Tudásteremtés a középkorban

Bevezetés

Géczi János A rózsa és jelképei. A keresztény középkor (Gondolat Kiadó, Budapest, 2007) című művét egy sorozat második tagjaként kell értelmeznünk, mely sorozat a rózsa képének felbukkanásait és azok lehetséges jelentéseit kíséri végig az európai kultúrtörténetben. Mindezt nem szabad figyelmen kívül hagyni az elemzésben, de ebben az írásban elsősorban arra szeretnék koncentrálni, hogy a vizsgált korszak milyen kulturális feltételek között volt képes feldolgozni egy áthagyományozódott jelkép- és jelentésrendszert, s ezt hogyan építette be saját világképébe. Újabb megszorítást jelent a vizsgálatul választott anyag jellege: túlnyomó részben a Mediterráneum és Nyugat-Európa régiójáról van szó, a kultúráról alkotott képünk alapjait lerakó térségekről.

Manapság sokat lehet hallani a tudástermelés, tudásalkotás fogalmairól, azaz olyan módszerekről, metódusokról, ahogyan különböző korokban eltérő közösségek kezelték, rendszerezték információikat, világképeik megkonstruálására, tudásmintázatok létrehozására, amelyek modellként is szolgálhattak különböző élethelyzetekben.^[1] Ehhez képest a keresztény középkor fogalma alapvetően eltér a tudásról és a hozzá vezető útról, s erről a pontról kiindulva jobban megközelíthetjük a mű által feltárt jelentésrétegeket. Nem véletlen, hogy tudásteremtés a recenzió címe, hiszen a középkor világképe egy öröktől létező kozmikus rend bizonyítékait fedezi fel valamennyi tárgyban, dologban és élőlényben – sokkal inkább újrateremti, újra felfedezi a tudást, mely a dolgok lényegét alkotja. Ezzel ellentétben a későbbi korok tudásfelfogása kívülről visz rendszert a tények, adatok néha átláthatatlan tömkelegébe, s az így megszülető világmagyarázatok gyakran egymással is versengtek/versengenek a ki­zárólagos igazság címéért.^[2]

Talán nem haszontalan a saját korunk számára, ha felmutatunk egy régebbi korokban működő, de mára feledésbe merült gondolkodásmódot. A Gutenberg utáni galaxis újabb fordulatot jelent emberi tudásunk kommunikálásában^[3], s ezen a ponton döntő fontosságú lehet alternatív tudásszerzési módok felvázolása, régi módszerek felelevenítése.^[4] A gondolkodásmód felvázolása során megtörténik szöveg és kép fogalmi tisztázása és a mód leírása, ahogyan a különböző elemeket összeolvashatták és rendszerbe illeszthették a tárgyalt korszak gondolkodói. Másként kell szemlélnünk szöveg és kép fogalmát, valamint olvasásuk és értelmezésük munkáját, ha a középkor tudásához akarunk közelebb férkőzni – s ez a megközelítés lehet az egyik kulcs a középkori rózsaképek jobb megértéséhez.

Szöveg és kép szemlélete

Az európai kultúra kialakulására döntő befolyással volt a zsidó-keresztény hagyomány, amely kiemelkedő fontosságot biztosított a Könyvnek és az Írásnak, hiszen ez tartalmazta az isteni kinyilatkoztatást. Minden más írás, illetve kép csak másodlagos ehhez a forráshoz képest, és az elsődleges értelem felidézésére szolgál. A következőkben arra a két kérdésre próbálok válaszolni, hogy miért tárgyalható együtt kép és szöveg, illetve, hogy milyen változáson ment át a kép fogalma a 14. századtól kezdődően, s a fordulat előtt milyen – a maitól eltérő – képfogalom volt általánosan elfogadott.

A rózsa több érzékszervi területet (látás – szaglás – tapintás) egybefogó képe mindig együtt járt a képi elbeszélés igényével – a kép önmagán túl egy eseménysorba illeszkedik, pontosabban fogalmazva: a befogadó narrativizálja a képet, amelyhez segítségül hívja mentális eszköztárának megfelelő alakzatait.^[5] Meglévő történetek elemeként funkcionál a rózsa, vagy maga a rózsa képe (kiszakítva a kontextusból) idézi fel ezeket a narratívákat. Szöveg- és képelemzés számos ponton egybevethetőnek tűnik.^[6] A vizsgálatra kiválasztott könyv egészét átszövi ez a látásmód, ezért is kell foglalkozni ezzel a kérdéssel.

