X. Miskolci Taní-tani Konferencia ‒ A teljesítmény művészete
EGY SZERETHETŐ KONFERENCIA
Tíz év alatt sokan megtanultuk: ha február, akkor Miskolc, Taní-tani konferencia. Ahol a szellemi mellett érzelmi feltöltődés is vár, méghozzá a legjobbkor, a téli vizsgaidőszak utolsó napján. Oktatóként és hallgatóként is jólesik megállni, levegőt venni, a következő időszakra hangolódni. De az időpont megválasztása más szempontból is tökéletes: a lehető legjobbkor érkezik a konferencia decemberi meghirdetésébe csomagolt szellemi kihívás. A minden évben újabb elgondolkodtató kérdéssel, dilemmával támadó témakiírás kifejezetten provokálja az év végi személyes összegzést, és a január eleji csendes napokra eső készülődés időszakában ki-ki megválaszolhatja a kérdést: „Vajon én mit tudnék ez alkalommal megmutatni, mivel tudnék a szellemi közösséghez hozzájárulni?” Mert a Taní-tani konferencia attól működik és azáltal tölt fel, hogy ott szenvedélyesen kereső, a „kutatás” szó valódi értelmét tiszteletben tartó szakemberek avatják be egymást az okok, válaszok, jelentések, megoldások keresése során szerzett legfrissebb tapasztalataikba, legújabb felismeréseikbe.
Meglehet, a szervezők – a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézete munkatársai – nem olvassák osztatlan lelkesedéssel a fenti sorokat, hiszen ők nem elsősorban és nem kifejezetten tanárképző konferenciát álmodnak évről évre. Már a kezdetek kezdete óta az elmélet és a gyakorlat találkozásának igyekeznek megalkotni a legmegfelelőbb keretet:
S bár nem elsősorban a résztvevők összetétele által, a fenti célkitűzés mégis megvalósul a konferencián. A túlnyomórészt felsőoktatásból érkező szakemberek nyitott, kérdező, problémaorientált szekció-előadásaikon saját maguk mutatják fel az elmélet és a gyakorlat találkozását, de ezt a találkozást tükrözik a konferencián bemutatott, üdítően friss szemléletű hallgatói kutatások is, nem beszélve a – kisebbségben bár, de évről évre jelen levő – iskolai szakemberek inspiráló, mindig reflektált és mindig továbbgondolható tudósításairól.
A X. konferencia kiemelt témája a teljesítmény művészete volt, közelebbről:
LÉNÁRT ÁGOTA: TELJESÍTMÉNY: ISZONY ÉS VISZONY
A Testnevelési Egyetem docense, sportpszichológus plenáris előadásában felhívta a figyelmet a környezet – többek között a megerősítés, illetve a megfelelő terhelés – szerepére a magas teljesítményre képes személyiség megalapozásában, illetve a nem megfelelő környezet felelősségére a teljesítményzavarok kialakulásában. Az előadó gyakorlati kontextusban tárta elénk sportoló gyerekek és élsportolók körében szerzett tapasztalatait, így azok adaptálhatónak tűntek bármely tanítási folyamatban. Az alapvető kérdés ez volt: akar-e és tud-e teljesíteni a gyerek? De még fontosabb: kell-e vagy kell-e úgy teljesíteni, ahogyan azt pedagógiai, nevelői, edzői reflexeink szerint elképzeljük? Ezek megválaszolásához minden gyereknél személyre irányuló figyelem, érzékeny differenciálás szükséges. A tehetséggondozás, de a „hétköznapi” iskolai élet szempontjából is kimagasló fontosságú például az a tény, hogy a magas teljesítménymotiváció nem föltétlen párosul versenyszellemmel. (Potenciális olimpikon is rádöbbent már, hogy őt a versenyzés nem érdekli, míg vannak gyerekek, akik már morzsalesöprésben is elsők akarnak lenni.) A jó teljesítményhez és annak öröméhez alapvetően a gyerek meglévő motivációs bázisából és személyiségjegyeiből kell kiindulni, a külső motivációt is erre kell építeni. Nem lehetnek egyformák a fejlesztés, a megküzdés módszerei, mert nem egyformák a hozott történetek: a szorongások, a rögzült pozitív és negatív megküzdési minták, a segítő vagy romboló szülői attitűdök (erről különösen sok és sokféle szó esett, felkavaró példákkal) és mások a környezeti tényezők, a biológiai adottságok, az érettség foka vagy a fizikai állapot. Egy bátorító és eredményes pedagógia alapvetése, hogy a „hibajavításra” lehetőséget adjunk a gyerek, a tanuló személyes történetén belül, s a sikerre vezető mintákat együtt modellezzük. Hogy felismerjük és elismerjük a „kifacsarás” személyes határait is, hogy a sportolók, tanulók pontosan érezzék azt maguk is (azaz tudják, „hogy mikor kell lógni") hogy a teljesítmény növelésének folyamata sikeres és örömteli, az eredmény pedig optimális és konkrét lehessen.
