Különös interakció van aközött, amit keresünk és amit végtére is találunk. Az oktatáskutatók bizonyára jól ismerik e „talált tárgyak” szeszélyeit. S legyen bár mégoly szeszélyes is e torpedójáték, szemlátomást egy egészen decens, már-már modern pedagógiai szakszertár kezd berendezkedni a pedagógusképzés világában. A nemzetközi és hazai vizsgálatoknak köszönhetően olyan adatok és tények állnak rendelkezésünkre, melyek sugallatára egy új, gyermekközpontú, befogadó iskola nagy freskóját festhetnénk a hazai iskolakultúra vásznára. A pedagógusképzésben résztvevők, tulajdonképpen, e kibontakozni látszó pedagógiai kultúra olvasztótégelyébe mártott ecsetek, akik, jóllehet, „belemártottságukban” kiválóak, mégis, későbbi ecsetvonásaikkal inkább összemaszatolják ezt a vágyott pedagógiai életképet. Miközben ugyanis egy kiváló szemléletet próbálunk elsajátíttatni a hallgatókkal, de facto megfeledkezünk a gyermekekről. Olybá tűnik, hogy ennek hatására pedig egyre kevésbé vagyunk képesek – Piaget (1999) és Mérei Ferenc (1985) nagyszerű kifejezésével élve – decentrálni. Esetünkben tehát nem tudjuk a gyerekek nézőpontjából érzékelni, értékelni a pedagógiai jelenségeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy alig találkozunk gyerekekkel, diákokkal a pedagógusképzés során. A képzés „kivonult” a gyermeki életvilágokból, ez a furcsa szecesszió pedig azt eredményezi, hogy jobban bízunk mérőeszközeinkben, tankönyveink instrukcióiban és konferenciáink nagy konszenzusaiban, mint gyermekeink szavában.
A didaktika tankönyv kiemeli, hogy a pedagógus kívánatos személyiségvonásai a feltétel nélküli elfogadás, az odafordulás, az empátia és a belső kongruencia (Falus, 2004). Ezen személyes diszpozíciók működése azonban nem egyirányú, hanem egy dinamikus áramlást jelent a gyerekek és köztünk, mely során – a fent kiemelt személyiségvonásoknak köszönhetően – reflektálni tudunk arra, amit művelünk. A gyerek értékel, kritikát fogalmaz meg, – nota bene – véleménye van, ötletei vannak, képes együtt tervezni. Kézen fog, hogy tanítson. A decentrálás valójában tehát egy interakció, mely során nem valamiféle általam elképzelt gyermeki perspektívába helyezkedem, hanem ami által – a „középpontom kihelyezésével” – megengedem, hogy egy gyermeki nézőpont beavasson és elhelyezzen, orientáljon a közös világunkban.
A pedagógusképzés elméleti konglomerátumainak aránytalan túlsúlyozottsága épp nem ezt az interakciót segíti; bennük elvész a Gyermek. Ahhoz, hogy a pedagógusképzés élettel telivé tétessék, hogy a holnap iskolája valóban az életvilágok találkozásának otthona lehessen (Perjés, 2003), érdemes volna Karácsony Sándor (2006) időtlen tanítását megszívlelve életközösséget vállalni gyermekeinkkel, a szeretet boltozata alatt. Amíg azonban nem lelünk egymásra, addig szimbolikus torpedójátékunk a gyermeki életvilágok megismerésére csupán avítt válaszok találataival kecsegtethet minket. Kurt Marti (2004, 5. o.) figyelmeztetése, miszerint „míg a kérdések mindig fiatalok maradnak, a válaszok rohanvást öregednek”, most nem ad feloldozást. A gyermeki életvilágok alaptermészete, hogy a benne gyöngyöző válaszok folyton-folyvást fiatalodnak. Nincs az a kutatás-módszertani fortély, amely megzabolázhatná e dinamikát. Egyedül a közös keresés, az együtt kutatás teremtheti meg az egymásra találás feltételeit. Mégpedig az a különös interakció, melyben a gyermekeinkkel együtt tanuljuk, s műveljük a pedagógiát.
Elérkezett hát az igaz kérdések órája. Ehhez azonban meg kell teremteni a pedagógusképzésben résztvevők és a gyermeki életvilágok találkozásának feltételeit, hogy gyermekeink bevezethessenek minket világuk titkaiba. Egyelőre ugyanis csupán tűt, kalapácsot és távcsövet találunk pedagógiai szertárainkban, pedig „a hajó megalkotása – írja Saint-Exupéry (1982, 205. o.) – nem vászonszövést, szegkovácsolást, csillagvizsgálást jelent, hanem a tenger szeretetének a felkeltését, ami egy és elemezhetetlen, és aminek a fényénél nincs már semmi sem, ami ellentmondó, csak egymásra találás a szeretetben.”
Irodalom
Falus Iván (2004, szerk.): Didaktika – Elméleti alapok a tanítás tanulásához. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Karácsony Sándor (2006): A könyvek lelke – Irodalmi nevelés. Széphalom Könyvműhely, Budapest.
Kurt Martit idézi Hans Berner (2004): Az oktatás kompetenciái. Aula Kiadó, Budapest. 5. o.
Mérei Ferenc (1985): A szocializáció Piaget rendszerében. In: Mérei Ferenc (szerk.): Piaget emlékkötet. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Perjés István (2003): Életvilágok találkozása. Aula Kiadó, Budapest.
Piaget, J. − Inhelder, B. (1999): Gyermeklélektan. Osiris, Budapest.
Saint-Exupéry, Antoine de (1982): Citadella. Szent István Társulat, Budapest.
