XXXII. OTDK

Két publikációs különdíjat ajánlott fel az Új Pedagógiai Szemle az idei, XXXII. OTDK Sárospatakon rendezett tanulás- és tanításmódszertani – tudástechnológiai szekciója két versenyzőjének.^[1] A rendezvényre azonban nemcsak ezért volt érdemes ellátogatnunk, hanem a hangulat, a kiváló szervezés és a pedagógiai nyitottság miatt is.

ELSŐ NAP

2015. április 8-án megállítótáblás fiatalok fogadják az érkezőket Sárospatak állomáson. Különbusz vár a rendezvénysorozat résztvevőire, és elgurítja őket a szervező Eszterházy Károly Főiskola Comenius Karának épületéhez. Az Új Pedagógiai Szemle munkatársaként érkezem, VIP-besorolást kapok. Hamar megérzem, hogy ez a szerep itt egyáltalában nem visszás: a hallgatókat ugyanolyan szeretettel fogadják, mint engem. Az épületben és azon kívül is könnyű információhoz jutni, a felelősök elérhetők, tudnak segíteni és segítenek is. A háromnapos rendezvény eseményeiről, helyszíneiről, előadóiról, időpontjairól jól szerkesztett füzet tájékoztat. Nagy a forgatag, 34 év után újra OTDK-szekció Sárospatakon.

Az első nap a készülődésé, az ünneplésé. A zsűri előkészítő értekezletére a Szemle munkatársaként nemcsak bejutok, hanem személyesen hívnak, várnak. Az értekezlet nyitott ajtók mellett zajlik a Kar épületének dísztermében. A bemutatások után, a pontozás, értékelés menetének megbeszélésén túl szó esik az erősödő szekcióról, az előzetes bíráló szakaszban megoldott problémákról, és itt érzékelem először azt az egyenrangúsító partneri bizalmat, ami a hallgatók, versenyzők felé távollétükben is irányul. A plágiumvizsgálatok eredményének taglalásakor egyetlen általánosító értékítéletet sem hallok. Rögtön ez után el is hangzik: ez egy támogató, befogadó, jó hangulatú rendezvény, és nem más. A pozitívumok kiemelése a feladat, és nem negatívumokkal való riogatás. Dr. Sándor Zsuzsa ügyvezető elnök, dr. Steklács János szakmai bizottsági elnök, dr. Hauser Zoltán és dr. Poór Zoltán SZB-tagok mindannyian elmondják: csak a jóért vagyunk itt, a konstruktív és érthető bírálatért, a biztatásért, a dicséretért, no és a prezentációkat követő vitákon előforduló rosszmájú megjegyzések kiküszöbölése és kezelése végett. Itt csak nyertesek legyenek, akik között majd lesz néhány győztes, a verseny szót akár felejtsük is el, a rivalizálásnak itt nincs helye – mondja Poór Zoltán.

A megnyitóünnepség és a kulturális programok egy része a főiskola épületével szemközti Művelődés Házában zajlik. A megszokott formák most sem változnak: köszöntőbeszédek és szövegmondó vagy énekes gyerekek, főiskolai hallgatók váltják egymást a színpadon.  A hallgatósághoz intézett köszöntőbeszédeket ugyanaz a nyílt bizalom hatja át, mint amit az előkészítő értekezleten tapasztaltam. Megint átélhetem hát, milyen jó, amikor a szerepek átjárhatók. A különböző korosztályok más-más nyelvet beszélnek ugyan, de azért inkább csak érintgetjük egymást a korlátok őrzése helyett. Ha a hallgatók bőrébe bújok, mulathatok azon, hogy időnként csillogó szemű ifjaknak neveztetünk egy-egy ünnepélyen, ha pedig oktatói szerepet öltök, megakaszthat egy-egy hanyagság a tudományos munkában. Szerep nélkül azonban ezek nemigen számítanak: egészen jól érezhetem magam a lehetőségek kontextusában, és akár meg is hatódhatom pusztán attól, hogy itt nincs, aki bántson. A résztvevőknek korábban kiosztott, Mezey Barna OTDT-alelnök instrukciójára egyszerre föltett, kartonból készült bagolyszemüveg üzenete egyfelől semmiféle ellentétben nem áll a pályakezdők tudományossága felé irányuló komoly elvárásokkal, másfelől a közös hülyéskedés egyben komoly közös tér is. Nem feltétlenül kellenek oldalak, együtt lehetünk ebben is, abban is. Ha van valami, ami kritika tárgya kell, hogy legyen, az nem egymás nyelve, akarata, tudása vagy stílusa, hanem egész más. „A pedagógiai reform olyan, mint egy temető átköltöztetése. Rendkívül költséges és minimális a belső támogatottsága” – idézi a ma is aktuális Mark Twaint Steklács János. Kicsivel később újra az amerikai írótól kölcsönöz, meggondolásra ajánlva a következőt: „Az oktatási rendszer a felnőttek szervezett védekezése a gyerekek ellen.” Majd hozzáteszi: „Hiszem, hogy önök, akik itt vannak, ezt megcáfolni jöttek most ide.” Aros János polgármester is idézettel él köszöntőjében, mégpedig Gyarmathy Évától: „A tehetség nem rejtőzködik, csak annyira, amennyire a környezet rejtettnek nézi. […] A tehetség természetes módon jelen van a mindennapokban, de az értékítélet könnyen skatulyába helyezi felületes szempontok alapján.” Dr. Kelemen Judit dékán adatokat sorol: 150 hallgató, köztük hét határon túli, 129 pályamunka, 23 intézményből. 13 tagozat és 47 zsűritag.

