Zarándoklatok könyve

„Egy nevelésfilozófus egyszer azt mondta, hogy a jó oktatás megtanít a kritikai gondolkodásra, ösztönöz, kiválóságra nevel. Egy kiváló oktatás mindezek mellett még a lelket is megérinti” – idézi Szarka Emese tanulmányában Daniel MacMahont, és így folytatja: „ehhez zarándoknak kell lennünk, zarándokként vezetve tanítványainkat életútjukon. Amikor valaki zarándokként kel útra, megnyitja magát a spirituális átalakulás előtt – ez a metanoia, amely szellemi fordulatot jelent és megtéréssel is járhat.” A Mire tanítanak a zarándokutak – jelentés 2013-ból című írás részletesen ismertet egy empirikus vizsgálatot, amely zarándokutakra vállalkozó pedagógusok céljairól és tapasztalatairól szólt, emellett azonban a zarándoklatot mint a nevelés nagy erejű metaforáját jeleníti meg. Talán nem minden pedagógus zarándok, és nem minden nevelés zarándoklat, de a tavaly 70 esztendős Trencsényi László és az általa képviselt nevelésfelfogás biztosan leírható ezzel a fogalomkörrel. Mert mi is a zarándoklat? Először is utazás: határátlépés. A zarándok kilép a komfortzónájából, átlép egy másik világba, és új tapasztalatokat szerez. Ennélfogva a zarándoklat mindig egy ismeretlen világ felfedezése, multikulturális tapasztalat, a másság megtapasztalása. És harmadszor – de talán elsősor-
ban – utazás önmagunk-
ba, szembesülés a személyessel. Belépés a Zöld vadonba, ha úgy tetszik. (A Zöld vadon Trencsényi festménye, ez adja a könyv borítóját, és a kötet tanulmányait összefogó cím is ez: Üzenetek a zöld vadonból.) A zarándok pedagógus alighanem elsősorban bátor. És a könyv, amelyről itt szó van, és amely Trencsényi László neveléstudományi kutatásokkal foglalkozó tanítványainak írásait gyűjti egybe, jól tükrözi az ünnepelt „bátorságpedagógiáját”.

Az írások mind elég bátrak ahhoz, hogy határokat lépjenek át. Némelyiknek kifejezetten ez áll a középpontjában, követve Trencsényi következetesen képviselt gondolatát, hogy nemcsak az a nevelés, ami az iskolában zajlik (sőt!): a nevelés olyasmi, ami egész életünket átszövi. Ha viszont így van, akkor a neveléstudomány sem kerülheti el a folytonos határátlépéseket. Siposné Tavaszi Virág a tárgyi kultúra vizsgálatát, egy lényegében vizuális antropológiai témát helyez pedagógiai összefüggésbe (A módszertani trianguláció lehetőségei a tárgy- és környezetkultúra kutatásában). Morva Péter közvetlenül a pedagógia határait feszegeti: a gyermek- és ifjúsági rádiózás nevelésnek tekinthető-e? Igen (Egy doktori értekezés szakmai létjogosultságának bizonyítási kísérlete). Bogdán Péter egyik szenvedélye (és szakmája) a pedagógia, a másik az eszperantó mozgalom, és tanulmányában e kettőt kapcsolja össze: mennyire gazdag az eszperantó nyelvű tudományos és azon belül a neveléstudományi irodalom? Meglehetősen (Adalékok az eszperantó nyelvű tudományos irodalomhoz). Kis Virág is határokat lép át: a művészettel való munka különböző formáinak fogalmi analízisét adja, bekapcsolva olyan területeket is, mint a művészetterápia, a művészet-pszichoterápia (Művészetalapú módszerek). Körmendy Zsolt egy kicsit másképp, a zene világán belül relativizálja a határokat azáltal, hogy a befogadás oldaláról közelíti a művészetet, a sokszor egymást kizárónak tekintett dichotómiákra, ellenfogalmakra mintegy magasabb szempontból egyszerre fókuszálva (Befogadás és zene). Almássy Balázs pedig az immanens irodalmi elemzésből lép át a pedagógiába (és vissza), bizonyítva, hogy az irodalmi mű – egy Márai-regény – értelmezése bőven hordozhat pedagógiai tanulságokat (Fiatalok „Nagy Idő”-ben – adalékok Márai Sándor Zendülők című regényéhez).

