Válasz egy recenzióra

Tisztelt Főszerkesztő kollégánk!

Ma kaptuk meg az Új Pedagógiai Szemle július-augusztusi számát, amely a Tudásgyár vagy papírgyár című könyvünkről (2001, Új Mandátum) írt recenziót tartalmazza. Mint minden szerző, mi is örülünk a könyvünk iránti nagy érdeklődésnek és különösen annak, hogy most a pedagógusok rangos szaklapja ír a kutatásaink eredményét összefoglaló munkánkról, és egyetért azzal a fontos megállapításunkkal, hogy a közoktatás és a felsőoktatás átlagosan gyenge minősége szorosan összefügg a közoktatás és a felsőoktatás pedagógusainak fél évszázada fennálló alacsony kereseti arányaival.

Könyvünkből egyértelműen kitűnik, hogy a keresetek alacsony szintjének súlyos problémája messze túlmutat azon az indokolt küzdelmen, amelyet a pedagógusok és szervezeteik évtizedek óta folytatnak az amúgy is alacsony reálkereseti arányok megváltoztatásáért. Ez a követelés ma még időszerűbb, mint volt az elmúlt évtizedekben, mivel a piacgazdaság kialakulása a pedagógusok kereseti arányának drámai romlását hozta magával. (1990-ben az egyetemi végzettségű pedagógusok keresete a gazdaságban dolgozó diplomások ugyancsak alacsony keresetétől még nem sokkal maradt el, 1999-ben a korábbinak a felét sem érte már el.)

Az ismétlődő néhány százalékos bérkorrekciók semmit nem változtathatnak az alapvető problémán; a mai kereseti arányok helyreállításához a közoktatásban a jelenlegi munkabérük mintegy kétszeresére, a felsőoktatásban a háromszorosára kellene a reálbéreket felemelni. Örülünk és fontosnak tartjuk tehát a recenzió megállapítását, hogy "a könyvnek a pedagógusbérre vonatkozó fejezeteivel nem lehet sok vitája az olvasónak". Éppen ezért kell megjegyeznünk, hogy könyvünk nem veti fel az "alacsonyan fizetett sok pedagógus vagy a magasan fizetett kevesebb pedagógus" problémáját. Ez a tévútra vezető leegyszerűsítő megfogalmazás ugyanis reális alternatívának tünteti fel a mai helyzet fenntartását. Mi viszont határozottan elutasítjuk, hogy a mai, mélyen leértékelődött kereseti arányok hosszabb ideig fenntarthatók lennének.

A koncepciónk lényege, hogy közoktatásunk és felsőoktatásuk évtizedek óta halasztott és mulasztott korszerűsítésének szerves része, alapvető feltétele és egyben az egyik nagy eredménye lenne apedagóguskeresetek egyszeri, teljes körű rendezése. Ez jelentős erőforrásokat is felszabadítana, ami elősegítené, hogy a szükséges nagyszámú pedagógus hozzájuthatna a megérdemelt keresethez, és lehetővé tenné, hogy a feleslegessé váló, jóval kisebb számú pedagógus egyéni problémája nagyvonalúan és humánus módon megoldható legyen. Könyvünk rámutat arra, hogy a közoktatás reformja több időt és részben pótlólagos költségvetési támogatást igényelne, de a felsőoktatásban a társadalom szükségleteinek megfelelő struktúrájú és létszámú képzés megszüntetné a mai nagyfokú pazarlást, viszonylag rövid idő alatt lehetővé tenné az oktatók bérének háromszorosra emelését, továbbá más igények kielégítésére is fedezetet nyújtana.

Az előző problémával részben összefügg a felsőoktatás mennyiségi fejlesztésének jelenlegi kampányát elutasító álláspontunk. Megértjük a recenzió vonatkozó kételyeit, hiszen azok mögött fél évszázad óta fenntartott téves filozófia és az utóbbi évtized, különösen a legutóbbi évek szívós propagandája és intézményi érdekek, valamint a stratégiai tervezés hiánya által megerősített előítéletek és hiedelmek állnak.