Az előadásban sok-sok történet, példa villant fel a gyorsérlelésű vastagkolbász és a márkás szalámi különbségétől, a magzatjukkal programozottan zenét hallgattató anyáktól, az óvodai felvételire (!) rohanó szülőtől a hülyéző edzőn és az alkalmatlannak nyilvánított profi focicsapaton át a gyermekét remek tanácsával egy életre megsegítő apáig. Lénárt Ágota egy jól használható, személyesen és őszintén motiváló, aktívan segítő pedagógiai-pszichológiai megalapozottságú szempontrendszert vázolt fel érzékletesen, nem tagadva a pedagógus érdekeit és határait sem. A videofelvételen is megtekinthető előadás – különösen az előadó nyersebb kijelentéseit tekintve – kiválóan alkalmas arra is, hogy a sokszor üresen romantikus pedagógiai közhelyekbe belefáradt (vagy épp az azokhoz egyre inkább idomuló) nevelők gondolkodását, figyelmét felfrissítse.[3]
FENYŐ D. GYÖRGY: HOMO PAEDAGOGICUS – HOMO POLICITUS
Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium tanára már előadásának címével jelezni igyekezett a pedagógus jelenlétének politikai-morális dimenzióját. Visszatekintő történeti elemzésében először az 1970-es, ’80-as évek magyar iskoláiban egymás mellett élő politikai beszédmódokat mutatta be: az állami politikai szocializáció meghatározott értékekre vonatkozó direkt beszédmódját, a család vagy a tankönyvek által képviselt, depolitizálás felé hajló, de politikai tartalmú „rejtett tantervi” beszédmódot, illetve a „szabadság kis köreire” jellemző ellenbeszéd dimenzióját. Ez utóbbi emblematikus mondata, egyben a ’70-es, ’80-as évek iskoláinak legtipikusabbja is: „Ha becsukom magam mögött az ajtót, ott már azt csinálok, amit én akarok”. Vagyis egy szűkebb, intimebb pedagógiai körben – és csak ott – megvalósítható a szellemi szabadság.
Az előadó felidézte a rendszerváltást követő évek – kezdetben örömteli módon és nyíltan – politizáló iskolai légkörét, majd a szabad véleményütköztetés természetes feszültségétől megriadó társadalom reakcióját, amely aztán az 1993-as közoktatási törvény iskolát depolitizáló állásfoglalásához vezetett. Az „akkor inkább ne beszéljünk róla” így létrejött konszenzusa 2010-ig tartott. Az ezt követő években megindult az iskola újrapolitizálása. A 2011-es köznevelési törvény egyfelől deklaráltan az oktatás elé sorolta a nevelést – így törvényszerűen a politikai szocializációt is újralegitimálta –, másfelől a politikamentes iskolát már nem kívánta állami szinten garantálni. Az egységesítő törekvések, az államba koncentrált tankönyvpiac, a kötelezően kifüggesztendő nyilatkozat, hitvallás vagy épp a pedagógus etikai kódex mint gesztusok pedig ahhoz vezettek, hogy a direkt módon szocializáló politikai beszédmód újraéledt, a rejtett tantervi üzenetek felerősödtek, a pedagógusoktól pedig ismét egyre gyakrabban hallható a mondat: „Ha becsukom magam mögött az ajtót, ott már azt csinálok, amit én akarok”.
