Tanítsunk nevelni?

Nagy csomag gyermeknevelési könyvet kapott a Libri Kiadótól a szerkesztőség. A recenzió ürügyén kicsit elgondolkoztunk arról, hogy kell-e egyáltalán, és ha igen, hogyan szabad és érdemes nevelési kézikönyvet írni. Mivel a kötetek pszichológus szerzője nem titkoltan saját szülői tapasztalataira is reflektál pszichotrükkjeivel, olyan szerzők segítségét kértük az elemzéshez, akik olvasóként ugyanezt a kettős szerepet jelenítik meg: szülőként és szakemberként megszólított szerzőink a sorozat egy-egy kötetére, illetve általában, a pszichológiai „csináld magad” irodalom kultúrájára reflektálnak.

Az írásokban tükröződik, hogy „forró” területen járunk: a szakemberek demonstrálják szövegeikkel, hogy mit jelent szülőként megszólítva lenni. Miközben elemeznek, érzelmileg is reflektálnak, megmutatva az effajta irodalomnak az ismeretterjesztésen messze túlnyúló hatását.

Mert a pszichológiai ismeretterjesztés sajátos műfaj: olyan szövegről van szó, amiben az olvasó nem elsősorban ismeretet és gondolatot, hanem megerősítést, megértést, megnyugvást keres. Egy empatikus közeget, amelyben bizonytalanságaival, szorongásaival, sőt, alkalmanként kétségbeeséseivel együtt is feloldódhat. Egy okos, erős, jó barátot. A tanácsadó könyv olvasója folyamatosan saját történetét éli, vetíti a szövegbe. A szövegnek pedig úgy kell okosnak és iránymutatónak lenni, hogy közben befogadja a belé vetített ezernyi különböző történetet.

 

Peer Krisztina: Pszichotükrök

Beismerem, fenntartásokkal kezelem azokat a segítő könyveket, amelyek irányt mutatnak – a gyermekneveléstől kezdve az életvitelen át – bármilyen témában. Ne egy könyv mondja meg, mit hogyan kellene csinálnom – úgy érzem, ez gátol. A tanácsadás ebben a formában hiteltelen és személytelen. A tanácsadás önmagában megbéníthatja az embert, hirtelen elhagyjuk magunkat és a tanácsadóra támaszkodunk.

Suzanne Vallières, a Pszichotrükkök 0–3 éves korig című könyv szerzője kanadai pszichoterapeuta és fejlesztő pedagógus, aki szakemberként és gyakorló anyaként is sorra veszi az egyes életkorokra jellemző fejlődési sajátosságokat, jelenségeket és a lehetséges problémákat: a fogantatást, a méhen belüli fejlődést, a kötődést, a rémálmokat, a gyermeki játékot, a szobatisztaságra szoktatást, a dackorszakot, a gyerekkori félelmeket, a mese szerepét a gyermek életében, a bántalmazást mint nevelő eszközt, valamint a szocializációt, s nem utolsósorban az apa nevelésben betöltött szerepét. Aztán sorra trükkökkel látja el az olvasót. Pszichotrükkökkel.

A könyv nem szakembereknek, hanem pszichológiában és sokszor a nevelésben sem jártas középosztálybeli szülőknek íródott. A közérthetőség viszont olykor szájbarágássá válik, ami ellenállást válthat ki az olvasóból. Annyiszor ismétli és foglalja össze a tudnivalókat, tanácsokat, hogy ettől pont az olvasói figyelem vész el. Ugyanakkor szóhasználatában, nagyon helyesen, igyekszik kerülni a szakkifejezéseket. Emellett a szöveg nyelvezete diszkurzív; a szakmai tartalom mellett érvel, kifejti az okokat, még ha egyes esetekben szakmai hibát is vét. Folyamatosan az olvasóhoz beszél, ettől a problémát sajátunknak érezhetjük, és bevonódva, megszólítva, a megoldásokat is könnyebben magunkévá tehetjük. Feltéve, hogy el tudjuk képzelni: más megoldása az én megoldásom.

A könyv nem tudományos értekezés, mégis sok kutatási eredményre hivatkozik. Ezek a hivatkozások nem pontosak, csakúgy, mint a könyv végén található felhasznált irodalom. Mindemellett sok alapismeretet közöl, ami igen hasznos lehet nem csak a gyakorló szülőknek (lásd méhen belüli képességek).

