Töreky tanár úr

^[1] Herczeg Ferenc emlékiratainak első, a verseci gyermek- és ifjúkorát megörökítő A Várhegy (1933) című kötetében nagy-nagy szeretettel emlékezett vissza temesvári, szegedi és fehértemplomi gimnáziumi diákéveire, s olykor feltűnő kedvességgel rajzolta meg egy-egy tanárának portréját is. A bánsági sváb fiú nem volt jó diák, de kifejezetten jó eszű siheder volt, aki kapható minden diák-csínytevésre. A tantárgyak közül a latin irodalom és nyelv okozta neki a legtöbb nehézséget, nem véletlenül fogalmazta meg keserű aforizmáját: egy latinóra hosszabb, mint a nyári vakáció. Töreky tanár úr – aki az 1880-as évek elején volt a fehértemplomi gimnázium latin-görög szakos tanára, egyszersmind igazgatója is – minden tudománya ellenére Herczeg Ferenc könyvének lapjairól vonult be a halhatatlanságba: „Az igazgatónk, Töreky Gábor irgalmatlanul szigorú, de nagytudású és nagyszívű pedagógus volt – írta a kamaszkor emlékeit idéző szerző. – Ha volt hibája, csak egy volt: hirtelenharagú volt. Azt hiszem, a hazáján, az iskoláján és családján kívül semmi sem érdekelte. Ha nagy ritkán künn találkoztunk vele a városban, olyan idegenszerű benyomást tett ránk, mint szárazföldön a fóka. Soha, egyik tanárommal nem volt annyi bajom, mint vele, és egyikre sem gondolok annyi szeretettel, mint őreá.” A szigoráról ismert klasszika-filológus egyik tavaszi bizonyítványosztáskor azután könyörtelenül megbuktatta szertelen diákját, aki erre egyáltalán nem volt felkészülve, és megszégyenülten vonult haza, Versecre, a húsvéti szünetre. Otthon a család férfitagjai úgy bántak vele, mint „aki szégyent hozott a házra”, a nők pedig úgy, mint egy „utálatos beteggel”, akit azért mégis ápolni és gondozni kell. „Ma már úgy látom, a tapasztalt pedagógus jól tudta, mit tesz. Az egész légkör, amelyben én akkor éltem, nem volt tanulónak való, és ő erőszakosan ki akart onnan zökkenteni” – írta fél évszázad múltán a megbékélés hangján. Töreky tanár úr azonban nemcsak fegyelmezni, hanem büntetni is tudott: egy alkalommal a diákhoz méltatlan viselkedéséért az ifjú Herczeg Ferencet háromnapi elzárásra ítélte. A büntetést három egymásra következő vasárnapon kellett letölteni, ilyenkor reggeltől estig a diákszobán ült, s hogy el ne unja magát a fogságban, Tacitust kellett fordítania.

A fehértemplomi gimnázium az 1880–1910 közötti évtizedekben a klasszika-filológia tudománynak országosan ismert műhelye volt, ahol nem kevesebb, mint nyolc kiváló görög-latin szakos tanár
oktatta az ifjakat a klasszikus irodalomra. Farkas Elek igazgató szerkesztette A fehértemplomi m. kir. állami gymnasium első évi értesítője az 1875/6-ik tanév végén című kiadványt, benne a saját Mikép kezeltetett gymnasiumunkban a latin nyelv című elméleti írásával. Két évvel később, az 1877/78-ik iskolai évben már Töreky Gábor az intézmény igazgatója, akinek meghatározó szerepe volt abban, hogy a gimnázium a XIX. századi magyar klasszika-filológia otthonává vált. Az 1879-ben kiadott iskolai értesítőben jelent meg Molnár István Lajos ugyancsak a latin-görög nyelv tanárának Párhuzam Xenophon és Platon Symposionja között című tanulmánya. (Molnár a következő, 1880/81-es tanévben már nem volt tagja a tanári karnak, Zomborba költözött, ahol átvette a Bácska című megyei hírlap szerkesztését.) Nem sokkal ezután Csengeri János magyar-latin-görög szakos tanár
A római elégiák előzményei címmel közölt részletet a Kisfaludy-társasághoz benyújtott Tibulus-fordításából (1882). Bászel Aurél bölcsésztudor, a német, latin és a görög nyelv tanára, a philologiai társaság választmányi tagja Horatius életbölcselete (1884), Plátón jelentősége korunkra, nevezetesen az érettebb plátói ifjúságra nézve címmel jelentetett meg részletet Plátón élete és kora című monográfiájából (1886). Vajda Károly, a magyar és a latin nyelv tanára Marcus Aurelius című tanulmányát (1889), Longos Daphnis és Chloë című művének görögből készült teljes fordítását (1892), Epiktetos kézikönyvecskéjét (1894), Lukianos válogatott párbeszédeinek fordítását (1896) jelentette meg az iskola értesítőjében. Király Pál, görög és történelem szakos tanár Forrás-szemelvények a peloponnesosi háború történetéhez (1893), és A római élet Pannóniában és Daciában című történeti munkájának részletét (1895), majd évekkel később Irovics Tamás Plutarkhos mint moralista (1908) című tanulmányát közölte az értesítő. Csoda-e, hogy az ókortudósok eme népes seregletében a megbüntetett diáknak még az áristomban is latin klasszikust kellett fordítania?