Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt…

MUZSIKÁS GYERMEKTÁNCHÁZ

2014 őszén, egy kedd délutánon^[1] 2–6 éves gyerekek és szüleik népi játékot játszanak, táncot járnak és énekelnek a TEMI Fővárosi Művelődési Házában^[2], a Muzsikás Gyermektáncház keretében. A táncház-vezetők Littner Anita és Bejczi Bálint, az élő zenét a világon mindenütt ismert és elismert Muzsikás Együttes tagjai adják, az előtérben pedig Gerencsér Valéria játszóház-vezető tart kézműves foglalkozást a családoknak. Sokan eljöttek. Talán már a szüleik és nagyszüleik is jártak itt. Hiszen negyvenegy éve már, hogy az azóta Liszt Ferenc-díjas, Kossuth-díjas, nemzetközi világzenei WOMEX-díjas és más elismerésekkel is rendelkező Muzsikás együttes táncházat szervez az FMH-ban – s annak is több évtizede, hogy a mulatságot gyermekek, kisgyermekek számára is meghirdetik.^[3]

A 41 ÉVRŐL

Az autentikus népzenének, néptáncnak mintegy 150 éve megindult megértése, felkutatása, visszatanulása és értő módon örökítő pedagógiája – „olyan magyar kulturális teljesítmény, amire nincs példa se a mi történelmünkben, se másokéban” – mondja meggyőződéssel Sebő Ferenc a Duna TV 2009-ben készült Muzsikás történet című dokumentumfilmjének első részében. Fontos azonban tudnunk, hogy a szélesebb tömegek és általában a városi közízlés számára csak az első táncház 1972-es budapesti megrendezése, a Sebő-Halmos duó és a Muzsikás együttes tudatos népzenei tevékenysége, valamint a példájukon máshol is felbuzgó művészi és pedagógiai munka emelte ki az autentikus népzenét és népi kultúrát a „csúnya érdekesség” kategóriájából. Ahogy a magyar népzenével foglalkozó együttesek visszatanították Magyarországnak azt, ami az övé, úgy a táncházmozgalom civil lelkesedéssel és friss tudással elősegített éltetése végül – pont negyven évvel később – a legmagasabb nemzetközi elismerést hozta: 2012-ben az UNESCO a „táncház-módszert” fölvette a szellemi kulturális örökség megőrzését célzó legjobb gyakorlatok (Best Practices) hivatalos listájára, így a magyar táncház a világörökség részévé lett.

A ma működő Muzsikás Gyermek­táncház semmilyen értelemben nem cáfol rá múltjára – miközben teljes mértékben jelen van. A 0–10 éves gyermekeknek hirdetett foglalkozás feléjük és a felnőttek felé is megnyíló tér, öröm-lehetőség, miközben több száz éves kulturális mintákkal dolgozik egyszerűen és tudatosan, minden ana­kronizmus vagy elkülönülés nélkül.

EGY TÁNCHÁZI DÉLUTÁN JELENETEI

A délután a kézműves foglalkozással kezdődik az emeleti nagyterem előterében. Többnyire 2–5 éves gyerekek érkeznek, szülővel vagy nagyszülővel. Nem gond az évek száma sem így, sem úgy, mert a közös alkotás mindig lehetséges. A drámapedagógusként is ismert Gerencsér Valéria
vágja, hajtja az alapanyagokat, kötözi a csuhévirágot, s az összetolt asztalokhoz letelepedő gyerekeknek és szüleiknek máris mutatja, hogyan kell ezt csinálni. Aztán hagyja őket dolgozni, játszani. Felnőttekhez és háromévesekhez egy nyelven szól – az alkotás és az instruálás természetes médiuma itt láthatóan a szülő. Közvetlenül azonban senki sem kér erre, sőt, amikor egy fiatal anyuka kissé türelmetlenül megjegyzi, hogy „ehhez túl kicsik a gyerekek”, a vezető, szabadkozásában szinte elharapja „a szülővel együtt kéne” kezdetű mondatot, és inkább egyebet válaszol. A foglalkozás a táncház végéig tart majd – aki elfárad, kijöhet ide. Készülnek az alkotások. Közben a gyerekek egy része inkább a fizikai teret élvezi. Ők csúsznak-másznak, sikongatnak, kiáltoznak. Senki nem „teszi helyre” őket, mert úgy tűnik, mindenki érzi, hogy már a helyükön vannak. Vali néni időnként keresztülinstruálja a zsibongást, kellemesen morajlik a ­levegő.

Nem sokkal később, bent a táncteremben már jókora csuhévirágokkal szaladgálnak a gyerekek. Egy 3 év körüli kisfiú kitartóan, széles mosollyal, szirénázva bujkál a megemelt széksorok közt, nővére a nyomában tempózik – a fordulóban pedig a térdemen löki magát tovább. Oldott a hangulat. Körülbelül 30-40 gyerek és ugyanennyi szülő lehet itt. Lepakolnak, eszegetnek, beszélgetnek a tánctéren vagy bújócskáznak az emelvény mögött. Egyszer csak óriási sikítóverseny. Fülelek, de egyetlen csitító szó sem hangzik el, és ez megnyugtató.