Amikor olvastam a könyvet, hiányoltam sok mindent. Hiányzott a terhességnek az a mozzanata, amikor nem minden csúcsszuper és fantasztikus, amikor vannak nehézségek, sőt időközönként meg nem történtté szeretnénk tenni az egészet, amikor nem értjük, miért nő egy idegen lény a hasunkban. Hiányzott a segítség ahhoz, hogy a kismamák a szorongásukat is el tudják fogadni. Hiányzott az apa, akinek a hiánya az anyát csak túlterheli. A szerző az apát nagyjából a gyerek megszületésekor kapcsolja be, pedig sokkal szerencsésebb lenne helyet találni neki már a magzati korban is – persze nem biztos, hogy a „Beszéljünk hát hozzá nyugodtan minél többet!” tanács a legkomfortosabb. Az ilyen és ehhez hasonló mondatok, bár az „ideális” helyzetet írják le, csak a szorongást erősítik, mert nem mutatják meg a történet nehéz oldalát, és azt sem, mit csináljunk, ha nem így érzünk („Igyekezzünk derűsen és kiegyensúlyozottan eltölteni a gyermekvárás 9 hónapját: a baba érezni és értékelni fogja ezt!”).

„Kezdő szülőként” címkézve még hülyébbek és esetlenebbek leszünk, mint amilyenek egyébként lennénk, ha nem hívnák fel rá mindenhol a figyelmünket, és nem növelnék a feszültséget tovább azzal, hogy mivel semmit nem tudunk, jobb, ha mindennek utánaolvasunk, és könyvből jól megtanulunk szülni és szoptatni. Nem lehet a terhesség alatt a bölcsődéről és az alvási problémákról gondolkodni, amikor még fel sem dolgoztam, hogy van valami vagy valaki bennem.

Az olvasásra buzdítást kiegészíteném igényes és korrekt szakirodalommal, mielőtt a „kezdő” anya a netet kezdi el böngészni, ami még veszélyesebb lehet, ha nem tudja helyén kezelni az onnan áradó rémületet. Viszont akad olyan tanács is, amit valóban megfogadnék: ha szülök még egy gyereket, biztosan betárazok rengeteg előre elkészített ételt a fagyasztóba.

Telitalálat a könyv 19. oldala, amikor a terhesség alatti nehézségekre hívja fel a figyelmet – segít azzal, mit lehet tennünk, ha baj van. Legfontosabb üzenete: segítséget kérni is tudni kell!

Az Ez az én rongyim című fejezet kifejezetten hasznos és érdekes azok számára is, akik már találkoztak a „rongyival”. Hiányoltam az ujjszopás említését, ami a plüssmacikon és a cumikon túl úgyszintén átmeneti tárgy a gyermek életében, és legalább olyan gyakori, mint a cumi. Cumizni sem 2-3 éves életkorig, hanem egészen iskolás korig elfogadható, ott majd a kortársak úgyis segítenek a leszokásban. Ne mi vessünk véget neki, elég, ha Vekerdy szavaival élve „elviseljük”. És óva intenék minden szülőt attól, hogy a gyerek rongyiját mi válasszuk ki, csak azért, mert könnyen mosható és megfelelő a mérete.

A gyerek altatása kényes kérdés, rengeteg eltérő álláspont és szakmai vita van a témával kapcsolatban. A szerző, bár létező és érvényes, mégis számomra teljesen idegen álláspontot képvisel azzal, hogy ne ringassuk a gyereket álomba, mert akkor nem tanul meg magától elaludni (egy újszülött gyerek?), és semmiképpen se engedjük, hogy velünk aludjon, vagy akár átjöjjön éjszaka, inkább mi magunk menjünk vele vissza a szobájába, mert „sokkal jobb lesz ez így a későbbiekben nemcsak nekünk, de neki is.” Azt nem tudjuk meg, miért. Zárójelben jegyzem meg, hogy mi, felnőttek sem szeretünk egyedül aludni, jó dolog összebújni a férjünkkel, feleségünkkel, de a gyerek, az menjen külön szobába, külön ágyba. És az se számít, ha beteg.

Miért nem kényszerítjük mindenáron a csepp gyerekeket az egyedüllétre? A könyv szerzője szerint azért, mert azt hisszük, így lehet a legjobban megnyugtatni őket, vagy belefáradtunk a küzdelembe, nincs erőnk éjjelente felkelni, vagy túlzottan féltjük és óvjuk őket, vagy nem akarunk kettesben maradni a párunkkal, vagy túlságosan hozzá vagyunk nőve a gyerekeinkhez. Azaz tömény patológia. Az eszébe sem jut, hogy fejlődéslélektanilag így gondoljuk helyesnek, és nem csak éjjel, a sötétben és az ágyban tudjuk elképzelni a házaséletet. Arról már nem is beszélek, hogy mi a helyzet az egyszobás lakásokkal.

Örültem, hogy a bölcsődeválasztás belekerült a könyvbe, mert szakemberként is általában az óvodaválasztást segítjük, az online, illetve offline irodalmak nagy része is ezt taglalja. Az egyéves kor alatti intézménybe adást csak indokolt esetben támogatjuk, erről azonban a magyar szakirodalomban sokat lehet olvasni. Eltekintve egy fordítási bakitól (családi bölcsőde helyett családi napközi) ez hasznos és átgondolt fejezet.