A középkori kép más jellegű, mint az általunk műalkotásként szemlélt kép. Ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha a rózsa középkori képi ábrázolásáról beszélünk. Talán a legfontosabb különbségnek a kép ontológiai státusában bekövetkezett változást tarthatjuk: a reneszánsz óta a műértő és a laikus is egy művész tudatos alkotásaként, invencióként fogja fel a képet, autonóm létmódként. A 14. század előtt viszont a kép csupán a felület, amely egy mélyebb szellemi jelentésre utal: a szakrális megjelenülése, melyben megnyilvánul az isteni ígéret. A kép itt közvetítő szerepet tölt be, Isten jelenvalóságának bizonyítéka.^[7] Ha tehát a rózsa ábrázolása felbukkan egy középkori táblaképen, kódexlapon stb., akkor nemcsak Krisztus sebeit vagy Mária egyik attribútumát szimbolizáló részletként kell értékelnünk a rózsa képét, hanem valódi jelenvalóságként, egy érzékszerveken túli világ megnyilatkozásaként. Természetesen igencsak nehéz feladatnak bizonyulhat ez egy mai befogadó számára, s talán ebből is látható, hogy nemcsak a témaválasztás különbözőségei­ről vagy módosulásairól van szó a képfogalom változása kapcsán, hanem olyan alapvető különbségről, melynek alapján Hans Belting a 14. század előtt „a kép korszakáról” beszél, majd a kép válságba jutása után a „művészet korszakáról”.^[8]

A különböző elemek egybeolvasása

Mint már említettem: a középkorban a világ valamennyi tárgya, jelensége, élőlénye jelentést hordozott, hiszen osztozik az Isten által való teremtettségben, és ezáltal a világ valamennyi alkotóeleme egy magasabb értelem felé mutat.^[9] A világ hierarchikus beosztását követve, a tökéletlentől a tökéletes felé haladó interpretáció a szavak (ezáltal a dolgok) és a képek értelmeinek különböző szintjeit különböztetik meg. Egyfajta felemelkedésként fogják fel a korban ezt, mely a dolgok hasonlatosságán alapul: „Azért a láthatók által mutatkozik meg a láthatatlanok valósága, mert lelkünk nem tud felérni maguknak a láthatatlan dolgoknak a valóságához, hacsak nem művelődött a láthatók szemlélésén, mégpedig úgy, hogy a látható formákat a láthatatlan szépség képei­nek tartsa.”^[10]

A bibliai szövegértelmezés, az exegézis gyakorlata (Órigenész és Augustinus nyomán) alakította ki a szövegek (egyben képek) hármas kifejtésének módszerét.^[11] Az első értelem a szó, illetve betű szerinti, ez a dolgokra vonatkozó értelem (sensus litteralis), amely történeti-grammatikai vizsgálatot jelent. Mai értelemben már ez a szint is továbbmutat a szó szerinti értelmen, hiszen egy üdvtörténeti eseménysorba illeszkedik az adott elem értelmezése, melynek kezdete Krisztus emberiséget megváltó keresztre feszítése, végpontja pedig a második eljövetel ígérete. Az egyén saját lelki üdvösségére alkalmazza a „lefordított” tanítást – ez jelenti a morális, tropologikus olvasatot (sensus moralis). A harmadik, utolsó szinten található az allegorikus értelem (sensus allegoricus), az értelem megkettőződése, egy látható dolog egy másik látható dologra utalása, illetve az anagogikus értelem, amikor a láthatótól a szellem felemelkedik a láthatatlan felé (sensus spiritualis), s ez az igazi szellemi értelem.

A szöveget és képet – valójában az egész természetet, amely nyitott könyvként is felfogható – olvashatjuk különböző szinteken, de valójában ugyanahhoz a lényeghez közelítünk mindannyiszor. Az olvasási szokások eltérő jellegére, a tudás tárgyiasulásának különböző formáira (azaz a tekercstől, viasztáblától a mai könyvformáig vezető útra) csak utalhatok.^[12] Mindezek szintén döntő befolyással voltak arra, hogyan teremtették meg és fogadták be a világot magyarázó és leíró tudást.

Az előzőekben feltárt keretek között képes hatékonyabban megnyilatkozni a középkor sajátságos tudása. Ezáltal a tudásátadás, -közvetítés olyan formáit ismerhetjük meg, amely árnyaltabbá teheti világképünket és pozicionáltságunkat. Ez különösen fontos abban a pillanatban, amikor a könyv helyét egyre inkább a képernyő foglalja el.^[13] Ebbe a képbe jól beleillik a több forrásból beszerezhető tudás fogalma, akár képből, akár szövegből szerezhető meg a tudás megalkotásához szükséges információ.