Lassan fél hat. Megérkezik Littner Anita, és egy darabig mosolyogva üldögél. Bejczi Bálint, a másik vezető is itt van már. A Muzsikás prímása, Sipos Mihály is feltűnik hátul, hegedűtokját bontogatja és a körülötte állókkal beszélget. A táncház-vezetők felemelt karral integetni kezdenek, és az emberek lassan köréjük gyűlnek. Littner Anita kört alakít a jelenlévőkből, üdvözli „az újakat”, majd rögvest egyszerű, dobbantós-járkálós énekes játékba kezd. Éneke barátságos, puha – és épp csak annyira hangos, hogy vezethessen. Nem tanít – egyszerűen beengedi a gyerekeket abba, amit csinál. Új és új dalokat indít, együtt énekel a gyerekekkel, szülőkkel és nem „gyakoroltat”. Egyre több és egyre differenciáltabb a mozgás, de instrukció alig kíséri. Ez tényleg közös tevékenység. A tanárnő egy idő után csendesítő hatású mondókákba, mozgásokba fog. Megzsírozom, megvajazom, mégis-mégis neked adom… A páros játék után a társaság a földre ül. Ez az igazi pihenés: benne maradni az élményfolyamban, de a test hadd nyugodjon kicsit. Az új mondókához már csak a kéz mozog: mutogat, tapsol.

A mondóka nyomán egyszer csak rákezd a zenekar. Házasodik a tücsök... A társaság újra talpon. Először mindenki magában illeget, aztán összefogódzik, végül közös kígyózás, vonatozás kezdődik. Ebben a blokkban Bejczi Bálint a vezető. A gyerekek átveszik mozdulatait, tapsait, néha rikoltásait is. Egyre több lépés, gesztus jelenik meg a táncban anélkül, hogy ez elbizonytalanítaná a gyerekeket. Persze Bejczi Bálint elsősorban a szülőket instruálja. A tempóváltásokat most a zene sugallja. A zenekar egy-egy blokkja végén a táncos közönség lelkesen tapsol. Aztán megint a pihenés jól tervezett szakasza jön: megszűnik a táncforgatag, és a körben álló-rugózó gyerekek és felnőttek jól ismert dalokat énekelnek gyors egymásutánban. Megy a vonat Kanizsára, Egy boszorka van, Szélről legeljetek, A tokaji szőlőhegyen… A nézőtéri székeken ülők is figyelnek, van gyerek és felnőtt is, aki magának énekel – együtt a többiekkel. Érik a szőlő… Majd a társaság ismét a földön ül. Mondókatanulás következik Littner Anitával. Erre gyere rózsám, nincsen sár… A visszacsatolás maga az együttismétlés. Sipos Mihály kíséretével énekelni is megtanuljuk.

Ismét nagymozgások következnek: mindjárt kezdetét veszi egy népi gyermekjáték. A gyerekek azért előbb Littner Anitát ölelgetik. Bejczi Bálint időnként megforgat egy-egy rácsimpaszkodót. A népi játék: a gólya és a békák. A szabályokat természetesen a maguk módján tartják be a kicsik, de ez miért volna baj? Itt sem az. Amikor pár kör lement, és a játék a gyerekek számára már ismerős lehet, nem ismétlik tovább, hanem hirtelen tekeredni kezd a kígyó. Littner Anita énekelve kivezeti a tömeget az előtérbe, majd vissza. Ezzel a fogással automatikusan elrendeződik a tömeg. És újra ének, ének. Aztán megáll a forgatag, következik az utolsó közös dal. Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt… Mindenki áll és énekel, spontán taps kezdődik.

Most, aki még bírja, Sipos Mihállyal daltanulásba foghat. Anyukák, apukák, gyerekek körülülik a Muzsikás prímását, és ő hegedűkísérettel, szelíd hangon rákezd. A malomnak nincsen köve… A zenekar is bekapcsolódik. Négy versszakon megyünk végig, Sipos Mihály kedves, sokunk által jól ismert énekhangja és rövid, szeretet-alapú magyarázatai fáradtaknak és frisseknek is jólesnek. Aztán új dal. Virágzik a cseresznyefa… Gyerekek járkálnak, forognak, kergetőznek a csuhévirágukkal. Amikor a zenekar egyszer csak frissebb tempóra vált, egy ismerős táncos felpattan, és járni kezdi a gyerekek körében. Mosolyban, átéléssel ropja, a gyerekek vele billegnek. Aztán táncos gesztussal leinti a muzsikát. Nagy tapsot kap mindenki. Sipos Mihály mosolyogva búcsúzik a társaságtól.