Külön öröm volt számomra, hogy a gyerekek egyik életkori sajátosságát, a harapást külön fejezetben tárgyalja. Legtöbbször ugyanis hajlamosak vagyunk nagyon elítélni azt a szülőt, akinek a gyereke harap, ha lök, ha üt, ha sikít és így tovább. Elfelejtjük a „tünet” mellé tenni az életkort. Hangsúlyozza, hogy a gyerek helyett kimondott szavaknak ereje van, azaz ha helyette verbalizálunk, az segíthet feldolgozni az indulatokat, a mélyen lappangó szorongást.

A rémálmokkal foglalkozó fejezetnél elbizonytalanodtam, hogy az Éjszakai ijedelmek alfejezet vajon a pavor nocturnus (éjszakai felriadás) patológiáját hivatott-e tárgyalni, vagy csak nagyon hasonlít rá. Ha az, kár, hogy nem mondja ki, ha pedig nem az, akkor mi is valójában? Egy szónak is száz a vége, Suzanne Vallières szerint még a rettegő, éjszakai álomból felriadó gyerek esetében se „engedjünk a kísértésnek (mert megbánjuk…)!” Micsoda szülői önzés ez?!

A szobatisztaságra szoktatás fejezete hasznos, bár hiányoltam a szülők megnyugtatását, amire azért lehet szükség, mert szinte kivétel nélkül mindenki tele van szorongással az óvodakezdés előtti nyáron, hogy vajon mit szól majd az óvónő, ha még bepisil a gyerek, lehet, fel sem veszik az intézménybe. Ezért mélyen hallgatunk arról, ha, bár már ügyesen használja a bilit pisiléshez, de a kakihoz elkéri a pelenkát.

Az Ez az enyém! című fejezet a birtokviszonyról, ennek életkori megjelenéséről szól. Kár, hogy arra akar tanítani, hogy „ne irigykedjen” a gyerek. Hiszen pont a leírt életkori történés miatt nem mondhatjuk azt rá, hogy irigy.

A rettenetes kétévesek (terrible two) korát azon túl, hogy félrefordítják (borzalmas kétéveseknek), módszeresen összekeveri a dackorszakkal, ami egy szakember tollából elég nagy baki. Ezt már csak az tetézi, amikor a félelmet és a szorongást szinonimaként használja.

A szörnyek megjelenésével előkerülnek az életkori félelmek, és a szerző tanácsa, hogy „Az a legjobb, ha mi nem félünk… Ha mégis, legalább próbáljuk meg palástolni, mert különben nem tudunk segíteni, csak rontunk a helyzeten!” Felszólítani valakit, hogy ne féljen… hát, meg lehet próbálni, hátha valakinek sikerül. Vannak fokozatok, ha félünk is, uralkodhatunk magunkon és nem ordibálunk, de a gyereknek elmondhatjuk, hogy anyu vagy apu most megijedt. Ugyanis a testünk összes rezdülése ezt fogja közvetíteni felé, ezért nem érdemes megpróbálni átverni. Azt mondani a gyereknek, hogy „tudjuk, hogy félsz a szörnyektől, de szörnyek nincsenek, hidd el, nem léteznek” pedig igen szakszerűtlen tanács, hiszen éppen ezzel negligálom, veszem semmibe a félelmét. Helyette sokkal inkább javaslom azt: ha felkapcsoljuk a villanyt, a szörnyek eliszkolnak.

A kistestvér érkezése nehéz időszak, erről biztosít is a szerző. Továbbra is azt gondolom, hogy őszintén mindent meg lehet osztani a nagyobb gyerekkel (pl. hogy mikor már óriási a hasam, nem tud az ölembe ülni, de mellém tud bújni és én átkarolom), és nem kell hazugságokkal áltatni. (Ezt a kisvakondot a testvéred hozta neked ajándékba – honnan is, persze, az anyu hasából?!)

Külön fejezetet szán a gyerekbántalmazásnak, élesen elhatárolódva egyetlen pofontól is. Azt a nézetet vallja, hogy lényegében mindegy, hogy a fenekére, vagy az arcára ütsz-e a gyereknek, mindkettő a te szülői tehetetlenségedről szól.

A szocializáció fogalmát – feltételezem – eltérően használja a szerző, mint szokásos, mert ha nem így lenne, nem írna olyat, hogy az 3 éves korban kezdődik. Ezt a terminológiai problémát egy szerkesztői vagy fordítói lábjegyzettel ki lehetett volna küszöbölni.

