Underwater cyclops, avagy a robotbúvár

^[1] [2]Nyíregyházi Szakképzési Centrum Bánki Donát Műszaki Középiskolája
és Kollégiuma ‒ Krúdy Gyula Gimnázium, Nyíregyháza
Konzulens: Zsigó Miklós

 

Elsőként fontos kiemelni, hogy a projekten ketten dolgoztunk. Én a műszaki-elektronikai megvalósításért voltam felelős, a társam, Zsigó Miklós pedig tartotta a kapcsolatot a cégekkel, valamint ő intézte a beszerzéseket is. A fejlesztés története 2015-re nyúlik vissza, amikor megkezdtem tanulmányaimat a NYSZC Bánki Donát Műszaki Középiskolában. Első projektem egy olyan robot volt, amelyik próbált víz alatt közlekedni, azonban szakmai tapasztalat és tudás hiányában a készülék egyvalamire volt képes: süllyedni a vízben. Ez a művelet azonban nagyon jól ment neki. Tapasztalatszerzésnek kiváló volt, de a projektet el kellett engedni. Két év telt el új tapasztalatokkal. Egyszer ellátogattunk egy vízügyi céghez, ahol bemutatták, hogyan jut el a földből felszivattyúzott víz a városba. Elmondták, hogy abban az esetben, ha a forrás elapadna, víztározó medencékből látnák el a lakosságot. Ezeket a tározókat azonban évente két alkalommal ellenőrizni kell. Ehhez le kell engedni belőlük a vizet, dokumentálni kell az állapotukat, majd újból fel kell tölteni őket vízzel. Ha hibát találnak, akkor megtervezik a hiba kijavítását, majd megint leengedik a tározót. A szakemberek elmondták, hogy talán az első leengedés feleslegesnek tűnhet, de nincs más megoldás, mert jelenleg nem tudják a felmérést másképp elvégezni. Ha lenne egy olyan költséghatékony eszköz, amelyik a víz alatt jó minőségű felvételeket tudna készíteni a tározó állapotáról, akkor az nagy dolog volna, hiszen rengeteg vizet spórolnánk meg vele. Elmondtuk, hogy mi már építettünk olyan járművet, amelyik víz alatt próbált volna közlekedni, s mivel igény volna rá, nekikezdtünk egy új robot építésének.

Próbáltunk az első robot kudarcából tanulni, bár így is voltak komoly elakadások, és az idővel is versenyt kellett futnunk. Ha az internet nem tudta megoldani a problémánkat, akkor külső segítségért folyamodtunk.^[3]

Az elektronika és a programozás minden területén igaz, hogy néha nem a hiba kijavítása okoz nehézséget, hanem a hiba megtalálása és a hiba okának kiderítése. Egy hiba kijavítása lehet fél óra, de fél nap is, mivel a diagnosztikához szükséges idő kiszámíthatatlan.

Ha ez ember szenvedéllyel fog bele bármibe, akkor elkapja az úgynevezett flow érzés, és ezt a flow-t nem szívesen szakítja meg. Ezért a fejlesztéseim elég sok szabadidőt elvesznek. De nem bánom. Felmerülhet a kérdés, hogy mikor alakult ki bennem ez a fajta szenvedély? Általános iskolás koromban zongorázni jártam, és a zenének éltem, azonban mindig bennem volt egyfajta érdeklődés, hogy hogyan épülnek fel a különböző bonyolultabb szerkezetek. Sokszor okoztam fejfájást emiatt a szüleimnek, például amikor a távirányítós autó és daru szétcsavarozva hevert a szobában. „Miért csináltad?” „Érdekelt, mi van benne!” Hetedikben karácsonyra kaptam egy elektronikai építőkészletet, amiben egyszerű kapcsolásokat lehetett összerakni. Ez a játék elindított bennem valamit. Nyolcadikosként az otthon talált vezetékekből, kapcsolókból, egy régi kis villanymotorból és Lego-elemekből építettem egy kisautót, amelyik előre és hátra is tudott menni és volt rajta egy lámpa is. Ez volt az első szerelvényem, amit az iskolában is csodálattal fogadtak. Ekkor döntöttem el, hogy engem ez érdekel, és ilyen irányba akarok továbbtanulni. Így kerültem egy kis faluból a megyeszékhelyre, Nyíregyházára. Itt kezdődött el a kisebb-nagyobb gépek építése.