A zarándok bátorsága kell ahhoz is, hogy ismeretlen, titkos és fenyegetésekkel teli tájakat fedezzünk fel. Bohán Mariann és Nagy Ágnes az ún. fekete pedagógia feltérképezésére vállalkoztak, és ennek a vállalkozásnak egy részdokumentumát adják itt közre. Kihívás ez már csak azért is, mert a neveléshez kapcsolódó negatív tapasztalatok a pedagógia szakmai öntudatát, identitását sértik, de még inkább azért, mert a szerzők éppen pedagógusokat kérdeztek meg ezekről a kellemetlen vagy éppen károkozó élményekről (Gondolatok a fekete pedagógiáról). Ennél is ijesztőbb a hétköznapi agresszió feltérképezése. Rucska Andrea egy még Trencsényi Lászlóval közösen kezdett kutatás folytatásáról számol be (Fiatal felnőttek agressziójának vizsgálata a fizikai aktivitás dimenziójában). Gazdag Emma a 21. század gyermekképéről ír, a szabadságot állítva a középpontba, ez az előző írásoknál kevésbé lenne ijesztő, ha nem a szabadság hiányáról lenne inkább szó (A gyermekkor természetes igénye: szabadság”). Az ismeretlen táj azonban mégsem mindig fenyegető. Karlowits-Juhász Orchidea egy nagyon is vonzó mikrovilágot tár fel antropológus énjét mozgósítva, nagy módszertani tudatossággal. Hogyan (és mitől) működik a középiskolások közösségi szolgálata ott, ahol valóban működik (A Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban működő szeretetszolgálati program módszertani vonatkozásai)? Mizerák Katalin messzire vezeti az olvasót térben és időben egyaránt: az ókori és középkori Távol-Kelet művészetpedagógiai gondolkodásmódját mutatja be (Az indiai és kínai művészetpedagógia első mesterei). És bizony titokzatos táj az is, ahová a néprajzos Géczi-Laskai Judit viszi el az olvasót: a tetoválások világa. Egy olyan terület, amely nemcsak idegen az iskolától, sokszor egyenesen ellenséges zónának számít (Tatuálás). Benyovszky Andrea fordulatosan és dokumentumokra alapozva elmesélt története már a címében is az ismeretlenbe való utazást ígéri: egy szerelmi történet, amelynek keretében a konduktív pedagógia is eljutott Amerikába (Utazás az ismeretlenbe, avagy drámai pillanatok több felvonásban. Európa és az Újvilág találkozásáról a konduktív nevelés fejlődéstörténetében). És végső soron felfedezésekkel járó zarándoklat az is, ahová a kötet két „szabályos” neveléstörténeti tanulmánya viszi el az olvasót. Furcsa feszültség munkál Kerekes Valéria írásában: valami nagyon személyes és finom dologról szól, az óvodai meséről és mesélésről, de a témát hivatalos dokumentumok elemzésén keresztül közelíti meg (A mese és a mesélés alakulása a magyar óvodai nevelést szabályozó alapdokumentumokban és módszertani ajánlásokban). Tóth Andrea hosszú időszakot átölelő szép tanulmánya pedig egy megye zsidó iskolaügyét mutatja be (A Nógrád megyei zsidóság oktatástörténete az 1700–1900-as évek között; a zsidó tanítók és a zsidó iskolák helyzete).

A zarándoklat azonban – ahogy a fentebb idézett MacMahon megfogalmazta a pedagógusról szólva – a lelket érinti meg. Kiderül, hogy semmi sem pusztán önmaga, minden túlmutat önmagán, és mindennek a mélyén ott van az ember, akiről minden pedagógia szól. Eljutni a dolgoktól a személyhez: ez az igény a kötet minden tanulmányában felismerhető. Némelyik írás azonban éppen erről szól. Monoriné Papp Sarolta egész munkásságát az a szenvedély hatja át, hogy az aprót és empirikusat az átfogóval és a méllyel kapcsolja össze. Konkrétabban: a tanórák elemzésének módszertanát a filozófiai antropológiával. Ami a kapcsolatot létrehozza: az aprólékosan végiggondolt EGO-ECO-ACT modell (Mit ér a társadalomtudomány, ha pedagógia?). Tölgyessy Zsuzsanna a történelemtanítás személyessé tételének igényével alighanem valami nagyon lényegeset és a tantárgy módszertanán túlmutatót érintett meg. A személyessé tétel eszköze pedig nála a családi emlékezet (Erőforrásaink: a családi történetek). Csereklye Erzsébet egy olyan projektről számol be, amelyben a nevelő alakul át, és nemcsak a felkészítés eredményeképpen, hanem elsősorban a pedagógiai tapasztalatok és élmények hatására (Szakképző intézmények felkészítése migráns hátterű tanulók fogadására). Matolcsi Zsuzsa izgalmas írása a kontextus fontosságáról szól. Hol lehet eredményes az iskolai közösségi szolgálat? Ott, ahol a pedagógiai kultúra olyan, hogy abban egy ilyen újszerű vállalkozás meg tud gyökerezni (Aktív és felelős állampolgári készségek és az iskolai közösségi szolgálat). Hortoványi Judit tanulmánya a lélek mélységeibe ereszkedik. Egy olyan pedagógiai diagnosztikai és (talán) terápiás eszközt mutat be, amelynek segítségével kamaszok nyílhatnak meg és vallhatnak gondolataikról, problémáikról („Kiutat kereső fény” – kamaszrajzok üzenete az 5-szimbólum feladatsorral). Tanulmányok egész csokra rendezi mondanivalóját a beavatás fogalma köré. Csobánka Zsuzsa Emese egy irodalomtanítási modellt mutat be, amely az irodalmi műveket nem múzeumi tárgyaknak tekinti, hanem élményt adó és az embert átalakító erőnek (A „kortárs szemléletű” irodalomtanítás). Honti György a beavató színházról, annak pedagógiai jelentőségéről ír, a beavatás fogalmát színházelméleti oldalról járja körbe (A beavatás szükségessége). De beavatás az is, amiről Katona Réka beszél, az elnyomottak pedagógiájának drámai erejű eszköze, a fórumszínház (A fórumszínház missziója a társadalomban és a nevelésben). A drámapedagógiai csokrot Novák Géza Máté írása zárja, amely a fogyatékos, sérült emberek befogadásának és befogadó szellemű nevelésének robusztus eszközeként mutatja be a színházat, illetve a színjátszást (Egy inkluzív drámapedagógia felé).

Összességében azt hiszem, szép (egy gonosz megjegyzést azért nem tudok elfojtani: nem kivitelezésében szép) ajándék ez a kötet a hetvenéves Trencsényi tanár úrnak. Szinte portré, mert benne van a neveléselméletet tágan értelmező gondolkodó, a neveléstörténész, a művészetpedagógus, ezen belül (vagy ezen túl?) a drámapedagógus és persze a narratívák mestere is, akinek mindenről egy történet jut az eszébe. De mindezeken túl egy olyan ember, aki bár életében sok fontos mondatot leírt, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat le fog írni ezután is, igazi életműve azonban nem a könyvekben van, hanem a tanítványok szívében és elméjében.