Tudásgyár vagy papírgyár?

Vannak könyvek, amelyek elolvasása után az ember napokon, heteken át tűnődik az olvasott gondolatokon, mert azok megingatják a témával kapcsolatban korábban kialakult álláspontját. Polónyi Istvánnak és Timár Jánosnak a magyar oktatás hatékonysági problémáiról írott könyve jellegzetesen ilyen. A szerzőpáros alaptétele szerint hibás feltételezés azt hinni, hogy az oktatás erőltetett, a tényleges gazdasági szükségleteket meghaladó fejlesztése képes gyorsítani a gazdasági növekedést. A szerzők úgy vélik, hogy ez az ezerkilencszáznegyvenes évek végén kialakult - ma is élő - gyakorlat nem éri el a kívánt célt, nem vonja maga után az oktatás minőségének javulását, sőt a folyamatos oktatási expanzió a színvonal csökkenéséhez vezet. Különösen a felsőoktatás gyors ütemű, a gazdaság valóságos igényeit messze meghaladó mértékű fejlesztése jár minőségi romlással. A szerzők szerint az oktatás minőségének romlásában mindemellett jelentős szerepe van a pedagógusok rossz bérezésének, amely évtizedek óta egyre erőteljesebben kontraszelektálja a pedagóguspályára kerülő értelmiséget.

Olyan időszakban olvastam a könyvet, amikor a nemzetközi és a hazai pedagógiai, oktatás-gazdaságtani s mindenekelőtt az oktatáspolitikai szakirodalom, nemkülönben a széles közvéleménynek szóló médiaüzenetek épp a tudás alapú társadalom és gazdaság beköszöntéről szólnak. A jelenlegi - és a rendszerváltás utáni két - kormány oktatáspolitikájának egyik lényegi eleme a felsőfokú képzés expanziója.Közismert, hogy a kormányok és a potenciálisan hatalomra kerülhető ellenzéki pártok is egyetértenek abban, hogy Magyarország versenyelőnyének egyik biztosítéka a meglévő munkaerő magas képzettségében rejlik, s az előny növelése csak jelentős közép- és felsőfokú expanzióval képzelhető el. Ehhez képest a két jeles oktatás-gazdaságtani szakértő ebben a könyvben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az erőltetett, nem organikusan, nem a gazdaság szükségletei által kikényszerített módon bekövetkező oktatási expanzió növeli a munkaerőpiac és a képzettségi szint eltéréseiből származó feszültségeket. Azaz, amennyiben valóra válik a kormány 2010-re tervezett elképzelése, amely szerint egy-egy korosztály 50 százaléka kerül be a felsőoktatásba, a munkaerő jelentős része a gazdaság akkori fejlettségéhez képest - ez már minden bizonnyal egy EU-tag Magyarország gazdasága lesz! - is túlképzetté válik. Ez az inkongruenciának is nevezett eltérés jelentős társadalmi feszültségek forrásává válhat, mivel a mainál sokkal nagyobb mérvű diplomás-munkanélküliséghez, illetve a megszerzett szakképzettségnél sokkal alacsonyabbat igénylő munkakörökben való foglalkoztatáshoz vezet.

A szerzők utalnak arra, hogy a Magyarországnál gazdaságilag fejlettebb OECD-tagországokban is visszafogottabb a - kétségtelenül ott is érzékelhető - felsőfokú képzés expanziója, illetve a fiatal korosztályok egyre nagyobb arányú bevonása a felsőoktatásba nem a klasszikus egyetemi-főiskolai képzésben részt vevők számának növelésével történik, hanem sokkal inkább a fél-felsőfokú, postsecondary képzés szélesítésével.