Az ünnepségek gyerekeket mozgató pillanatira nagyon kényes vagyok – rossz hagyománynak tartom a művészeti produkciók esemény-illusztratív használatát, ha amatőr, ha profi, különösen gyerekekkel –, itt azonban nem érzem rosszul magam, mikor ez következik. Talán az elhangzott beszédek miatt, s talán azért, mert pár órája benne voltam egy valóban partneri, befogadó, a hadakozást nyíltan elutasító térben, s így nincs miért színlelésnek feltételeznem azt a finoman paradigmaváltó tudományos önreflexiót, amiről a választott szövegek beszélnek az adott helyzetben. (Orbán Ottó Érdeklődő című verse, illetve A kis herceg geográfus-jelenete, melyet egyébként egy főiskolai hallgató és egy alsós fiú játszott.) Ebben a légkörben még Nemes Nagy Ágnes amúgy kizsigerelt Nyári rajza is tulajdonképpen a pedagógia képi fordulatáról szól a számomra.

A nyitóünnepség második felében dr. Poór Zoltán tart rövidre fogott plenáris előadást a tanítás és tanulás közös kontextusáról. „Birtokviszony-változás történt abban a folyamatrendszerben, amelynek mi mindannyian részesei vagyunk. Immáron tanulásunk van a középpontban, és e mögé sorakozik be a hagyományosan tanításnak nevezett dolog, a tanulás támogatása. (… ) Meg kell tanulnia mindenkinek a saját fejlődésének birtokosává, tulajdonosává válni.” A pedagógusok és a diákok kompetenciafejlődésének összefüggéseit taglalva, a konnektivizmus értékét hangoztatva így fogalmaz: Ha ezt mi komolyan vesszük, akkor „nem tudunk lemaradni. Éppúgy fejlődünk, mint a ránk bízottak.” A tantárgyköziség fontosságáról szólva többek közt megemlíti a finn példát is: „Elindultak már más társadalmak a felé, hogy az emberiség egyébként egy és oszthatatlan kompetenciahalmazát nem skatulyákra bontják, hanem tevékenységeken keresztül tartják meg és tevékenységeken keresztül fejlesztik tovább.”  Előadását nemcsak a lelkesedés hatja át, hanem az önzetlenség öröme is, s ebben a pillanatban ez a legfontosabb üzenet.

A meghirdetett lovasbemutatóra kiáramlik egy kisebb tömeg, én lemaradok, de különben is összefutok egy régi barátommal, aki előadóként érkezett. Beszél nekem a dolgozatáról, majd egészen jó, szellemes, nem minden karakter nélküli táncprodukciókat látunk a színpadon, helyi gyermekcsoportoktól.

MÁSODIK ÉS HARMADIK NAP

Az első nap estéjén nehezemre esik összeállítani a másnapi „órarendemet”, mert sajnálom, ami kimarad. Végül tizenhárom prezentációra sikerül bejutnom, négy különböző tagozaton. Ezek közül emelek ki néhányat.