ÉLMÉNY ÉS MAGYARÁZAT

A fenti leírással talán sikerült éreztetni annak a széles, ölelő térnek az élményét, amit a Muzsikás Gyermektáncház másfél-két órája test és lélek felé kinyit. Az általában vett hagyományőrző és -örökítő foglalkozások ugyanis, attól, hogy azok, amik – korántsem feltétlenül jók. Ez azonban ténylegesen az. Érezzük a bőrünkön. A mulatságban minden jelenlévő lehetőséget kap egy tevékeny örömöt kínáló énekes-táncos közösségi játékra – és egy kis egyéni szabadság megélésére is.

Kis szabadság persze nincs – csak teljes szabadság van. A dal- és tánctanítás itt ennek jegyében, elvárásmentesen folyik – a szülők felé is. Sem a cselekvésekben-élményekben való részvétel, sem a gyerekek szülői ösztönzése nem kötelező, egy kicsit sem – csak lehetséges. A táncot vezető felnőttek tanítása játék- és örömelvű. Általuk a „csináld úgy, ahogy én” elvárása helyett a „csináld velem” hívását érezhetik meg a gyerekek. Aki tehát akar, énekel és táncol – aki pedig mást akar, mást tesz. Például kimegy a kézműves-asztalhoz, az emelvény széksorai közt kutyagol vagy figyelve üldögél. Az úgynevezett fegyelmezésnek nyoma sincs. Ellenben mindig van miben részt venni, van mire figyelni, és van min elmélázni. Beállni a körbe és kiállni a körből, középre penderülni és visszahúzódni, figyelni, tanulni vagy álmélkodni – mind szabad. Ez az a közeg, amelyet gyerek és felnőtt egyaránt a legjobban szeret maga körül, még ha sokszor nem is vallja be magának.

A táncházmozgalom indítói – és egyáltalán a valós népi kultúra önjáró felfedezői – nem koreográfiaként, hanem nyelvként kívánták megismerni és taníthatóvá tenni a magyar néptáncot. Ez az eredeti attitűd teljes egészében áthatja a mai Muzsikás Táncházat is. Ezért a kevés instrukció, ezért a szabadság. A kisgyermekek itt úgy tanulnak táncolni, ahogyan beszélni. A mostban, a jelenlétben. A vezetők és a zenekar tudatosan építkezve mozgósítanak nagy mennyiségű, olyan dal- és táncanyagot, aminek hangulata, egésze vagy akár töredékei is alkalmasak arra, hogy jóleső emlékként, mintaként, tudásként beépüljenek a kisgyermek testébe-lelkébe. Ezt a jelenlévő, élő nyelvet a gyerekek folyamatosan észlelik, figyelik és használják – természetesen úgy, ahogyan éppen jólesik nekik.

A Muzsikás Gyermektáncház természetes légköre megnyitja a gyermeki lelkesedés és átélés kapuit még az egészen kicsikben is, az átélés pedig egyben az intenzív tanulás természetes közege is. A báto­rító, beavatkozásmentes hozzáállás kevés nevelő környezetben jellemző igazán, de a Muzsikás Táncházban az. Itt megtörténhet, hogy a Tekeredik a kígyó körkörös széthúzódásakor egy két év körüli gyermek a hátán fekszik középen, örömében visít, és ebbe senkinek nincs oka és indíttatása beleszólni. A gyereket láthatóan megigézte a tér és a hatalmas belmagasság, amit ebből a pozícióból szemlélhet a legszabadabban. A tánc folyik tovább, senki sem „helyezi biztonságba” őt, mert senki sem érzi, hogy útban vagy veszélyben van. Megfordul, ide-oda csúszik hason, a körben álló felnőttek és nagyobb gyerekek felé hajolnak, szemeznek vele tánc közben, ő pedig nevet és kisvártatva újra a hátára fekszik. Nemsokára már öten-hatan utánozzák is őt, szól a Hej, Dunáról fúj a szél, húzza a zenekar, ütemes a taps, a fekvő gyerekek a lábukkal kalimpálnak rá.

HEJ, JANCSIKA

Bizonyos gyerekek ide is, mint mindenhová, magukkal hozzák megnevezhetetlen szorongásaikat. Itt vannak most is. Ahogy egyes szülők is. Ők önhibájukon kívül úgy tudják, hogy könnyűnek lenni nehéz. Ezt pedig a gyerekük is megtanulja – bár az érzés forrását nem ismeri föl. Ám ez a közeg őket is befogadja: a gyereket, aki azt hiszi, hogy a forgatag miatt szorong; és a szülőt, aki magáról azt hiszi, hogy szorongó gyereke miatt. Itt ugyanis senki sem vár teljesítményt. Senki sem nevel se gyereket, se szülőt. Itt ők, ha akarják, kivárhatják a pillanatot, vagy csak tanulhatnak nem-feladni. Ha a pillanat eljön, óvatosan bele-beleúszhatnak abba, ami történik. Táncolhatnak egymással egy percet. Aztán negyed óra múlva megint egyet. Felfedezhetik, hogy talán nincs is akkora baj.