Ahhoz, hogy egy fejlesztés megvalósuljon, a család anyagi, szellemi forrásai általában nem elegendőek, szükség van olyan külső támogatókra, akik segítik az innovációt. Szaktudással, feltételek biztosításával, pénzzel. Azzal együtt is, hogy a fejlesztés lehet, hogy sikerül, lehet, hogy nem, és új megoldáson kell elkezdeni dolgozni. Az én iskolám kiemelt támogatója a projekteknek. Adottságai szerint is, hiszen műszaki oktatási intézmény, ahol gépésznek, elektronikai technikusnak, autószerelőnek és autóelektronikai műszerésznek tanulhatunk. És szellemében is, mert mindent megkaptunk, amit az iskola adhatott. Kedvezményeket, felmentéseket a versenyre való készülésnél. A kollégium egy egész helyiséget biztosít, ahol az iskolánkban működő Bánkirobot Team fejleszt, tanul, készül. Ennek a csapatnak vagyunk mi is a tagjai. A Team keretei közt dolgoztunk.

Tapasztalataim alapján egy újítás megvalósításához nem elég az iskolai tudás. Műszaki fejlesztéseknél nem nagyon lehet rá támaszkodni. Véleményem szerint a szakmai tananyag és a taneszközök nincsenek összhangban a 21. század vívmányaival. Ez nem azt jelenti, hogy a régi tudás nem jó. Az őseink által lerakott alapokon kellene úgy eljutni a jelenkorig, hogy minden diáknak elegendő idő jusson ezeket az ismereteket a gyakorlatban is megtanulni. Ehhez azonban a korunknak megfelelő műszerekre és gépekre, valamint több gyakorlati órára lenne szükségünk. S persze az oktatási módszereknek és a tananyagnak is meg kell változnia. Ezek nélkül a szakmai oktatás elmaradott. Vannak azonban kivételes és lelkiismeretes tanárok, akik szeretnék, hogy diákjaik használható tudással legyenek felvértezve, és ennek érdekében akár a szabadidejüket is képesek feláldozni. Ők karolják fel és viszik előre az olyan diákokat, akikben van ambíció.

A versenyen, amelyen részt vettem, elsősorban az előadói készségeim fejlődtek. Megtanultam, hogyan kell előadni egy projektet 10, 5 vagy akár 1 percben is. A kapcsolatépítésben is sokat segített a verseny. Szerintem a mai világban ez az egyik legfontosabb dolog, hiszen így tudunk magunk előtt új kapukat nyitni, ha egy másik bezáródik.

Még egy évem van az érettségiig. Jövőbeli terveim között elsőként a diploma megszerzése szerepel. A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karára szeretnék bejutni, és ha lehetőségem van rá, akkor kutatni, fejleszteni ott is. Szeretnék részt venni cserediákprogramokban. Azt, hogy hol vállalok munkát, sok minden befolyásolja. A legfontosabb dolog számomra, hogy jól fizető állást találjak. Ha ez megtörténik itthon, akkor nem szükséges más országokba menni. Ellenkező esetben külföldön kell elhelyezkednem.

Az iskolámban a nyári gyakorlat alatt lehetőségem volt egy cégnél dolgoznom, ahol elektronikai cikkek tesztelésében segítettem három héten át. Érdekes tapasztalat volt látni, hogy milyen komoly követelményeknek kell megfelelnie egy árunak, ha a piacon meg akarja állni a helyét.

Jelenleg a robot fejlesztése stagnál, hiszen egy elég komoly műszaki problémába ütköztünk. Volt időszak, amikor más elektronikával ideiglenesen tudott működni. A robotnak voltak próbamerülései is egy kb. egy köbméteres tározóban, ahol láttuk, hogy mi a probléma működés közben. Rájöttünk, hogy kiváló kamerafelvételeket csinál tiszta vízben, és a vezetékes kapcsolat is jó. Így az alapkoncepciónk megállta a helyét. Több támogatást kaptunk a robotra cégektől, amelyet a fejlesztésre fordítottunk, azonban jelenleg egy teljesen új konstrukcióra lenne szükség, hogy tovább tudjuk folytatni a kutatást, hiszen ez mégis csak egy prototípus. Voltak cégek, melyeknek már a késztermék kellett volna, mások elfordultak a projekt támogatásától, mert ez egy új megközelítés, benne van a kockázat, hogy a készülék nem működik, vagy nem lesz kifizetődő. Jelenleg is próbálunk forrásokat keresni a robot fejlesztésére.

