Tűnődések, találkozások I.

A szövegek, melyek – a cím alatti sorszámból következtethetően – lapszámról lapszámra megjelennek majd itt, ebben a rovatban, addig, amíg… Nem tudom, meddig, nem terveztük meg, nem gondoltam, gondoltuk végig, volt már, hogy diákként efféle bevezető szöveget írván (csupa jó szándékkal, miféle más szándékai lehettek egy pedagógiai főiskolásnak a hetvenes évek közepén), a bevezetés volt a befejezés is, a lapot bezúzták. Vagy valami ilyesmi, igazából sohasem képzeltem el a gépet, amint leendő pedagógusok szelíd szövegeit zúzza. Valószínűleg nem is történt ez ilyen kivételezetten, „föl-fölemelően”, az Internacionálé dúdolása közben. A lapot mint papírhulladékot elvitték az úttörők, vagy esetleg még ma is ott hányódik egy padláson vagy pincében. Szóval nem tudom, meddig írom majd ezeket a jegyzeteket, nem számítottam rá, hogy ilyesmi történhet majd, ahogy arra sem számítottam, a legkevésbé sem, hogy az ÚPSZ főszerkesztőjeként megyek nyugdíjba. Belefogok, mi mást tehetnék, ami az Arany János Gimnáziumban vágyakat ébresztett bennem, a közösségi és kritikai irodalom, ami a főiskolán aztán föllázított a barátságtalan világrend és az elhadart pedagógia ellen, a nemzedéki és személyi szuverenitás igénye, azóta sem hagy nyugodni. (Amúgy pedig a vég sem sejti még, mikor jön sorra.)   

Rendrakás közben találtam meg ezt a félbehagyott, az alábbi idézethez fűződő jegyzetemet:

Miért idéztem? Azért, mert a történetben szereplő Sára miatt én is sírok, noha nem ismerem személyesen sem őt, sem az apját, ha egyáltalán az íróról és annak lányáról van szó, nem pedig egy barát történetéről vagy éppen egy fiktív esetről. Tulajdonképpen mindegy. Mert kollégáim, barátaim, ismerőseim közül sokan siratnák, ha mernék, a lányaikat, egyiküknek éppen Ecuadorba kellett utaznia, ha jelen akart lenni a lánya esküvőjén, de az legalább már esküvő volt, tehette volna hozzá a barátom, de titkolta a fájdalmát, amíg élt. Másik barátom is fegyelmezetten éli meg, hogy lánya, aki feledhetetlenül érzékenyen írt magyarul, nagy lelki súlyokkal bánva könnyedén, mosolyogva, nevettetve, ma már angolul írt novelláit küldi. Csak az édesanyja mer fájdalmát nem titkolva sóhajtani. Talán a hamelni ördöngős fickónak nem fizettük ki a tartozásunkat? Haj, de…

S amikor most újra elém került, épp egy friss hír motoszkált a fejemben, egy lányról a tágabb családi körből, aki pedagógusnak tanult idehaza, de aztán idősgondozónak állt valahol Angliában, ma már valami rendes állása van, épp önálló lakáshoz jutottak lengyel párjával. De majd hazatérnek, mondják. Vagyis nincsenek „otthon”. Egy másik kedves ismerősöm lánya pedig Japánba készül, eltántoríthatatlanul, igaz, csak tanulóévre. Mert menni kell. Ez a korparancs. „Erasmusból világpolgár”, hallom begyújtás közben a rádióban, ami azt jelenti, hogy az Erasmus ösztöndíjjal elindult a lány, ki a világba, aztán nem tért vissza, megy ide-oda, valami nyugtalanság hajtja, mint az idézetbeli Sárát. S mintha a „világpolgár” ebben a hangsúlyban valami emelkedett tétel volna, hogy lám, így lehet egy lépéssel a felhők fölé jutni, de én ezt, innen, a kályha mellől valószínűleg nem tudom a helyén kezelni. Talán nem is akarom.

És persze van fordítva is, hiszen ugyancsak családi távolságra van egy lány, immár anya, két gyermekkel, keletről jött, talán máig sem tudja igazán, hova is érkezett és miért. Egy másik, aki nyelvi-kulturális idegenként nőtt fel Magyarországon – zárványban, ahogy maga vallja –, az óceán túloldalára ment tanulni, majd visszatérve a romák otthontalanságának, otthonkeresésének lett kozmopolita kutatója. Legutóbb egy nagy ház sokadik emeletén beszélgettünk, míg kisgyermekét egy elektromos bölcső ringatta.