A Kisgyermeknevelés és óvodapedagógia tagozaton kezdem a délelőttöt Szabó Hajnalka óvodapedagógus szakos hallgató beszámolóján. Az előadó a két Kodály-örökös, Forrai Katalin és Kokas Klára zenepedagógiai gyakorlatát és módszertanát hasonlítja össze, elsősorban az eltérésekre fókuszálva, rávilágít a zenei források, a személyiséghez és a zenei analfabetizmushoz fűződő attitűdök és az átélés különbségeire a két pedagógus között. Pozitív élménynek nevezi a nehézséget, ahogy kutatása során újabb- és újabbféle átgondolnivalóval találkozott, és nem rejti véka alá, hogy a munka a mindennapi életét is befolyásolta. A zsűri kérdésére, hogy majdani pedagógusi gyakorlatában melyik módszert választaná mintaképül, a válasza: Forrai Katalinét. A Kokas-féle módszer alig-irányító pedagógusi szerepétől inkább tartana. Ehhez képest kevéssé mutatják a félelmet a további kutatást előirányzó kérdései, például ez: nevezhetünk-e bárkit zenei analfabétának, ha nem tud kottát írni-olvasni, de befogadja a zenét?

Az Anyanyelv- és drámapedagógia tagozaton folytatom. Glósz Nóra magyartanár, nyelv- és beszédfejlesztő tanár előadását hallgatom. Ő a közoktatásban részt vevő, autizmussal élő diákok nyelvi képességeit vizsgálta. 14–19 éves, ép értelmű, integráltan oktatott autista fiúkkal dolgozott, érdekes eredményekről számol be. Az autizmusspecifikus jegyek mellett – összhangban a fiúk pedagógusainak megfigyeléseivel – feltűnt számára a fiatalok nyelvi humora, s hogy értik és alkalmazzák az iróniát. Ezen túl, kontrollcsoportos szövegértési vizsgálatban az átlagot tekintve meghaladták a kontrollcsoport teljesítményét – ez pedig a szakirodalomnak ellentmondó adat. Az autizmusspecifikus konkretizáció és a tiszta logika érdekes példája volt a Szent Ágoston-i idézet értelmezésének esete. A fiúknak itt el kellett dönteni, hogy a medve és az ördög azonos-e egymással. A medve egyik bűne az idézet szerint a paráznaság. „Habár nem a témának feltétlenül megfelelő szöveget alkottak, saját gondolatmenetük mindenképpen logikus volt” – állapítja meg az előadó. Az egyik fiú kifejtette, hogy mivel nem létezik medveházasság, a paráznaság pedig a házasságon kívüli együttlét – nincs szó bűnről. Még halmazábrával is szemléltette mondanivalóját. Glósz Nóra kiemeli, hogy a gyakorló tanárok szerint az autista fiataloknak nem a nyelvi kifejezés vagy az empátia jelent problémát, inkább görcsösek, nem tudják befejezni a dolgokat. Az egyetlen lehetséges pedagógiai módszer az elfogadó, támogató, bátorító légkör és attitűd – teszi hozzá. Majd javasol: számos autista szerző készített önéletírást, amely egyaránt jól szolgálhatna önismeret-fejlesztésre és társadalmi érzékenyítésre. A vitában erős, magabiztosan válaszol a kérdésekre, és statisztikai adatokat is fejből idéz.