Igen, valóban ketten dolgoztunk a projekten. Bence és én is teljesen más körökben mozgunk, és ez az érdeklődésünkre is igaz, éppen ezért tudtunk egymástól sokat tanulni. Amikor Bence első osztályos lett a Bánkiban, én már évek óta versenyeztem, ekkor lettünk jóban, és döntöttünk a közös munka mellett. Érdekes éveket tudhatunk magunk mögött, mivel alighanem mindketten tanultunk olyan dolgokat, amikre nem is gondoltunk. Nekem mint gimnazistának nagyon furcsa volt a robot összeszerelésekor nap mint nap beszívni a műhelyszagot, persze ez nekem ma már illat.

 Soha nem gondoltam, hogy valaha is részt fogok venni egy ekkora volumenű projektben. Igaz, ha jól emlékszem, első osztályos korom óta versenyzek. Eleinte LEGO robotokkal, utána saját építésű robotokkal – melyek zenére táncoltak –, viszont egy idő után ez nem volt elég. Többre vágytam, nagyobb vállalkozásba akartam fogni. De ez már egyedül nem megy. A robotbúvár életünk első csapatmunkája volt, néha nagyon jól ment az együttműködés, és persze néha nagyon rosszul. Ez a határidők miatt olykor izgalmassá tette az egyeztetéseket.

Úgy gondolom, hogy nekem nem volt választásom, édesapám a mentorom, így beleszülettem ebbe a világba, és ebben is kell tovább haladnom. Már második éve vagyok a Kutató Diákok Országos Szövetségének alelnöke, a szövetség révén hihetetlen mennyiségű projektet láttam, és sok embert ismertem meg. Mindezek sokat jelentenek nekem. Egy meghatározó ember, egy meghatározó találkozás, egy ötletbörze, segítséget kérni esetleg egy egyetemistától, hogy ő mit tenne – ez mind nagyon fontos egy jó projektben.

A legtöbb támogatást egymástól kaptuk, illetve édesapámtól, a mentorunktól. Ugyanakkor apa régi tanítványai is nagyon sok segítséget nyújtottak mind a mérnöktudományokban, mind az összeszerelésekben, és szinte őket is a tanárainknak nevezhetnénk. Nélkülük nagyon nehezen jöhetett volna össze a projekt.

Rendkívül érdekes dolgok is megestek a robot miatt. Egyszer megtaláltam egy cégnek az oldalát, amelyik egy számunkra tökéletes akkumulátort kínált, nekünk azonban nem volt rá keretünk. Elkezdtem tájékozódni a cégről, és kiderült, hogy az igazgató jégkorongkapus, én is majd tizenkét éve védek, így hát írtam neki egy bemutatkozó levelet, megemlítve közös szenvedélyünket. Barátság lett belőle, s felajánlottak nekünk egy akkumulátort, amelyet azóta is használunk a robothoz. Fontosnak tartom az ilyesféle segítségeket, nagy cégektől, szakemberektől.

Sajnálatos módon az iskolámban eleinte nem is támogatták, és nem is figyelték a versenyeimet. Mivel többnyire nem a saját iskolám színeiben indultam, így ezt nem is vártam el. Viszont ahogy jöttek a sikerek, végül jött a támogatás is; a törökországi konferenciára a repülőjegyet az iskolám alapítványa támogatásából tudtam megvásárolni.

Úgy gondolom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen szintre süllyedjenek az iskoláink. Manapság sok felesleges tanóránk van, olyan információkkal, amelyeket 3 perc alatt megtalálok az interneten, és túl sok lexikális tudást próbálnak belénk tuszkolni.