Az előadás második felében – ha maradt volna rá idő – Fenyő D. György arról beszélt volna, hogy a tanár milyen értékeket tud átadni azzal, hogy ő maga politizál; illetve mi történik akkor, ha nem politizál – milyen magatartásokat, attitűdöket, állampolgári viselkedéseket közvetít azzal, hogy nem engedi a politizálást az osztályban, iskolában. Végül – magyartanárként – két regény, Erich Kästner A repülő osztályának és Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének párhuzamos bemutatásával készült megvilágítani állításait.[4]
A TELJESÍTMÉNY MINT PROBLÉMA (SZEKCIÓ)
A szekció[5] előadásaihoz, bár nem elsőként hangzott el, Lubinszki Mária, a Pszichológia Tanszék vezetőjének, a Tanárképző Intézet tanárának és a hallgatók pszichológiai tanácsadójának filozófiai közelítése egyszerre adott tágas gondolati keretet és tűpontos fókuszt: a teljesítményszorongás egzisztencialista megközelítése, a Daseinanalízis sajátos terápiás nézőpontja, a „legsajátabb lenni tudás” heideggeri fogalmának értelmezése elvezet a teljesítményszorongás és az örömképesség, a megélés (hiánya) összefüggéseinek felismeréséhez.
Az előadó azzal kezdte: a teljesítményszorongás az ő életének is része. Pszichológusként, tanárként tehát „gyökereimhez nyúlok vissza” – fogalmazott. Amiből dolgozom és „amitől működnek a hétköznapok”, az pedig a filozófia által nyújtott tudás, szorosabban a 20. századi egzisztencialista filozófiák, az egzisztenciális szorongás témaköre, illetve maga a Daseinanalízis, amely a heideggeri filozófia és a freudi pszichoanalízis alapjain született az 1900-as évek elején. Azt keressük általa – pszichoterápiás kontextusban –, hogy mi az életünk értelme, és hogyan lehetne azt jól és örömtelien megélni. Erre az értelmezési horizontra láthatóan egyre nagyobb szükség van. A teljesítményproblémák gyökere ugyanis a „legsajátabb lenni tudás” szem elől tévesztése. A hajsza a teljesítmény – a diploma, a nyelvvizsga – után, a Lénárt Ágota által is említett óvodai felvételi vizsga őrülete végigkísér minket, e mintákat pedig azért ismételjük vég nélkül, mert nem értjük, hogy mi történik velünk. Ezen kell változtatni. A teljesítményértékeken túl kellenek a jó beszélgetések és a jó hallgatások is.
Fontos tisztázni, hogy a teljesítményhelyzetekben fellépő szorongás: reális érzelem. Mi, emberek ugyanis jellemzően vagy a múltban vagyunk (gyakorlatilag a múlt tematizálja és struktrálja a jelen megélését, illetve meg nem élését), vagy a jövőben (várjuk, hogy legyünk már túl valamin). Ez önmagában szorongást szül. Heideggernél a „bűn” nem morális, hanem egzisztenciális értelemben használatos. Születésünktől a halálunkig folyamatosan tartozunk magunknak, mert rengeteg lehetőségünk van arra, hogy a legsajátabb lenni tudásunkig jussunk. A szorongás: a bűnösség érzete a meg nem élt lehetőségek miatt.
Azonban lehetőségünk van észrevenni, hogy nincs „nagybetűs élet”. Az élet most van. Ez a szemszög segít, hogy az összes velünk történő eseményt – a „jót” és a „rosszat” is – integrálni tudjuk az életünkbe, vagy másképp: jelen legyünk benne. Amikor jelen vagyunk az életünkben – azaz saját határainkat őrizve, de éppen az aktuálisan lehető legjobb verzióban vagyunk –, az kitüntetett állapot. Ezek az állapotok oldják az egzisztenciális szorongást.
Érthető hát, hogy a konkrét teljesítményproblémákon relaxációs és más „nyugtató” technikák önmagukban nem segítenek. Mélyebbre kell menni. Mélyebbre, mint maga az érzelmi probléma; meg kell találnunk a szorongáshoz való optimális viszonyunkat. És fel kell deríteni, hol van az életünk megélésének valódi helye, melyek azok a terek, kik azok az emberek! Heideggernél a „lelkiismeret” az, ami ahhoz a teljesítményhelyzethez szólít, amelyben nincs más választásom, mint hogy én magamat válasszam. Szintén kulcsfogalom nála a „halál”, amely arra hív, hogy nincs idő várni, nincs idő arra a gondolatra, hogy „egyszer majd önmagam leszek”! Most kellene jól csinálni és megélni az életet.