Nyáron volt a szentpétervári születésű, „magyarban rekedt” „fiúlány” El Kazovszkij emlékkiállítása, mintha a jövőt jósolná: a művein az „elérhetetlen szépségideálokat megtestesítő bálványokat állítja fókuszba: a kiállított anyag főszereplői […] arctalan, szárnyas torzók, balerinák, párkák, Vénuszok vagy éppen hattyúk formájában jelenlévő idolok.” (Részlet a Várfok Galéria honlapjának kiállítás-ajánlójából.) „Helyeket festett, ahova jöhetne valami, de nem jön. Miért volt ez a fenyegető üresség, ez a bombaketyegéses csönd?” (Nádasdy Ádám kiállítás-megnyitójából: Élet és Irodalom, október 26. 10. o.)  

Nézem volt diákjaim Facebook-fotóit, elég sűrűn jönnek, olykor naponta, mert úgy volt, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, s néhányukat bejelöltem, aztán így maradt, valahogy a visszavonásra nem vitt rá a lélek, a lányoktól jönnek az új és újabb feltöltött képek, és ők ugyan néhány utcára laknak tőlem, de már olyan távolságban mégis, arcmásaik szerint, mintha holdutazásra mentek volna, Hollywoodon is túl. Önmaguk idoljai. Mert csak így mozdulhattak, így hát elkerültek (általam ismert és szeretett) maguktól fényévekre.

Aztán a gönci állami gondozott lányok kassai utaztatása (szexüzlet árucikkeiként) idéződik fel mindehhez társtörténetként egy tegnapi híradásból. Hiszen a „kékfényes” történet szereplői is világot látni indultak, a szabadságot keresték.

A fiatalkorú gönci lányok kiszöktek az otthonból, hogy prostitúcióra kényszeríthessék őket. Legalábbis ilyesmi deríthető ki a tudósításból, és ez engem eléggé zavar. Mert azt azért nehéz elhinni, hogy az első szökevény sorsáról mit sem sejtve esett csapdába a többi is. Meg hát volt aztán odabent is baj: egy kisebb lány szexuális gyötrése a nagyobb lányok részéről. Ebből is bűnügy lett. Ezek aligha össze nem függő ügyek. A gönci otthon hallgat, megértem, de csődje, az intézményi nevelés tekintetében, elég nyilvánvaló, hiszen a legjobb esetben attól mentette meg őket, ami aztán bekövetkezett; vagyis az a minimum, hogy esetükben nulla hatékonysággal működött. Ha csak nincs szó egyenesen arról, hogy a lakásotthon a természetes ellenállásukat is legyőzte, és akaratlan közreműködő volt abban, hogy a lányok álmaik és menekülési vágyuk összekavarodásából örömlányokként ébredjenek fel. (És nem egyedi esetekről van szó, hanem nagyon is tipikus történetek ezek, hangsúlyozta a megyei államügyész.)

2015-ben a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár úr adta át az új gönci lakásotthonokat, és hirdette a gyermekvédelem új programját, melynek mára már szárba kellett (volna) szökkennie. Akkor sem esett szó a nevelőkről, meg az intézményi kultúráról, melyek sokkal fontosabbak a falaknál és berendezésnél, mint ahogy a bűnügyi beszámolókban sem esett róluk szó, hogy alkalmasint a nevelők nem feltétlenül bűntársak, nem is láthatatlanok, nem is némák, noha nyilván el lettek tiltva a szótól, hanem maguk is inkább áldozatok. Csak éppen rájuk az (EU-s pénzből megvalósuló) beruházás tervezése közben nem gondolt senki. És talán azóta sem.

„Egyébként Laura karma [szóval nem a körme, hanem azok az acélhegyek, amik szükség esetén, gyilkos szerszámként előbújnak a kézközépcsontok mellől] kifejezetten nőies jelleget mutat.” (Logan – The Wolverine. 2017.) A film előzetese került elém véletlenül, aztán megnéztem, s elhangzik benne ez a mondat. Megnéztem a filmet, hogy lássam, tényleg egy gyilkológép kislányról van-e szó, és valóban, háttérben egy egész gyerekcsapat, akik rosszul sikerültek, a gaz tudomány felsült velük, és jók lettek, noha rosszra tervezték őket. Igen, Laura, a 12 év körüli kislány mutáns, aki elámul egy hintalovon, de apjánál nagyobb erőt mutat, remekül gyilkol, ha kell, ő még tudja, mi a teendő, megmenti majd Amerikát, nyilván, nem marad kétség, de hogy őt ki menti majd meg saját magától, az még nem világos. Amerika mindig megmenekül, de hogy a szétégetett képzeletet ki és mi gyógyítja majd, nem tudom.

S ha már a lányok acélkarmainál tartunk, a rémmese csak kullog a rémrealitás mögött: egy kislány, Laurával egyidős, felnőttek egész sorát uralja, akarata acélkarmai közt vergődik legelőször is az anyja. Nem tudja elengedni. Nem tud nem maga ellen fordulni.

Női világ, női kockázatok: Nóra elmenni immár nagyon tud. Ideje volna a hazatéréssel is próbálkoznia. (Ez persze egy múlt századi férfi nézőpontja.) 

(Egyszer majd a fiúk drámáiról is, azokról, akiknek meg már körme sincs.)