Tantervi javaslat

A liberalizmus az oktatáspolitikában sok mindent jelenthet. Jelenthet tartalmi modernizációt, jelentheti a hatáskörök decentralizálását, a diákjogok védelmét, a kisebbségek támogatását, a szociálisan hátrányos helyzetűek segítését, de legfőképpen jelenti az állam leépítését, az irányítás társadalmasítását.

Most azonban valami másról szeretnék beszélni, ami – meg vagyok győződve – szintén a liberális oktatáspolitika lényegéhez tartozik, bár éppenséggel központi, ha tetszik, centralizált intézkedést igényel.

Valamikor, az új idők hajnalán, tehát a monarchiák összeomlása és a világháború sokkja után az emberek észrevették, hogy semmi sem úgy van, amint tanították nekik; megpróbálták felemelni a fejüket és körülnézni, hogy hát akkor a dolog hogy van. A baloldali magyar értelmiség körében divat lett megtanulni a környező országok nyelvét. Addig németül, latinul, franciául, esetleg ha nagyon modern volt, angolul beszélt a magyar úriember. De szlovákul? Ukránul? Szerbül? Románul?

A 20. század húszas éveiben néhányan úgy gondolták, nekünk, magyaroknak be kell bizonyítanunk: levontuk a történelemből a megfelelő következtetéseket. Beszélni arról, hogy békében és egyenjogúságban akarunk élni ezután: beszéd. De megtanulni a szomszéd népek nyelvét: az tett.

Hol vagyunk ma már ettől az időtől! Egy-két év híján éppen egy évszázad választ el Kosztolányiék és Karinthyék világától. És ma már nem is kísérletezünk azzal, hogy megértsük szomszédaink nyelvét.

A kisebbség kultúrája igen kevés embert érdekel Magyarországon komolyan. (A politikai szónoklatok más kategóriába tartoznak: de ezek is kétélűek. A politikusok óvatosan is adagolják a „határontúli magyarok sorsa” nevezetű stimulust: az ilyesmi csak addig hoz népszerűséget, ameddig általában zengedezik és a romantikus érzelmeinkre hat. Amikor konkrétan felmerül, hogy határontúli fiatalok tanuljanak magyar egyetemeken, akkor a közvélemény egy része azt kérdezgeti, mit keresnek itt nálunk ezek a „románok”, a mieink elől veszik el a helyet.)

Ha az embereknek fontos volna az együttélés, ha az embereket a legkevésbé is izgatná az, ami a határainkon kívül történik, talán megtanulnának például szlovákul – amely a legkönnyebb szláv nyelv, szinte minden szláv nyelvhez vezet belőle út –, a nyelvterület itt van Budapesttől hetven kilométerre. Az emberek mindenféle nyelveket tanulnak, eszperantót, arabot, japánt, de hogy a környező népek nyelvét észrevehető mennyiségű személy tanulmányozni próbálná, arról nem tudok.

Nem mentség és nem magyarázat, hogy a környező népeket sem izgatja, beszéli-e az ő nyelvüket nálunk bárki. Tanfolyamokat nem indítanak, legalábbis programjaikat nem hirdetik. Talán a kisebbségek lesznek majd az a bizonyos híd? Nem látok erre hivatalos törekvést. Hol tud megtanulni egy magyar szlovákul – nem Budapesten, hanem Szlovákiában? Vagy ukránul Ukrajnában, románul Romániában, ha nem az utcán? A katonaságnál? Hol vannak olyan speciális nyelvtanfolyamok, amelyek a nem indoeurópai nyelvű magyarok számára kifejlesztve, speciális módszertannal oktatják a többség nyelvét? Ma már másfajta angol tankönyvet írnak a német, másfajtát a hindi, másfajtát az arab és ismét másfajtát a magyar anyanyelvűek számára. Akik a határainkon kívül megtanulják a többség nyelvét, szinte valamennyien csak úgy, mellékesen tanulják meg, „felszedik” a tudást.