A tudás alapú gazdaságról kialakult képnek különösen ellentmondanak a szerzőknek a munkaerő-szükségletek alakulására vonatkozó előrejelzései. A hazai oktatási nyilvánosságban évek óta jelen van az a feltételezés, hogy a tudásgazdaságban áttevődik a súlypont az anyagi termelésről a tudás, az információ termelésére. Mindez azzal jár, hogy egyre inkább nőnek az anyagi javak termelésében foglalkoztatott munkaerő szakképzettségével kapcsolatos követelmények, azaz egyre nagyobb ütemben nő az igény a diplomás, illetve a középfokon képzett és ehhez még különböző tanfolyami képzettségeket szerzett fiatalok iránt. A szerzők ezzel szemben úgy vélik, hogy az új technológiák meghonosodása korántsem jár a munkaerő képzettségi szerkezetének ilyen jellegű változásával, ellenkezőleg - amint ezt számokkal próbálják igazolni -, a fejlett országokban egyre inkább az alacsonyan képzett munkaerő iránti kereslet növekedésének tendenciája érzékelhető, amelyet egyébként a kevéssé iskolázott bevándorlókból próbálnak fedezni.

A szerzők az erőltetett felsőoktatási expanzió legnagyobb veszélyének a színvonal drasztikus csökkenését tartják, mivel úgy látják, hogy a felsőoktatás kiterjesztése erőforrásokat von el a közoktatástól, mindenekelőtt a középfok minőségi fejlesztésétől, s ezzel szűkíti azt a merítési bázist, amely esélyt adhatna a felsőfokú képzésre jelentkezők közötti minőségi válogatásra.

A szerzők szerint a felsőoktatás minőségromlásának megállítása szempontjából a közoktatás fejlesztésére vonatkozó eddigi stratégiai elképzelések jó része is elhibázott volt. Különösen éles kritikával szemlélik a teljes középfokú képzésben részt vevők arányának növelésére vonatkozó stratégiai elképzeléseket, mindenekelőtt azért, mert az elmúlt évtizedek - különösen a rendszerváltás óta eltelt egy évtized - alatt folyamatosan romlott a magyar közoktatás korábbi jó teljesítménye. E megállapításaikat a nemzetközi összehasonlító tudásszintmérések alapján elfoglalt magyar helyezésekre, továbbá a hazai mérések egyre nyugtalanítóbb eredményeire alapozzák. A színvonalcsökkenést és az oktatás minőségében egyre erőteljesebben jelentkező problémákat alapvetően a pedagógusok egyre alacsonyabb reálértéket biztosító bérezésével magyarázzák. A könyvnek a pedagógusbérre vonatkozó fejezeteivel nem lehet sok vitája az olvasónak, hiszen összehasonlító adatok egész sora igazolja azt a szinte mindenki által ismert tényt, hogy a magyar pedagóguskeresetek messze elmaradnak az ország gazdasági fejlettségétől. Ugyanakkor a szerzők jelzik, hogy a jóval fejlettebb OECD-országokban - ahol kétségtelenül nagyságrendekkel jobban megfizetik a pedagógusokat - arányaiban lényegesen kevesebb pedagógust foglalkoztatnak, illetve a foglalkoztatott pedagógusok terhelése nagyobb hazai kollégáikénál. Azaz felvetik az alacsonyan fizetett sok pedagógus vagy a magasan fizetett kevesebb pedagógus Magyarországon régóta jelen lévő dilemmáját.

A középfokú képzés 75-80 százalékos kiterjesztésének - a közoktatás mai legfontosabb stratégiai céljának - lehetőségeit illetően is meglehetősen szkeptikusak a szerzők. Úgy vélik, hogy a kiszélesítést nem előzte meg az általános iskola hatékonyságában kimutatható hiányosságok kezelése, megszüntetése. A tervezett expanzió ugyanis olyan társadalmi csoportok bevonását is indokolttá teszi a középiskolázásba, amelyeknek gyermekei számára nagy nehézséget okoz a középfok tradicionális követelményeinek teljesítése. Hiányolják azoknak a pedagógiai, elsősorban a felzárkóztatást segítő eljárásoknak a tömeges jelenlétét is, amelyek nélkül a nehezen nevelhető, kevéssé motivált, szocializációs, illetve tanulási problémákkal küzdő fiatalok nem vezethetők végig eredményesen a középiskolázáson. Ezek nélkül tömeges lemorzsolódással vagy a követelmények, a színvonal további drasztikus csökkenésével kell számolni. Azaz a tömegesedő középiskolázás sem válik "tudásgyárrá", csak "papírgyár" marad.