A következő előadó Keksz Tünde tanító szakos hallgató, aki a Szűcs Antal Mór és Ványi Ágnes logopédusok által kidolgozott, 2011-ben indult, Meixner-módszerbe integrálható Mesezene programról és lehetőségeiről beszél. Első mondata: „Egy 21. századi gyermek környezetéhez képest az iskola egy ingerszegény környezet.” Új módszerekre van szükség, melyek felveszik a cybervilággal szemben a harcot. Keksz Tünde a pezsgés és a mozgás iskolai lehetőségét fedezte fel a Mesezene-programban, amelyben az elsős gyerekek mesefolyammal és az abba integrált zenezörejjel tanulják a betűket. A gyerekek itt élményeket kapnak a hangok, betűk tanulásakor, s ezek kiépítik bennük a tanulási vágyat. Videókat is látunk, órarészleteket, vonatozó, boldogan viháncoló vagy halkan együtt susogó gyerekeket és tanítóikat. A programban dolgozó tanítók négy év sikerről számoltak be, a szülők arról, hogy a gyerekek az órák után otthon is mesélnek. Keksz Tünde kutatása szerint a negyedikesek szívesen emlékeznek a mesékre, játékokra. Az érzelmi híd biztos alappilléreken áll – mondja az előadó –, és ez a digitális korszakban nagy teljesítmény. A módszer még nagyon friss, a hatásokat négy év távlatából még senki más nem kutatatta, ezért az itt kapott eredmények nagy jelentőséggel bírnak. A kérdésekre válaszolva elmondja, hogy elvétve találni csak iskolát, ahol ezzel dolgoznak, Budaörsön, Törökbálinton, s leginkább konferenciák keretében kezdi szárnyát bontogatni a módszer.

Deák Márton János magyar nyelv és irodalom tanár előadásának címe A problémacentrikus irodalomoktatás előnyei és hátrányai a bruneri intuíciófogalom alapján. Az előadó nem is titkoltan paradigmaváltó mondanivalóval érkezett, Bruner, Knausz Imre és Bókay Antal fogalmait hívja segítségül, hogy szemléltesse az analitikus irodalomoktatás és a használatos tankönyvek hiányosságait és erényeit. Jól látható a különbség aközött, amit az iskola (a tanár) tanít – és amit vár a diákoktól. De mi az elvárás? Miért nem jellemzően a legjobb tanuló az irodalomtanár kedvence? Deák Márton János hipotézise szerint azért, mert az irodalomtanár mint értő, intuitív olvasó, azt értékeli leginkább, ha a gyerek közvetlen módon jut el a szöveg mélyebb jelentésstruktúrájához (ahogy ő)! Az analitikus gondolkodás azonban könnyeben mérhető, így az „ötös” diákok és a saját ötleteket gyártó diákok halmaza néha teljesen különböző. Miért nem fejlesztjük hát tudatosan az intuíciót? A problémacentrikus módszerre Arató László és Pála Károly ismert tankönyvcsaládja (A szöveg vonzásában I-III: Bejáratok; Átjárók; Kitérők) az egyetlen következetes példa. Itt megjelenik a fókusz a tananyagban; a tanegység megtanulásának célja egy-egy olvasási stratégia elsajátítása (illetve a meglévők „beengedése”). Az előadó aztán – többféle tankönyvbeli példa említésével – végigszalad a posztmodern irodalomoktatás Bókay-féle kritériumain. Eszerint a tanulók hermeneutikai fejlődését nemigen támogathatja a kronologikus tanmenet. Az irodalomtanítás többnyire nem befogadó-orientált, pedig az olvasás alapvetően önismereti jellegű tevékenység, így ez esetben rendszerhibáról is beszélhetünk. Az élményközpontúságot a feladatok sokfélesége, a színházi, zenei, filmes kapcsolódások tehetnék lehetővé, a hipertextualitás fókuszából pedig láthatóvá válhat, hogyan „társalog” egymással a két mű. Ezen fókuszok hiánya kérdésessé teszi azt, amit az irodalomórán csinálunk, és hosszú távon azzal fenyeget, hogy az irodalomoktatás egy érthetetlenül nagy óraszámú művészettörténeti képzés lesz, és semmi több. Deák Márton János a zsűri kérésére így beszél a hátrányokról: „Nem tudjuk, hogy pontosan melyek lennének azok, hiszen nem tematizáltuk még tömegesen az irodalomoktatást.” Úgy érzi, a lehetséges hátrányok inkább félelmek – például elveszhet az irodalomoktatásból a „helyes értelmezés” hamis pragmatikuma. Ha azt szeretnénk, hogy a diákok kritikai gondolkodóvá és értő olvasóvá váljanak, akkor el kell indulni a fent ismertetett úton, jellemzően kooperatív munkaformák keretében.