Én orosz szakon végeztem. Sokat beszélgettem volt hadifoglyokkal. Ezek az emberek 6-8 évet töltöttek odakint. Mind többet tudott nálam oroszul. Tudták, mi a tű hegye és mi a csészealj, szőnyegrojt és falikarkapcsoló, és valamennyien rosszabbul beszéltek, mint én, mert nem voltak képesek megszokni a befejezett-folyamatos szemléletet és a melléknévi igenevek használatát. A magyar nyelv felbontja a mondandót alárendelt mellékmondatra, az indoeurópai nyelvek igeneves szerkezeteket alkalmaznak. „Ez az a lecke, amit tegnap megcsináltam” – így van magyarul. „Ez a tegnap megcsinált lecke” oroszul, angolul, németül. Magyarul idétlenség, ha arról az ablakról beszélünk, amelyik ki van nézve a macska által. Indoeurópaiul ez így helyes. Ez nyelvszemlélet kérdése, ezt a tudást nem lehet felszedni azt utcán, katonaságnál vagy a hadifogolytáborban, ezt hosszan kell gyakorolni, speciálisan kidolgozott feladatok során.

A szomszédaink nem gondolják komolyan, hogy a magyar nyelvű kisebbségeiknek valóban meg kellene tanulniuk a többség nyelvét. Mi meg azt nem gondoljuk komolyan, hogy törődnünk kellene bármivel, ami határainkon kívül zajlik. Kérdés: száz, az utcán megkérdezett magyar állampolgár közül hány tud megnevezni egy, azaz egy ukrán írót? Ki a legnagyobb szlovák szobrász? Román zeneszerző? Szerb festő? Botránynak tartom, hogy felnőhet ma Magyarországon úgy ember, hogy fogalma sincs arról, kikkel élünk együtt. Az osztrákokról is alig tudunk valamit. Kik voltak a Habsburgok előtt Ausztria uralkodói? Egyáltalán: mióta van Ausztria? Amit a „sógorékról” az iskolában tanítanak, az az ellenük vívott háborúk történetére épül. Nagyon torz optika ez.

Ha rajtam állna, törvénybe vagy rendeletbe foglalnám, kötelezővé tenném, hogy tanuljanak a gyerekek azokról a népekről, nyelvekről és kultúrákról, amelyekkel együtt élünk.

Mi a helyzet a hazánkban élő nemzetiségek, például a németek kultúrájával? Mikor érkeztek Magyarországra? Honnan jöttek? Mit hoztak létre? Mit köszönhet nekik ez a régió?

A nemzetiségekkel kapcsolatban – szerintem – az emberek mindösszesen egyetlen dolgot tudnak: hogy nem szabad őket hivatalosan úgy nevezni, ahogy egymást között nevezzük őket. A németek svábok, csakhát nem illik őket sváboknak nevezni, mert megsértődnek. És nem értjük, miért sértődnek meg ezen? Hiszen Németországban egy egész tartomány neve Schwaben! És miért sértődnek meg a szlovákok, ha tótoknak hívjuk őket? Hiszen ebben a szóban az ősi teuton népnév rejtőzik, a teutonok pedig félelmes harcosok voltak! És a románok, ha oláhoknak hívjuk őket? Hiszen ez az egyik legfényesebb nyelvi bizonyíték arra, hogy a magyar tudat őket régen is latin nyelvűnek tekintette (az oláh az olasz szavunkkal áll rokonságban). Minek ez a finomkodás? Nevezzük nevükön a dolgokat! A cigányok is csak cigányok, nem romák, beszéljünk magyarul!

Ha azt mondom erre, hogy ez nem magyar beszéd, hanem lenéző beszéd, akkor zavartan mosolyognak, és úgy néznek rám, mintha valamilyen beépített ügynök lennék. Nem elfogadható válasz, ha azzal mentegetőzöm, hogy a cigány, a tót, az oláh kifejezés azokat az időket idézi, amikor egy embernek, ha érvényesülni akart a közéletben, magyarosítania kellett a nevét. Azért nem elfogadható válasz, mert nálunk az emberek, ha tudják is, nem vették tudomásul, hogy volt ilyen idő. Nem tudják, hogy évszázadok óta együtt, egy földrajzi és gazdasági egységben élünk más anyanyelvű, más kultúrájú emberekkel, mertévszázadok óta csak magunkkal törődünk. Határainkon túl is és itt is. Ideje volna talán változtatni ezen.

Ha rajtam állna, kötelezővé tenném az ország minden iskolájában a nemzetiségi népismeretet is. Kötelezővé tenném minden etnikum történetének, kultúrájának, sorsának, szokásainak megismertetését.

