Olvasási idő: 
10 perc
Author

Terminológia nemcsak terminológusoknak

FISCHER MÁRTA: TERMINOLÓGIA ÉS FORDÍTÁS. INSTITUTIO, PÉCS, 2018.

Ismert tény, hogy a szakterületek egyik sajátossága maga a szakterületre jellemző terminológia, amelynek értése, használata nem csupán idegen nyelven, egy fordítási feladat során, hanem magyar nyelven is kihívást jelenthet a kívülállók számára. Terminológiai kérdésekkel bárki szembesülhet, aki egy adott szakterülettel kapcsolatba kerül, de különösen a szakterületet művelő szakember, a szaknyelvet vagy szaktárgyat oktató tanár és a szakmai-szaknyelvi ismereteket éppen elsajátító diák. Kevésbé ismert azonban, hogy e témakörre komoly gyakorlati tevékenység (terminológiai munka) és annak elméleti keretét adó diszciplína (a terminológiaelmélet) is épül – hasonlóan a fordításhoz, amelynek tudományos szintű művelésével ma már ugyancsak egy önálló tudományág (a fordítástudomány) foglalkozik.

Fischer Márta itt tárgyalt tanulmánykötete ezek világába enged bepillantást, a neveléstudomány terepén mozgó szakember számára is nagy haszonnal. Mindehhez egy olyan keretrendszert ad, amely segít a jelenségek (mint például a szinonímia, poliszémia, ekvivalencia, terminologizáció) értő leírásában, és a fordítási stratégiák (honosítás versus idegenítés) azonosításában. Az olvasó számára élmény felfedezni, hogy a gyakorlatban tapasztalt jelenségeknek pontos neve van, a fordítási-terminológiai problémák pedig nem egyediek, hanem jól kategorizálhatóak. Emellett a szerző olyan módszertani ajánlásokat, ötleteket is nyújt – különösen a fejlesztő értékelés témájában –, amelyek az oktatás egészében alkalmazhatóak.

A könyv három fejezeten át taglalja a terminológia és a fordítás kapcsolódási pontjait: a szakterületek metszéspontjában, az oktatásban és a fordítói gyakorlatban. A nyelvi jelenségek leírását és megértését egy sor nyelvi példa segíti, többségében angol–magyar és német–magyar nyelvpárban. Az elméleti fejtegetések és példák részben ismétlődnek, de ez inkább segíti a megértést, hiszen a szerző ilyenkor más és más vetületből világítja meg ugyanazt a kérdést. A szerző gazdag szakmai háttérrel, közgazdász–jogász alapvégzettséggel, nyelvészeti doktori tanulmányokkal és szakfordítói-oktatói tapasztalattal érkezett el a tárgyalt problémakörhöz, így nem véletlen, hogy az interdiszciplináris jelleg a kötet egészét áthatja.

Recenzióm azt kísérli meg bemutatni, hogyan hasznosítható e sokrétű tudás a neveléstudományban mozgó szakember számára. Ezért nem a tanulmányok sorrendjét követi, hanem a fő üzeneteket emeli ki.

A kötet számos olyan következtetést tartalmaz, amelyek nemcsak a fordítóképzőkben, hanem bármely oktatási kontextusban megállják helyüket. Ez az állítás különösen igaz a kompetenciafejlesztéssel és a fejlesztő értékelés lehetőségeivel foglalkozó tanulmányokra. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a fordítási piac (és általában a munkaerőpiac) olyan kompetenciákat és ún. puha készségeket vár el a végzett hallgatóktól, mint az önértékelés, felelősségvállalás, együttműködés, csapatmunka és kritikai gondolkodás. A szerző e készségek fejlesztői sikerének kulcsát az ön- és társas értékelés fejlesztésében látja. Javasolt módszerei közül érdemes kiemelni az „utólagos önértékelés” módszerét, amelyben a diákok utólagos korrekcióra visszakapják beadott dolgozataikat, ezzel lehetőséget kapva az ismételt (ön)ellenőrzésre, valamint az „előzetes önértékelés” módszerét, amelynek során a diák a dolgozat beadása előtt próbálja megítélni (jegyjavaslattal és szöveges értékeléssel) saját munkája minőségét. A szerző kutatási eredményekkel igazolja, milyen mértékben fejlődik a hallgatók önértékeléseés egyben motivációjae módszerek alkalmazásával. Végkövetkeztetése, hogy így elkerülhető egy olyan ördögi kör, amelyben a magát rendszeresen alulértékelő hallgató (a későbbi munkavállaló) nem mer elvállalni komolyabb munkát, és a munkamegbízás a magát rendszeresen felülértékelő társánál köt ki.

Az első fejezetet záró tanulmány talán az egyetlen, amely kilóg a kötetkompozícióból, hiszen nem a terminológia és a fordítás metszéspontjában, hanem az oktatás egy szeletében, a nyelvoktatásban vizsgálódik. A szerző számba veszi, milyen érvek szólnak amellett, hogy a nyelvoktatásban helyet kapjanak fordítási feladatok. Egyrészt kiemeli, hogy hazai környezetben az idegen nyelv használata folyamatos kódváltást jelent, így ha a nyelvoktatás feladata a használható nyelvtudás biztosítása, akkor ennek része kell, hogy legyen a közvetítés, a fordítási készség fejlesztése is. Másrészt rámutat, hogy ha a nyelvtanulók (a későbbi potenciális megrendelők) nem találkoznak valós fordítási feladatokkal, akkor ez azt az elterjedt tévhitet erősíti, hogy a fordításhoz elegendő két nyelv magas szintű ismerete. A szerző a megoldást a különböző nyelvi kódok iránti érzékenyítésben látja. Ehhez azonban nem hagyományos tanfordítást, hanem valós kommunikatív helyzetbe ágyazott feladatokat tart szükségesnek.