Személy szerint képtelen vagyok olyannal foglalkozni, ami nem érdekel, nem köt le. Ez ilyen rendszerhiba, de van egy belső késztetésem, hogyha valaminek nem látom az értelmét, azt nem tudom értéknek elfogadni. Az órák többsége unalmas, nem csinálunk semmit, nem haladunk tovább. Az informatikaoktatás nulla, a nyelvi órákon csak a szabályokat akarják megtanítani, de ha külföldön jár a diák, meg se tud szólalni, a matematika olyan részeit kell tudnunk, amelyet már a számológépünk is tud.

Úgy gondolom, hogy az északi országokra vethetünk egy pillantást. Projektalapú munkák, mindenki azt csinálja, amihez ért, és azt fejlesztik, amiben erős, és amit fontosnak érez. Úgy gondolom, az itthoni rendszerben is kéne egy radikális változtatás, mivel így soha nem fogunk haladni a korral, és le fogunk maradni.

Nagyon fontosnak érzem az emberi kapcsolatokat, ezek nélkül nem tartanánk ott, ahova jutottunk. A verseny ideje alatt rengeteg ismeretséget kötöttem, különböző beállítottságú-felfogású emberekkel. Más országokban máshogy gondolkoznak, így annyi mindent lehet tőlük tanulni: a törökök például iszonyatosan türelmesek, és szerintem nekünk is annak kéne lennünk.

A versenyeknek köszönhetően olyan helyekre juthattam el, ahová más talán soha nem fog, és nagyon mély nyomot hagyott bennem mindez. Ezek az élmények, úgy érzem, meghatározzák az életemet, kijelölik az utat, hogy milyen irányba haladjak a jövőben.

Eleinte a Budapesti Műszaki Egyetem mérnökinformatikus szakja volt a célom, de az évek során rá kellett jönnöm pár dologra. Én külföldön szeretnék továbbtanulni, méghozzá valamelyik északi országban – Dánia, Svédország, Hollandia a top 3 most – és nem is informatika szakon, hanem valamilyen gazdasággal, menedzsmenttel foglalkozó egyetemen. Úgy érzem, ez sokkal közelebb áll hozzám, mint a programozás – ennek ellenére továbbra is serényen tanulok programozni. Az itthoni egyetemekkel kapcsolatban hasonló érzéseim vannak, mint az általános és középiskolákkal. Le vagyunk maradva. Nem érzem eléggé erősnek a magyar felsőoktatást, de ha mégis úgy hozza a sors, hogy itthon kell maradnom, biztosan megtalálom a helyem.         

Szerencsére a Kutató Diákok Országos Szövetségénél olyasmivel foglalkozhatok, természetesen fizetség nélkül, amit szeretek. Konferenciákat szervezünk és bonyolítunk le, ami engem mindig lázba tud hozni, és mindig nagyon várom a következő programot.

Footnotes

1. ^{^} A versenyen II. díjat nyertek. (A szerk.)
2. ^{^} A találmányról egy rövid bemutató videó: https://www.youtube.com/watch?v=yOZeYFjKFR0 (A szerk.)
3. ^{^} Részlet a pályázati összefoglalóból: „A fiatalok által fejlesztett víz alatti kutatórobot képes olyan tevékenységet is végezni, amelyekre egy búvár nem lenne képes. […] A pályázók által épített robot képes felmérni a tározóban keletkezett sérüléseket, majd archiválni azokat egy kamera segítségével, így több ezer köbméter víz leürítése kerülhető el.” https://www.innovacio.hu/3a_hu_27_vegeredmeny.php#top (A szerk.)
4. ^{^} Az interjúrészlet forrása: Bruszel Dóra: Nem mindennapi fejlesztéseken dolgoznak a Bánkirobot tagjai. Nyíregyházi Napló, 2018. 06. 29. https://www.nyiregyhaza.hu/ez-igen-egy-csapat-fiatal-a-vilaghir-kuszoben... Az interjúban az újságíró Zsigó Zsoltot kérdezi, az iskola matematika, fizika és informatika szakos tanárát, aki egyben a Bánkirobot Team vezetője és Tóth Bence versenyzőtársának, Zsigó Miklósnak az édesapja. (A szerk.)
5. ^{^} A https://szinpadon-a-tudomany.hu/ honlap hírei alapján. (A szerk.)