Némely, magát nemzetinek álcázó nacionalista rendkívül nagy lármával követeli, hogy az úgynevezett nemzeti tantárgyakat óvja meg a központi tanterv. Nyilván botrányos lesz az ő szemükben, amit mondok, de vállalom: a magyar nyelvű irodalom kevésbé sikerült műveinek sulykolása helyett a Kárpát-medencében élő népek történelmét, néprajzát, irodalmát, zenéjét ismertető tantárgyakat kellene tanítani.

Nem tartom ellenérvnek, hogy „de mások se tanítanak rólunk semmit”. Az legyen az ő bajuk.

Kötelezővé tenném a különböző vallások ismertetését is. Nem hittant, hanem vallásismeretet taníttatnék: bemutatnám minden felekezet ünnepeit, szokásait, egyházának történetét, a legfontosabb hitelveket és az erkölcsi szempontjaikat. Magyarországon élnek buddhisták, Krisna-hívők, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók, baptisták, szombatosok, görögkatolikusok, ortodoxok, jehovisták, tízezrek tartoznak a Hit-gyülekezethez, és vannak ádventisták, mormonok, mohamedánok, sőt talán az ateistákról sem kellene megfeledkezni, hiszen meglehet, ideológiai tekintetben ők alkotják a legnagyobb létszámú csoportot.

A vallásismeret nem azért fontos, mert nélküle nem lehet boldogulni a világban. Azért fontos, mert toleranciára nevel. Amikor az ember gyerekkorában egy vallással megismerkedik, akkor nem egy, hanem a vallással ismerkedik meg. A sajátjához az embert mély érzelmi szálak fűzik, más vallását viszont hajlamosak vagyunk nevetséges babonának tekinteni. A nem ismerés a megvetésnek, később pedig az idegengyűlöletnek az egyik alapja.

Liberális barátaim bizonyára azt mondanák, nem szabadelvű dolog általánosan kötelező döntést hozni. Elegánsabb volna azt mondani: itt vannak ezek a kiváló népismereti tankönyvek (közbevetőleg: de hát hol vannak?), s aki akarja, tanítson belőlük. Miért éppen ebben a kérdésben ne bíznánk az állampolgárok bölcsességében? Alapeszme, hogy jobban bízunk az állampolgárban, mint az állami intézményben, hiszen az állampolgár sorsában érdekelt, hogy helyesen döntsön.

És nyilván azt is mondanák sokan, akiknek (mint például nekem) fontos a magyarság jövője és múltja, hogy nem „nemzeti” dolog Baradlay Eugén története helyett (amely akkor fontos történet volt) az 1848-ban a közös szabadságunkért vagyonukat és életüket áldozó örmények, zsidók, németek, szerbek, horvátok, lengyelek, szlovákok, németek történetét ismertetni.

Mégis vállalom – mint jó magyar és mint meggyőződéses liberális –, hogy most ezt kellene tennünk. Előfordul, hogy a liberális sem csak tanácsol és ajánl, hanem döntést hoz. Eötvös József sem csak felajánlotta, hogy járhatnak iskolába a parasztgyerekek, ha kedvük tartja, hanem bevezette a tankötelezettséget. Pedig ő eléggé liberális volt. És a Duna-konföderáció tervében Kossuth is megosztotta a hatalmat az itt élő más nemzetekkel és nemzetiségekkel. Pedig ő azért elég jó magyar volt.

El kell dönteni, akarjuk-e, hogy a felnövekvő nemzedék értse a Kárpát-medencében élő népek reflexeit, vagy hagyjuk, hogy ne értse; akarjuk-e, hogy a magyarságot alkotó minden népcsoport és etnikum érezhesse a megbecsültségét, vagy hagyjuk, hogy a csőlátások gyűlölethez vezessenek. Boldog, kiegyensúlyozott, stabil jövőt akarunk-e Magyarországnak?

Ez a kérdés.

Azok a barátaim, akik az okfejtés elvi részében nem találnak kivetnivalót, viszont szeretik magukat a realitások embereként definiálni, minderre csak egy nagyot sóhajtanak. Szerintük ez az egész nem politikailag fantazmagória, hanem pedagógiailag. Nincs a román népismeret tanítására sem tankönyv, sem kiképzett tanár, sem tanítási idő. Arról nem is beszélve, hogy tanítsunk bármit, a román nacionalisták nyilván tiltakoznának, mert valószínűleg nem az ő szájuk íze szerint beszélnénk Vitéz Mihályról vagy Avram Jankuról. (A dákoromán elméletről nem is szólva.)