A délutáni tagozatok közül a Környezeti nevelés – fenntarthatóság-pedagógia címűt választom. Bácskai Zsuzsanna szociálpedagógus szokatlanul szenvedélyes előadását hallgatom. Dolgozatának címe egyszerűen ez: A fenntarthatóságra nevelés pedagógiája. Szentkálon és Herenden vizsgálódott, családokat és pedagógusokat kérdezett. A helyi törekvések egyik mozgatójaként, táborok, napközis táborok szervezőjeként kutatói motivációja deklaráltan túlmutat a megszokott kereteken, őt legfőképp az érdekli, hogyan él bennük a gondolat, tudják-e a megkérdezettek, miért van elemi szükség a fenntarthatóság mély átélésére. A pedagógusok és a családok kérdőíves válaszaikban főleg a környezetvédelem elemeihez kötötték a fenntarthatóság fogalmát, a környezettudatosságot is főleg az önellátáshoz, a szociális jóllétet pedig a lakhatáshoz és anyagi biztonsághoz. A diákok nem ismerik a fenntarthatóság globális fogalomkörét, felső tagozaton sem – állapítja meg az előadó. Baj, hogy a fogalom a reál tantárgyakban jelenik csak meg, holott fontos volna a humán oldalon is. A megkérdezettek a témát általában konkrét tevékenységekhez kötik. Ez pedig nem tudatosság. Jellemző, hogy ismerik a magatartásformákat, de például kedvenc nassolási szokásaikról nem szívesen mondanak le. A célcsoportok környezettudatosnak állítják be magukat, de időnként még a tényleges szelektív hulladékgyűjtésig sem jutnak el. Bácskai Zsuzsanna a körülményekhez képest éles iskolakritikával élt. A fenntarthatóságra nevelés pedagógiájának nélkülözhetetlen eleme a fenntartható módon gondolkodó közösség – ennek támogatásához a közoktatás tartalmai és irányai is korrekcióra szorulnak – mondta. A kritikai hangvétel nyomán az időkeretet szétfeszítő beszélgetés zajlott a jelenlévők között. Bácskai Zsuzsanna elmondta, hogy tapasztalatai szerint a pedagógusok a tudatos fenntarthatósági programok elől elzárkóznak, amíg azok „kívülről” jönnek. Egy jó kezdeményezés csak az iskolán belüli, belső támogatottság eredményeképp tud megvalósulni. A fenntartható módon gondolkodó kritikus tömeg megjelenése volna az egyetlen megoldás az iskolában (is). Ehhez pedig a felsőoktatásból kreatív, elszánt pedagógusoknak kellene kikerülni. Közösségre, élménypedagógiára van szükség. A fenntarthatóságról akkor tudunk beszélni, ha van önismeretünk. Ha mindenki tudja, hogy mire képes – és miért kell, hogy képes legyen. Hogy a szelektív gyűjtésből és a komposztálásból ne csak a tevékenységforma maradjon meg, hanem a gondolkodói tudatosság. Szó esik végül a hátrányos helyzetű gyerekek érdeklődéséről, az infrastrukturális akadályokról, az időhiányról, illetve kisebb – de igazán izgalmas – vita bontakozik ki a zsűri és az előadó között arról, hogy mely korosztállyal kell vagy szabad a tudatosítással, a globális fogalmakkal dolgozni az iskolában. A zsűri tagjai szerint nem szerencsés 7–8. osztályosokkal ilyesmibe fogni, Bácskai Zsuzsanna viszont kifejezetten hiányolja ezeknél a korosztályoknál a kitekintést, a társadalmi egyenlőtlenségek, az erőforrások eloszlása, az igazságtalanság, a tőke, a pénz témakörében. A szenvedélyes hangvétel érezhetően mindenkire hat a teremben, befejezésül a zsűri tagjai kérik az előadót, lépjen túl a pesszimizmuson, publikáljon, hozza nyilvánosságra kutatásait, döbbentse meg és „nyissa ki” a szülőket.