Bevallom, Polónyi István és Timár János könyve nem tudta megingatni a tudás alapú társadalomról bennem mostanában kialakult képet. Voltak pillanataim, amikor felidéződött előttem a hetvenes évek voluntarista ábrándképe a tudományos-technikai forradalomról, amelyben a tudomány egyre inkább "termelőerővé" válik. Vajon most is csak egy politikai céloktól vezérelt agymosás áldozatai lennénk a tudás alapú gazdaság próféciáját illetően? - vetődik föl a kérdés. Valami azt mondatja velem, hogy most másról van szó. Magyarország az uniós tagság kapujában ténylegesen nem tehet mást, mint hogy forrásokat csoportosít át az oktatásba, hogy vállalja a munkaerőpiacra belépő új generáció esetleges túlképzését, mert az elkövetkező évtizedekben a munkaerő képzettségi szerkezetére vonatkozó igények tekintetében jelentős változások bekövetkezésére kell számítani. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek súlyos igazságok ebben a könyvben. Mindannyian tudjuk, hogy a közoktatás évtizedek óta küzd a hatékonyság hiányával, hogy az általános iskolából kilépők 25-30 százaléka az elemi kompetenciák tekintetében sem felel meg a követelményeknek. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy a középfok expanziója úgy megy végbe, hogy az érettségit adó középiskolázás követelményeinek nem vagy csak részben megfelelő tanulók számára nem alakultak ki a hatékony felzárkóztatás szervezeti formái, pedagógiai módszerei. S azt is tudjuk, hogy a felsőoktatási intézmények az integráció ellenére nagyon eltérő színvonalon oktatnak. Nem is elsősorban az oktatók felkészültségének különbözősége, sokkal inkább a merítési bázis szűkülése, az input, a középiskolából kilépők gyakran nem megfelelő színtű tudása miatt.

A képlet jól ismert az ötvenes évek Amerikájából: a társadalmi feszültségek, mindenekelőtt a színes bőrűek társadalmi integrációjának, egyenjogúsításának problémája csak a felsőfok gyors, tehát korántsem organikus expanziója révén valósulhatott meg. Ezzel is magyarázható az, hogy ma az USA egy-egy fiatal korosztályában rendkívül magas a felsőoktatásban részt vevők aránya. Ha nem is ilyen ütemben, de Nyugat-Európában is végbement ez a folyamat, majdnem függetlenül attól, hogy igényelte-e a gazdaság fejlettsége. Lehet, hogy a szerzőknek igazuk van abban, hogy a felsőoktatásba fektetett források önmagukban nem gyorsítják meg a gazdaság növekedésének ütemét, nem fokozzák a GDP mértékét, egy azonban biztos: esélyt adnak egy kulturáltabb, humanizáltabban működő társadalom létrejöttéhez. Talán ezért nem jelent akkora problémát, társadalmi feszültséget az a túlképzés, amelyre oly drámaian figyelmeztet ez a könyv.

Ugyanakkor komolyan kell venni a köz- és felsőoktatás minőségével, hatékonyságával kapcsolatban megfogalmazott súlyos gondokat. A képzésbe - lehet, hogy ma még a túlképzésbe - fektetett erőforrások nyomán csak akkor válhat kultúráltabbá a társadalom, javulhat az életminőség, ha a képzésbe bevont egyre szélesebb rétegek személyiségébe valóban beépülnek azok az értékek, amelyek csak a tanulás, a tanultság révén közvetítődhetnek.

Timár János és Polónyi István Tudásgyár vagy papírgyár? című munkájának elolvasása után is hiszek abban, hogy a tudás alapú társadalom kapui előtt állunk, csak egy kicsit nyugtalanabbul tekintek arra az oktatásra - óvodától az egyetemig -, amely felkészíti a belépésre a most felnövő generációkat. De hát végtére is azok a jó könyvek, amelyek nyugtalanná tesznek, amelyek kizökkentenek mindennapjaink gondolkodási kereteiből, amelyek megkérdőjelezik lassan, észrevétlenül kialakuló sztereotípiáinkat.

Polónyi István - Timár János: Tudásgyár vagy papírgyár? Budapest, 2001, Új Mandátum Könyvkiadó. 165 p.