A nem nacionalisták is tiltakoznának, mert nyilván fontos dolgok kimaradnának ezekből a népismereti stúdiumokból. Nem beszélnénk eleget például a fanariótákról. Én nem ismerem alaposan a román történelmet, de szerintem egy pár oldalas összefoglalóban a fanarióták egy mondatnál biztosan nem érdemelnek többet. Ezek görög papok voltak, akik Konstantinápoly egyik negyedéről kapták a nevüket, s egy ideig ők uralkodtak román földön. Ez tehát az én véleményem. A görög papoké nyilván más. (Vajon mit szólnánk mi, ha a román iskolákban – a liberalizmus nevében – kötelezővé tennék a magyar népismeretet, s a történelmünk tanításából kihagynák mondjuk Nagy Lajost? Zrínyi Miklóst? A Széchenyi–Kossuth-vitát? Vagy 56-ról csak annyit írnának: zavargások voltak Budapesten, amelyet a szovjet csapatok hamar felszámoltak?)

És mit írjunk az ukrán történelem nagy alakjáról, Bogdan Hmelnyickijről? A hivatalos ukrán tankönyvek szerint nemzeti hős. Szerintem véreskezű tömeggyilkos. Tisónak még mindig szobra van Szlovákiában. Zágráb főterén ott hadonászik kardjával Jellasics.

Ha mi azt írjuk, hogy Vlad Tepes, a kedves Vlad Drakul fiacskája az államilag művelt szadizmus csimborasszója volt, akkor biztosan lesz valaki, aki odaát a mi Hatvani őrnagyunkat idézi a gyerekek emlékezetébe. Csakugyan, miért nem tanítjuk mi ezt a Hatvani őrnagyot? A 48-as szabadságharc idején egy erdélyi faluban valahonnan valaki rálőtt az ott átvonuló magyar csapatra, erre a parancsnok, Hatvani őrnagy megtizedeltette a falut. Az eset kapcsán be lehetne mutatni, hogy a civil lakosság terrorizálása semmilyen racionalitással nem rendelkezik, semmiféle hadi cél elérését nem szolgálja, viszont alkalmas a gyűlölet felkeltésére, a konfliktus elmélyítésére.

Röviden összefoglalva, mondják realista barátaim, a történelmet kilőttük. Jöhet az irodalom, esetleg énekelhetjük egymás dalait, legtöbbször úgyis ugyanazt énekeljük. Azért az irodalom sem olyan egyszerű. Itt van például Kőműves Kelemen és neje. Ők ketten sajnálatos módon eredetileg nem magyar népballadát képeztek, még csak nem is románt, hanem jaj! – dákot. Dava dákul azt jelenti: vár, és a történet egy ősi emberáldozat rítusát őrzi. Hát az irodalom is alá van aknázva, ojjé, de mennyire. Hát mégiscsak egy dák népballada, ami meg bírt maradni. Akkor tán a dákok is megmaradtak itt Erdélyben valahogy. Ne bolygassuk. Irodalom kilőve.

Zene? Az tiszta forrás. Csak abba kell belenyugodnunk, hogy Bartók Béla alapvetően nem a magyar, hanem a román népzenére építve komponálta műveit. Még a szarvassá vált fiúk is románul kiáltoztak a titkok kapujából. Ember nincs e hazában, aki ezt kötelező tananyaggá merné tenni ma.

Namost, ha rákanyarodnék (de nem teszem, tudom én, mi az önfegyelem) arra, hogy a zsidó kultúra mit adott Magyarországnak, hogy mit köszönhet ez a nemzet a zsidóknak, és igenis tanulja meg mindenki, hogy Valero Antal, hogy Rózsavölgyi Márk, hogy Chorin, hogy Ranschburg, hogy Karinthy, hogy Goldberger, hogy Örkény, meg a Kühne Ede, meg a Weisz Manfréd, és Szerb Antal, és a Nobel-díjasok – realista barátaim csak úgy iszkolnának elfelé, menekülnének, kabátjukat fejükre húzva, még azt se lássa senki, egyáltalán beszélgettünk.

Pedig barátim, feleim, magyar véreim: vagy-vagy. Vagy azt tanítjuk, ami fontos és igaz, vagy hülyítjük a gyerekeinket. Vagy leszünk felnőtt nép, vagy mehetünk zászlót égetni a Tilos Rádió elé.