Grastyán Endre, a pszichológia nagy alakja többször elmondta, hogy a játék képessége ugyanazon az idegrendszeri struktúrán alapozódik meg, mint az örömmel tanulás és az örömteli munkavégzés. Ugyanaz tehát az egzisztenciális vetületük is: megélni a pillanatot.
A szekcióban külön blokkot képezett Kerényi Kata és Braun József, a Zöld Kakas Líceum munkatársainak két előadása.
Kerényi Kata Értékelni, ami értékes címmel mutatta be az alternatív középiskola értékelési dilemmáit. Fő kérdése: Mit kezdünk a kreativitással? Példákkal támasztotta alá, hogy egy-egy dolgozat értékelése során gyakran elmegyünk a valódi teljesítmény mellett: egy stílusosan megformált földrajzesszé vagy egy figyelemre méltó rajz az angol dolgozatban felkeltheti a magyartanár, a rajztanár érdeklődését – már amennyiben tud róla. Ezért a Zöld Kakasban a szaktanárok ilyen esetekben bevonják az értékelésbe a kollégákat, s így szükség esetén különböző szakos tanárok adnak visszajelzést, akár érdemjegyet is egy-egy dolgozatra. De nemcsak „szaktárgyi” értelemben születnek olyan teljesítményértékek az iskolában, amelyek bár elsőrendűen fontosak, a hagyományos iskolai keretek között nehezen értékelhetők. Megismertük például „Anna” esetét, aki kilencedik osztályban érkezett a Zöld Kakasba – most fog érettségizni. Soha nem jelentett neki kihívást a kitűnő bizonyítvány „előállítása”: elképesztő memóriájának köszönhetően bármilyen tesztet, feladatsort kiválóan elkészít. Nem ez az ő valódi teljesítménye, hanem az, hogy a korábbi évekkel ellentétben már nem remeg, nem izzad, ki tud ülni a bizottság elé, tud válaszolni, saját ötleteit el meri mondani, és nem próbálja meg inkább a feladatlap keretei közé bepréselni azokat.
Braun József atipikus tehetségekről szóló előadásának legfőbb tézise szerint az egyenetlen fejlődésű gyerekeket gyakran az elmaradó képességterület szerint SNI-ként diagnosztizálják. Példák sokaságával mutatta be, hogyan buknak el ezek a gyerekek, kiemelkedő képességeik ellenére, az iskolai értékelési rendszerben. Elkerülhetetlen tehát a teljes képességprofil feltárása, elfogadhatatlan csak a hiányok azonosítása.
Nagy a felelősség, hiszen Einstein, Edison, Tesla vagy Steve Jobs példája mutatja, hogy az egyenetlen képességprofil, az iskolai sikertelenség nem jelzi előre az egyén teljesítőképességét. Az előadó többek közt elmondta: 13 hónapja kezdtek meg egy kísérleti programot. „Kicsikkel kezdtünk foglalkozni, hogy megtudjuk, milyenek voltak azok a gyerekek, akikből ilyenek születtek, mint akiket [Kerényi] Kata említett.” Majd megismertük „Dani” esetét. Az ő írni tudása például aligha volna értékelhető a köznevelési törvény értelmezési keretén belül. Ugyanis Dani a G H J K L betűsort, tanára legnagyobb elképedésére X X X X X-ként másolja le (teljes elégedettséggel), ám amikor a tanár hirtelen ötlettel az X X X X X betűsort kéri tőle másolni, Dani odaírja: G H J K L. „Akkor most Dani tud írni vagy nem tud írni? Ismeri a betűket vagy nem?” – kérdezte az előadó, és hozzátette: Dani tud írni. Nem ő a megkérdőjelezendő, hanem a törvényi és iskolai értelmezési tartományok érvényessége. Ha olyan jelenséggel találkozunk, amely az értelmezési tartományon kívül van, akkor nem föltétlenül a jelenség inadekvát, hanem az értelmezés alkalmatlan ennek a helyzetnek az értékeléséhez.