A fordítással kapcsolatos tévhiteket segít eloszlatni az a kötet egészén végigvonuló gondolat is, hogy a fordítás nem egyedi döntések, hanem stratégiák közötti választás eredménye. A szerző több tanulmányban, példákon keresztül mutatja be, hogy a fordításban nemcsak a nyelvek közötti különbség okozhat nehézséget, hanem a mögöttes fogalmi rendszerek (az eltérő gazdasági, jogi, oktatási stb. rendszerek) közötti különbség is. A kötet talán legtanulságosabb példája a tanulmányi osztályvezető angolra fordítása. Bár az Egyesült Királyságban megtaláljuk a registrar megfelelőt, a két fogalom nem ugyanaz (az ekvivalencia részleges); a registrar a magyarnál magasabb vezetői funkciót jelez. Megfeleltethetjük egymásnak a magyar és az angol terminust (ez a honosító stratégia), de ez félrevezető lehet a magyar közönség számára. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor nem az angol rendszerben már létező fogalmat választunk, hanem pusztán a magyar fogalmat írjuk le angol szavakkal (ez az idegenítő stratégia). Ez utóbbi stratégiára példa a head of students’ services vagy akár a head of students’ office, amelyekhez nem kötődik az angolban fogalom. Mindez fontos üzenet a kutatók számára, hiszen az oktatási rendszerek (iskolatípusok, funkciók) közötti különbségek számos hasonló csapdát rejthetnek. Így ha egyértelművé akarjuk tenni, hogy a fogalmak között különbség van, akkorahogyan a kötetből megtudhatjukidegenítő stratégiát kell követnünk.

A kötet példái számos további jelenség felismerésében és leírásában segítenek. Ezek egyike a poliszémia – amikor egyazon megnevezéshez több fogalom is kapcsolódik. A szerző egyik példája erre a reália, amely a nyelvész számára a kulturálisan kötött, fordíthatatlan jeltárgyakat (mint a szamovár vagy a szumó), a nyelvvizsgáztató tanár számára azonban a nyelvvizsgafeladatokhoz használt vizuális segédeszközöket (kép, grafikon) jelenti. Poliszémiát eredményezhet az ún. terminologizáció folyamata is. Ekkor a köznyelvi szavak egy új, pontosabb meghatározást (definíciót) kapnak, azaz egy adott kontextusban terminussá válnak. Példaként: bár a fiatalabb felnőttkorú a köznyelvben mindenki számára más-más életkort jelenthet, a Központi Statisztikai Hivatal nagyon is pontos definíciót ad rá. Ehhez hasonló példa a többnyelvűség és a soknyelvűség, amelyek bár a köznyelvben általában szinonimák, az Európa Tanács terminológiájában két külön fogalmat (az egyén többnyelvűségét, illetve egy adott földrajzi térség soknyelvűségét) írják le.

Nagy kihívást jelent az új fogalmak (többségében angol nyelven történő) megjelenése és magyar nyelvbe való integrálása is. Ezzel összefüggésben a szerző több tanulmányban is hangsúlyozza, hogy azok az országok, amelyek a tudást és a technológiát (és ezáltal az új fogalmakat) „importálják”, egymástól eltérő stratégiát követhetnek. A szovjet utódállamokban vagy Franciaországban tudatosan kerülik az idegen szavak használatát, és saját nyelvi elemekből igyekeznek alakítani a szakterületek terminológiáját. Ha azonban a nyelvpolitikai környezet kevésbé meghatározott, ugyanazon fogalomra több megnevezés, szinonima is elterjedhet. A poliszémia mellett tehát a szinonímia jelensége is nehezítheti a kommunikációt. Ezzel a jelenséggel a hazai kutatók is szembesülhetnek, hiszen a magyar szövegekben felbukkanó empowerment, oral history, big data vagy EdTech (és ezek vegyes magyar megfelelői, szinonimái) éppen erre a jelenségre mutatnak példát.

A szerző azonban óva int a szinonimák használatától. Ha ugyanis egy szakszövegben párhuzamosan használunk több megnevezést, akkor az olvasó joggal feltételezheti, hogy ezek mögött különböző fogalmak is állnak. Ezért fontos előre tisztázni – azaz definiálni –, hogy ha például az alternatív pedagógia és a reformpedagógia együtt szerepelnek a szövegben, akkor ezeket szinonimaként vagy két eltérő fogalmat leíró megnevezésként használja-e a szerző.

Fischer Márta Terminológia és fordítás című kötete nem könnyű olvasmány, hiszen a terminológiaelmélet és a fordítástudomány maga is sajátos terminológiával rendelkezik. Erre azonban szükség van a jelenségek leírásához, a félreérthetőségtől mentes szakmai kommunikációhoz. Önmaga példájával tehát a kötet a szakember, a kutató felelősségére is rávilágít: jelentősége van annak, hogy milyen szavakat használunk a szakmai közösségben, hogyan definiáljuk a szakterülethez kötődő fogalmakat, majd mindezt hogyan közvetítjük a tágabb közönség felé. A kötet ebben nyújt segítséget, miközben a fordítóképzésekben szerzett és a szövegben bemutatott tapasztalatok az oktatás egészének is fontos tanulságokkal, értékes módszertani ötletekkel szolgálnak.