Nem hiszem, hogy ne lehetne felállítani egy olyan nemzetközi bizottságot, amelyik képes megegyezni valamilyen közös minimumban. Nem hiszem, hogy a különböző Socrates-projektekhez hasonlóan ne lehetne szorgalmazni a Kárpát-medencén belüli tanulócsoport-cseréket, látogatásokat, együttműködéseket. Nem hiszem, hogy a nemzetközi vetület volna itt a probléma.

Itt van például a romaügy. Az iskolarendszer kétféleképpen reagál. Vagy megpróbál szegregálni (Jászladány), vagy nagyon szép, sikeres együttműködő projekteket fejleszt ki, amelyek bár mind különböznek, egytől egyig megegyeznek abban, hogy a nem roma tanulókat megismertetik a cigány kultúrával. (Hozzáteszem, hogy az sem kevésbé fontos, hogy a roma gyerekeket megismertetik a környező társadalom kultúrájával.) A romákkal kapcsolatos előítéletek oldásában mindig az a legsikeresebb, legfontosabb mozzanat, amelyik a romák értékeit, kultúrájuk szépségét mutatja be. Ebből a kályhasarokból kiindulva lehet eltáncolni az integratívan felépülő, egyenjogú társadalom felé.

Tehát világos, nem az az igazi probléma, amit az elzárkózók mondanak, mint ahogy nem az az igazi probléma, amire a romákat szegregálni kívánók hivatkoznak (noha, ahogy minden demagógia igazságcserepekre épül, természetesen az elzárkózók aggályoskodása is valódi problémákra hivatkozik). Éppen az előbb érzékeltettem, mennyire nem könnyű közös nevezőre jutni a történelmi kérdésekben, de ahogy meg tudják oldani az integráltan nevelő iskolák a súrlódásokat és konfliktusokat, ha a másik értékeiből indulnak ki, a környező népek történelmének tanításához szükséges curriculum is megszerkeszthető ugyanezen az alapon.

Ez az egész okfejtés azonban felvet egy olyan kérdést, amelybe nem akarok most nagyon részletesen belemenni, de amelyet nem lehet megkerülni sem. Arról van szó, hogy nem döntöttük el, mit kell az államnak szabályoznia a curriculum terén és mit nem. E tekintetben különböző hagyományok és koncepciók irányítanak bennünket, holott egy listának kellene irányítania, mégpedig egy olyan listának, amelyet a Nagy Tölgyfa alá összegyűlt nemzet állít össze és évente frissít.

Mit tartalmazzon ez a lista? A lista tartalmazza, mondjuk így, a közszolgálati tudástartalmakat. Nyilván vannak olyan tudástartalmak, amelyeket minden iskola tanítani fog, különben elveszti a diákokat. Ezeket nem kell törvényben meghatározni. Vannak hasznos tudások, és az iskolák versenye, valamint a pedagógusok felelőssége, továbbá a közvélemény kontrollja pillanatok alatt bekalibrálja a legcélszerűbb arányokat. Itt minden állami beavatkozás, ha NAT, ha kerettanterv, ha a „nihil obstat!” maga, csak ronthat a helyzeten.

Vannak viszont olyan tudástartalmak, amelyeket semelyik iskola sem tanítana magától, mert sem a pedagógusok, sem a szülők nem tartják fontosnak, mert olyan közösségi érdekről van szó, amelyik az egyéni érdekkel nem kvadrál. Sok ilyen érdek van, ilyen például a haza védelme. Egyénileg mindenkinek az az érdeke, hogy valahogy fölmentesse magát a katonai szolgálat alól, viszont, ha mindenki fölmenteti magát, akkor az egész közösség nagyon rosszul jár, úgyhogy ezen a téren a közösség elfogadja, sőt igényli a közakarat érvényesítését.

Egyénileg mindenkinek érdeke, hogy angolul és németül tanuljon, idejét az angol és a német nyelv megismerésére fordítsa. Ezt tehát fölösleges tantervben előírni.

Egyénileg viszont nagyon kevés diáknak érdeke, hogy megismerje mondjuk a roma kultúrát, csakhogy az egész közösség érdeke, hogy békében és egyenjogúságban éljünk e hazában, ezért erre a tanulókat tantervben kötelezni kell, és ezt a közösség, a sorozáshoz hasonlóan, elfogadja.