(Érdemes megemlíteni Kerényi Mária, a Zöld Kakas Líceum igazgatója Pedagógia: mesterség, tudomány, művészet című előadását, ami, bár nem ebben a szekcióban hangzott el, hitelesen kiegészíti a Zöld Kakasnak a teljesítmény értékelésével kapcsolatos viszonyát. Kerényi ugyanis saját szekciójában a pedagógusértékelés titkát igyekezett megfejteni oly módon, hogy a saját iskolájából származó hiteles idézetekkel, példákkal állította viszonyba a nyolc pedagóguskompetenciát. Amikor felteszi a kérdést, hogy „Mit tekintünk tanulásnak”, hasonló kérdést feszeget, mint Kerényi Kata a korábban bemutatott prezentációban. Az iskola egy pedagógusát idézve: „Rájöttem, hogy az én tudásomra senkinek nincs szüksége. A gyereknek a saját tudására van szüksége.” S a tanár akkor tudja a tanulót a saját tudásához hozzásegíteni, ha ismeri őt. Márpedig a tanuló megismerése folyamatos tanulás, vagyis az iskola legalább annyira színtere a tanárok tanulásának és személyiségfejlődésének, mint a diákokénak. Kerényi Mari előadásában egy olyan reflektív pedagógiai műhelyt ismertünk meg, melynek nézőpontjából a pedagóguskompetenciák normatív megszövegezése vajmi kevéssé értelmezhető; e tekintetben tehát az intézmény – a Zöld Kakas Líceum – ugyanazon a személyközpontú úton jár, mint a tanulók értékelése esetében.)
A szekció további két előadása a teljesítmény és a problémák viszonyában kevésbé az intrapszichés, inkább a környezeti tényezőkre koncentrált: Villányi Györgyné az óvodai nevelés, Kelemen Gabriella pedig az iskolai motiváció kérdéseit elemezte a gyökeresen megváltozott környezeti hatások tükrében.
Villányi Györgyné óvodapedagógus-oktató és kutató az IKT által áthatott gyermeki környezet problémáiról szóló előadásában felidézett egy továbbképzésen született dolgozatot, melyben kollégája leírta: nem tudott képet lapozni a mobiltelefonján, egy nagycsoportos kislány mutatta meg neki, mire ő e következtetést vonta le: „meg kell tanulnom az IKT-eszközök kezelését, hogy meg tudjam tanítani a gyerekeknek”. Megdöbbentem – reflektált az előadó –, mert véletlenül sem arról beszélt a kolléga, hogy „most tanultam valamit a gyerektől – és milyen jó ez.” A családi minta hasonló elválasztottságot mutat. Az IKT-eszközök használata otthon nem közösségi tevékenység. Anyu és apu átöleli egymást, de anyu közben telefonál is. Vajon mit von le ebből a gyerek? Összekötődik-e számára telefon és a szeretet? Lehet egymás mellett nyomogatni a gombokat, de ez nem közös élmény. Egy dologgal foglalkozni együtt – az igen. Az eszközök tiltása vagy használatuk késleltetése is rossz megoldás. Hiszen látja a gyerek, hogy mindenki használja ezeket az eszközöket, s a tiltás nyomán azt hiszi: őt a felnőttek, nagyobbak kizárják a világ(uk)ból. Az IKT-eszközöket, mobileszközöket az óvodai tevékenységtől sem kell távol tartani – de célnak tételezni sem. Segédanyagként használhatók fel, amelyek mellett a gyermek az életkorának megfelelően tevékenykedik. Egy ilyen szemléletű módszertant kell kidolgozni az óvodapedagógus-képzés számára. Fontos, hogy a segédeszközök is – például a szoftverek – szakmai csoportmunka eredményei legyenek. A játékgyártók termékeinél ugyanis többnyire nincs jelen pedagógiai ellenőrzés.
PERIFÉRIÁN (SZEKCIÓ)
Ebben a szekcióban Kerényi Mária előadása mellett – az influenzajárvány miatt – sajnos csak két hallgatói kutatás beszámolóját ismerhettük meg. Ezek azonban kárpótoltak az elmaradt előadásokért: Makrai Kata Sajókazán hat, mélyszegénységben élő roma család gyermekeinek szocializációját vizsgálta, s beszámolójában egyszerre reflektált a kutatás módszertani tanulságaira, a feltárt eredményekre és saját kutatói szerepére csakúgy, mint Lőrincz Andrea, aki Bőrbe varrt sorsok címmel vizsgálta egy miskolci gyermekotthonban élő fiatalok tetoválással kapcsolatos attitűdjét, szokásait. A kutatók téma iránti elköteleződése, őszinte érdeklődésük, személyes és kutatói kíváncsiságuk összeforrott hitelessége tette beszámolóikat eredményeik érdekességén túl érzelmileg is mélyen felkavaróvá.