Szabó Krisztián egyetemi hallgató a győrsági Fiáth János ÁMK Tagiskolában működő pedagógiai programról Szivárványerdő projekt címmel tartott előadást. Az alapvetően maga fejlesztette és vezette programot mutatta be, mely egyszerre szakkör, tábor, klub és mentorprogram, kutatás, illetve iskola- és tananyagfejlesztés. Az előadó alapkoncepciója szerint „kell egy olyan hely, ahol a gyermekek a negatív élményeiket kompenzálják, egyben a széles értelemben vett környezettudatos magatartást ki tudják alakítani. A minden korosztályra kiterjedő projektben a művészet, a természetismeret és a néprajz ötvöződik a környezeti nevelés tevékenységorientált módszereivel. Kulcsfogalmai az önismeret és a fenntartható közösség, pedagógiai szempontból a meleg légkör, az elfogadás, a tudatosság. Az előadó maga készítette fotókat perget, s közben sorolja: a szakkör 3 éve működik, a visszhangja pozitív, „mindenki ugyanolyan fontos” – állapították meg a gyerekek. A program komplex és organikus, benne a szabad önkifejezés, a művészeti fejlesztés, a hazai termékek támogatása, a médiatudatosság és a szekrénykert is helyet kap. A szakkör keretében a gyerekek egyre mélyebben megismerik az erdőt, s ezzel kapcsolatban a rajzkészségeiket is tudatosan fejlesztik; az otthon művészi céllal rajzolók aránya másfél év alatt 34%-ról 84%-ra emelkedett körükben. A Szivárvány táborban, hasonló céllal, a szivárvány színei alapján erdei állatokkal, növényekkel ismerkednek a gyerekek. A klub főként 4–12. osztályosoknak szól, és a helyi sajátosságok újraismertetésével foglalkozik. A faluban a gyerekek interjúznak, valóságos problémákkal ismerkednek, főznek, és időnként illegális szemétlerakást fotóznak. Így jön létre kapcsolat a gyermekek és a falu között – mondja Szabó Krisztián. Az egy éves mentorprogramban azok vehetnek részt, akik tehetségesnek bizonyultak, de hátrányos helyzetűek vagy SNI-sek. Ők olyan képzésben, amely iránt érdeklődnek, egyéni fejlesztési tervet és mentort kapnak. A gyerekek munkái portfóliókban gyűlnek, a mentorprogramban helyet kapó diákokat pártatlan bírálók választják ki az előző munkáik alapján. Szabó Krisztián beszámolt a nagyfokú szülői támogatottságról, és a projekt családba begyűrűző pozitív hatásairól. A nagy elhivatottságról és munkabírásról tanúskodó előadás után a zsűri kérdésére az előadó elmondta: amint az egyetemet befejezi, akkreditációs folyamatot indít és konferenciát szervez.

A tagozat utolsó előadását Sárospataki Barnabás biológia-kémia-magyar szakos tanár, egyetemi hallgató tartotta Természetbúvár tábor szervezésének szakmódszertani és pedagógiai szempontú elemzése címmel. A természetbúvár táborhoz az erdei iskola áll legközelebb, ám a tábor semmiképp nem iskola, hanem szabadidős tevékenyég, szabadon választott program, és alapvetően nem épül be semmilyen tantervbe vagy pedagógiai programba. A bemutatott tábor fő szervezője maga az előadó volt. Mivel a programok nagyon összetettek, nehezen tudtam volna ezeket módszertani skatulyákba illeszteni – mondja. Faismeret, élőhelyfelmérés, játékos versenyek, kerékpáros túra, gyalogtúra, akadályverseny, tábortűz, klipek népdalokra, főzőverseny, számháború, táncház... Szinte lerágott csont, de az élménypedagógia nagyon fontos – mondja Sárospataki Barnabás. Egyik online bírálója szerint helyenként eltért a szakmában megkövetelt merev nyelvezettől, ezért később függelékbe tette át a kifogásolt, élménybeszámolóra hasonlító részt. A tábor tartalmát azonban ténylegesen ez tükrözi – teszi hozzá. A legkevésbé az ismeretszerzéssel kapcsolatos célok valósultak meg, s leginkább az élmények. A „sokak által kiátkozott” versenyről az előadó elmondja, arról részletesebben írt, hogyan lehet jól csinálni, pozitív eredményeket kihozni belőle. Sárospataki Barnabás beszélt az általa show-élménynek nevezett kérdéskörről. Mozgalmasnak és izgalmasnak kell lenni, hogy egy tábor felvegye a versenyt a jelenlegi infokommunikációs eszközökkel, különösen a középiskolás korosztálynál, akik hajlamosak húzódozni a táborozástól, hiszen „lehet otthon is gépezni”. A korszerű ITK-s szemléletet tükröző prezentáción sorolt hipotézisekre az előadó maga lazán annyit mondott: a hipotézisekhez kevés egy tábor, hagyjuk is... Ami engem mostanában az előzőek kapcsán nagyon érdekel – folytatta –, az a digitális eszközök bevonása egy efféle táborba. Poór Zoltán tegnap beszélt róla – idézte fel –, hogy a nyolcvanas években kamerákban gondolkodott. Nos, én lehet, hogy hamarosan Terepfelmérés Google-szemüvegben címmel fogok dolgozatot írni – fejezte be az előadását Sárospataki Barnabás. A zsűri megköszönte a lendületes prezentációt, azt, hogy a bírálat alapján az előadó sok mindennek utánajárt, illetve érdeklődtek az általa említett, saját fejlesztésű növényhatározó-applikáció iránt. A zsűri tagjai végül feltették a kérdést: hogyan tudna meggyőzni egy tantestületet a felfedezés élményének fontosságáról? Életszerű a felvetés – felelte Sárospataki Barnabás –, mert már tanítok egy olyan iskolában, ahol ennek nincs gyakorlata. Szerencsére a vezetés nyitott: ha én azt mondom, hogy szeretnék ilyet csinálni, akkor a nyakamba borulnak, és azt mondják: csináld… Egyedül egy kicsit nehézkes, de vannak szimpatizánsok a tanári karban és a diákok között is.