Ahelyett, hogy végigpörgetném e logikát az összes lehetséges példán, felhívnám a figyelmet arra, hogy ez nem egy kattant liberális újabb életidegen agyszüleménye, hanem ez a pillanatnyi valóság, a napi gyakorlat, amelyet azonban álszemérmesen takarunk, s ezért az egész oktatási rendszer mindenféle tévirányokba végez amőbamozgásokat.

Hogyhogy ez a gyakorlat?

Úgy, hogy az iskolák nem a NAT szerint tanítanak, nem a kerettantervek szerint, sem az 1978-as Tanterv és utasítás szerint, hanem a haszonelvűség szerint. Az említett oktatásirányítási dokumentumok el sem érték az iskola világát, meg sem érintették azt, egyetlen eredményük abban állt, hogy a pedagógusok önmaguk fedezésére különböző irományokat gyártottak (helyi tanterv, pedagógiai program stb.). Nem azért tanítanak iskoláinkban számtalan fölösleges eszmét és téveszmét, mert ezt valamelyik rendelet előírta, hanem mert az oktatási piac nem szabad; az iskoláknak a tanulókért vívott versenyét nem a diákok életbeni sikere, hanem a középiskolai, illetve egyetemi felvételi moderálja; a pedagógusok folyamatosan újratermelődő felelősségét pedig a nyakukra pakolt függelmi rendszerek ugyanilyen folyamatosan megtörik.

Ez nem jelenti azt, hogy az államnak nem feladata tantervkínálatot gyártani, továbbképzéseket szervezni, minőséget ellenőrizni, feltételeket teremteni és baj esetén beavatkozni, ez csak azt jelenti, hogy ha az állam feltápászkodna az iskolarendszerről és lemászna róla, akkor a helyzet semmit sem romlana, viszont a megnyíló lehetőségek miatt ugrásszerűen javulna.

Azért nem romlana a rendszer, ha a tananyag-meghatározás jelenlegi állami garanciái (NAT, kerettanterv, követelményrendszer stb.) megszűnnének, mert ezek most sem funkcionálnak. Csak papíron léteznek, a valóságban egyáltalán nem befolyásolják az iskolai munkát. Szóval, nem tudom, hogy a jelen helyzet rossz-e vagy sem, de ha rossz, azon a mostani állami beavatkozások semmit sem javítanak, úgyhogy nyugodt lélekkel felhagyhatunk velük.

Természetesen az államnak, a nemzetnek, a társadalomnak, a szélesebb közösségnek, nevezzük bárhogy, joga és kötelessége is, hogy a használható és érvényes tananyag kialakításában segítse az oktatási rendszert, amely egy szuverén élőlény (szakzsargonban: társadalmi alrendszer), de e segítésben eddig nem nagyon találtuk meg a célravezető módszereket. Van egy egyiptomi papirusz, azt hiszem, ez az első gyógyászati szakmunka, amely a következő módszereket ajánlja: „Tedd a kezed a beteg karjára, és mondd neki, hogy nem fáj.” „Érintsd meg a forró homlokát, és mondd neki, hogy meggyógyul.” Ez néhány esetben biztosan használ. Én jobban bízom az antibiotikumokban.

A tartalomfejlesztési antibiotikum a rendszerbarát, az érdekeltségre épülő, a tanárok és diákok aktivitását motiváló eszközrendszer. Ilyen a normatíva, ilyen a bérpótlék, ilyen a továbbképzés, ilyen a tantervi kínálat, ilyen a kibeszélés lehetőségének megteremtése, az oktatásügy belső kommunikációja, vitái.

De jelen esetben nem ezekről beszélek, hanem a direkt, kemény, ha tetszik, központi beavatkozásokról.Arról, hogy adjuk utasításba: minden diák köteles tanulni arról, hogy a más kultúrában létező, de vele együtt élő embertársa milyen kultúrában létezik. Ennek az ismerete nemzeti érdek, mert ez teremti meg az együttélés szellemi előfeltételét, a megismerést. Ma, amikor a különböző kultúrák békés együttélése a felemelkedés legfőbb garanciája, ez a tananyagtartalom közszolgálatinak joggal nevezhető.

Ezeket a közszolgálati tartalmakat kell beírni abba a bizonyos listába, a központi tantervbe, hívják akárhogy. Nem hiszem, hogy túl sok ilyen közszolgálati tudástartalom volna. Ha az érték elvű kibontakozáshoz szükséges feltételek megteremtésével egy időben felszabadítjuk iskolarendszerünket, nagyon rövid tantervet kell írnunk.

És nagyon jól fog működni.