Csak ezzel magyarázható, hogy a felelős vezetők által deklarált fejlesztési célok minden szakszerű indokolás nélkül kerülnek nyilvánosságra, és még azok egyetlen, sommás kvantitatív eleme is vaskos tévedést foglal magában. A jelenlegi oktatási kormányzat fő fejlesztési célja, hogy a felsőfokú hallgatók aránya az évtized végére érje el az 50%-ot. Ehhez időnként hozzáteszik, hogy ez a feltétele a legfejlettebb országokban kialakult képzési arány utolérésének. Azonos módszer szerint számítva Magyarországon a 18-21 éves korosztályhoz viszonyított összes felsőfokú hallgató aránya azonban már az elmúlt évben 40% körül volt, és egy-két éven belül megközelíti, illetve elhagyja az 50%-ot; vagyis jóval több lesz, mint a hazánknál két-háromszor fejlettebb, a tudományos és technikai fejlettségben messze előttünk járó országok túlnyomó többségében, ami semmivel sem indokolható és nem is menthető.

A túlzott mennyiségi fejlesztéssel kapcsolatos korábbi, több évtizedre visszanyúló vitákban gyakran alkalmaztuk a nemzetközi szakirodalomból átvett "túlképzés" (overeducation) kifejezést, mindenkor hozzátéve, hogy ez alatt a szükséges feltételek nélküli és a gyakorlatban hasznosításra nem kerülő formális képzést értjük. E szó magyar értelmezése kétségtelenül lehetővé teszi azt a jóhiszemű félreértést - és a szándékos félremagyarázást is -, hogy ellene vagyunk a "túl magas" színvonalú tudás kialakításának. E viták tapasztalatai is szerepet játszottak abban, hogy kutatásainkat kiszélesítve könyvünk a korábbinál jobban igyekszik megvilágítani annak a felfogásnak teljes csődjét, hogy az oktatás, különösen a felsőoktatás gyorsított fejlesztése elősegíti a gazdaság növekedését. Továbbá azt is bizonyítjuk, hogy az ilyen formális, mennyiségi fejlesztés a hasznosítható tudást nem gyarapítja, illetve az oktatás minőségét és ezzel a tudás relatív színvonalát csökkenti.

Egyetértünk a recenzióval abban, hogy a tudás meghatározó társadalmi szerepének elismerésében teljes és általános az egyetértés. Az oktatás azonban nem szinonimája a tudásnak, hanem fejlesztésének eszköze, feltéve, hogy adott oktatás a tudás növelését szolgálja. Ennek az ellenkezője következett be az ötvenes évek legelején a "szocialista iparosítás" kudarcra vezető jelszava alapján. Ez történt a hatvanas évek első felében, amikor a "tudományos és technikai forradalom" szlogenjével indokolták a teljesen elhibázott oktatási reformot. Napjainkban objektív veszélyt jelent, hogy a tudomány - különösen az informatika - legújabb nagy eredményeit és domináns szerepe valós jelentőségének felismerését nehezítheti a "tudás alapú társadalomra" történő formális, jelszószerű hivatkozás.

A recenzió tárgyi tévedése, ha úgy véli, hogy a jelenkor tudásról kialakult képét akarjuk "megingatni". Ez a vélekedés nem bizonyítható könyvünk alapján, hiszen annak egyik vezérlő gondolata, hogy az emberi társadalom fejlődésének mindig a tudás az alapja. Éppen ezért kell jelenleg is a tudás valós fejlesztését szolgálnia minden tevékenységnek, de különösen az oktatásnak.

Befejezésül ismételten köszönetet mondunk a recenzióért, amely arra is lehetőséget adott, hogy részletesebben indokoljuk néhány vitathatónak tűnő álláspontunkat. Számítunk arra, hogy az Új Pedagógiai Szemle módot talál hozzászólásunk közlésére a folyóirat legközelebbi számában.