TISZTELET ÉS SZEMÉLYESSÉG
Az idei konferencia újítása, hogy a két szekciósáv között, az interaktivitást fokozandó, másfél órás műhelybeszélgetéseket terveztek; a három párhuzamos beszélgetés témája a PISA-mérések, az innováció és a művészeti nevelés volt. Ezekhez a beszélgetésekhez a téma avatott szakembereinek rövid felvezetését követően[6] mindenki hozzászólhatott, s nemcsak a felvezetésre, hanem egymásra is reflektálhatott. A műfaj tapasztalataink szerint beváltotta a hozzá fűzött reményeket; a sokszínű közönség részvételével a témához kapcsolódó ismeretek, tapasztalatok élő szövetté alakultak. És nem utolsósorban, a beszélgetésnek ez a formája megteremtette az aktív részvétel, a személyes hozzájárulás élményét.
De talán mégsem a beszélgetésnek ez a szintje a legfontosabb: a Taní-tani konferencia kapcsán nem lehet nem beszélni az esemény személyességéről, otthonosságáról, a találkozások érzelmi erejéről. És ez nemcsak azon múlik, hogy rég látott szakmai és személyes barátok vannak jelen a közös térben és időben – sőt talán nagyobbrészt nem azon. A plenáris előadások után bemutatott, Trencsényi László 70. születésnapját ünneplő videóüzenetekben megszólaló szeretet, tisztelet és személyesség mintha nemcsak Trencsényiről és Trencsényihez szólna – mintha ez a beszédmód ennek a közegnek az anyanyelve lenne. Ezt a hangot halljuk a szervezők közötti elcsípett beszélgetésekben, ezen a hangon szólnak a személyes és hivatalos üdvözlő szavak, ezen a nyelven beszél a szervezők saját kezével megterített büféasztal, s ezen a hangon szól a szünetek végét jelző sürgetés is. Ahogy a kölcsönös tisztelet és támogatás példája az a hagyomány is, hogy a konferencia megnyitásának és bezárásának szerepét a tanszék munkatársai megosztják egymás, a generációk között.[7] S hogy a zárszóból soha nem hiányozhat a vendéglátó kollégáknak és önkéntes hallgatóknak szóló köszönet. A Taní-tani hangulata, személyessége, a szervezők jelenléte, egymás iránti szeretete és respektusa az, ami mindenkire kisugárzik. És ezzel mintát adnak
Footnotes
- ^ Forrás: I. Miskolci „Taní-tani” konferencia. Részletes program. Tartalmi összefoglalók. Letöltés: http://www.eduscience.hu/I-MTK-kotet.pdf (2017. 02. 21.)
- ^ Részlet a konferencia beharangozó dokumentumából, forrás: http://www.tanarkepzo.hu/x_konferencia (2017. 02. 21.)
- ^ Az előadás itt megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=4tf3LwaAhk0
- ^ Nem sokkal később, 2017. március 7-én, a budapesti Szabadság téri Eleven Emlékműnél Fenyő D. György hasonló témájú előadásában és az azt követő beszélgetésben fejtette ki gondolatait.
- ^ A szekcióbemutatások csak ízelítőt jelentenek a konferencia gazdag programjából, és a szerkesztőség munkatársainak szekcióválasztását – és terjedelmi korlátainkat – tükrözik. A konferencia teljes programja innen letölthető: http://www.tanarkepzo.hu/sites/default/files/programfuzet_2017.pdf
- ^ Nahalka István, Halász Gábor és Gaul Emil felvezetésével, Knausz Imre, Varga Attila és Trencsényi László moderálásával
- ^ A megnyitót az intézetigazgató Ugrai János, míg a zárszót a korábbi intézetigazgató Knausz Imre tartotta. Abban az időszakban, amikor Knausz Imre vezette az intézetet, ő nyitotta és Trencsényi László zárta a konferenciát.