Az előadások szüneteiben Szabó Barbarával, az OTDT szakmai referensével „terítjük” az Új Pedagógiai Szemlét. Délutánra a lap mind elfogy az információs pultról, a tagozatok előteréből és a kezemből. 16 óra után összeülnek a tagozati zsűrik, majd a főzsűri. A helyezések szigorú rendszer szerint, pontszámok alapján alakulnak, a megbeszélés figyelmes és gördülékeny. Több különdíjat is kiosztanak, engem is bevonnak az ÚPSz-féle publikációs díjról szóló döntési folyamatba. A döntéseken túli, lelkes közlésemre, ti. hogy nyitottak vagyunk a fiatalok tudományos-pedagógiai megnyilvánulásaira, elkezdenek áradni a publikációs javaslatok, és szabályos programpont lesz azok felsorolásából. Felpörgetett figyelemmel jegyzetelek. A hallgatóknak hallaniuk kellene, milyen partneri-kollegiális lelkesedéssel (és ténylegesen csillogó szemmel) ajánlják dolgozataikat a különböző zsűritagok. Erre is jó a tudósítói helyzet: itt vagyok, és elmondhatom ezt annak, aki nem lehetett tanúja. (Vesszőparipám lett ez a szemcsillogás, látom, de tényleg erről van szó, észre kell venni, hogy ez lehetséges. A hallgatóknál is hazudik a zavart nevetgélés: csak ott kell ülni prezentáláskor, amikor a kezdeti félelem azért oszlik, mert a légkör elfogadó. A bizonytalan előadó a rá irányuló figyelem nyomán elkezdheti élvezni is saját előadását, és kicsit elfelejteni a betanult tag- és hanglejtéseket. Többször átéltem ezt megfigyelőként, különböző tagozatokban.)

A harmadik nap: díjkiosztás és zárás. Dr. Weiszburg Tamás OTDT-alelnök mond remek beszédet, melyben többek között megállapítja: talán egyetlen olyan terület sincs a magyar tudományosságban, amelynek annyira rossz az érdekérvényesítő képessége, mint a gyakorlati pedagógiának. Ezért a többletmunka itt különösen becsülendő, a jelenlét örömteli, a verseny pedig inkább ünnep. A díjak átadása következik, aztán jó szövegeket és marimbazenét hallgatunk fiataloktól, a konferenciaszervezés jogát dr. Kelemen Judit, a Comenius Kar dékánja adja át dr. Szabó Péternek, a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kar dékánjának, majd a rendezvény bezárul. Dél körül még hivatalos vagyok egy szűk körű megbeszélésre, ahol a bírálat módszertani javíthatóságán túl ismét a nyitottság, a befogadás a téma – mint ami megtartandó és továbbfejlesztendő. A szervezők megérdemelten hallgatják a sokadik köszönetet (többek közt az enyémet) munkájukért. Jó volt itt lenni.