Szeretném, ha ez és más hasonló tanácsadó könyv is sokkal inkább támaszkodna a szülői kompetenciákra, felmentené a sokszor szorongó kisgyerekes anyákat és apákat. Ha nyelvezetében is partnerként tekintene rájuk és nem tanító jelleggel mondaná a magáét. Ha elhinné, hogy vannak alternatív utak.

 

Bánfi Balázs: Tipikus helyzetek, tipikus válaszok

Pszichológusként és szülőként is általában ambivalens érzéseim vannak a gyermeknevelésről szóló könyvekről. Mégis, amikor szülőként nehéz helyzetbe kerülünk, amikor elbizonytalanodunk, valóban segíthet egy külső szempont, egy jól összeszedett, felépített szakkönyv. Segíthet kiemelkedni a helyzetet övező érzelmek kavargásából, objektivitást adhat, segíthet eloszlatni a szorongásunkat, bizonytalanságunkat. Konkrét szakmai ismereteket is nyújthat, fontos információkkal szolgálhat.

Ugyanakkor rossz irányba indulhatunk el szülőként, ha a gyereknevelési könyv iránymutatásait mechanikusan és kizárólagosan kezdjük el követni. Felmerülhet a hitelesség, a személyesség kérdése, ami pedig a nevelésben kulcsfontosságú. Tényleg egyetértek-e azzal, amit mondok vagy teszek, vagy csak jobb ötlet híján követem a könyv javaslatait. A személyesség, az intimitás, a pozitív érzelmek adják a szülő-gyerek kapcsolat lényegét; ezek nélkül hiába követjük szóról szóra a legjobb könyvek tanácsát, nem fogunk boldogulni a csemeténkkel. A másik oldalról, időnként akár szakmai szemmel nézve rossz válaszokat is adhatunk gyermekünk viselkedésére, de ha megadjuk számára az érzelmi melegséget, biztonságot és rendet, akkor nem fog kárt szenvedni.

Közhelyszerű, de a jó érzelmi kapcsolat szülő és gyermek között a legjobb védelmi faktor a gyermek számára, ami szinte bármilyen károsodástól képes őt megvédeni, és szinte bármilyen nehézséget orvosolni tud. Ha ez sérül – akár igyekszik a szülő ennek kompenzálására, akár nem –, nevelési problémák sora bontakozhat ki, amelyet egy nevelési szakkönyv nem képes kezelni. Ebből következik, hogy az ilyen jellegű könyvek az alapvetően jól működő, kisebb átmeneti zavarokkal küzdő családoknak lehetnek képesek valódi segítséget nyújtani, de komolyabb probléma esetén nem elegendőek.

Fontos szempont még a szülő általános állapota. A párkapcsolat problémáival, esetleg egzisztenciális, vagy érzelmi nehézségeivel küszködő szülő kevésbé képes következetesen és tudatosan reagálni a nevelési helyzetekben, amit egy szakkönyv olvasása nem fog megoldani. Sajnos a nevelési szakkönyv keltheti azt az illúziót, hogy képes levenni a szülők válláról a neveléssel kapcsolatos nehéz döntések terhét. Ez azonban hamis illúzió: nem kerülhető el a neveléssel kapcsolatos lelki munka, a nehézségek, félelmek megbeszélése, átgondolása a szülők részéről. Szükség van erre azért, hogy mi szülőként fejlődjünk, és azért is, hogy mélyebben megérthessük gyermekünk viselkedésének okait, hátterét.

A nevelésről szóló könyvek tipikus helyzeteket vetnek fel, és ezekre tipikus válaszokat adnak, jobbakat vagy rosszabbakat. A mindennapi életben pedig valóban vannak tipikus helyzetek, melyekre jók a tipikus válaszok. Suzanne Vallières: Pszichotrükkök – 3–6 éves korig című könyvében szülői és pszichológusi szempontból is a jobb válaszok vannak jelentős többségben.

Nagyon pozitívnak és a gyakorlatban hasznosíthatónak tartom a könyv megközelítését, hogy alapvető viszonyítási pontokat, követendő irányokat, kereteket ad meg. Igyekszik érzékletesen elmagyarázni, bemutatni a gyermekben zajló lelki folyamatokat, így empatikusan bevonja a szülőt a gyermek helyzetébe. Ezzel elérheti azt, hogy a szülő kilép a konfliktusok esetén gyakran előforduló szembenálló helyzetből (már megint nem fogadsz szót), és a mélyebb megértés, átélés segítségével képes lesz arra, hogy a korábbi, esetleg sikertelen nevelési technikáit felcserélje a szerző által javasolt megoldásokkal.

A könyv alapvető fejlődéslélektani ismereteket is átad. Komoly hangsúlyt helyez a családi élet szabályai, keretei kialakításának szükségességére, hiszen ezek alapvető fontosságúak az egészséges lelki fejlődéshez, és gyakran hiányoznak a mai családokban.

Praktikus a kötet szerkezete: az áttekinthető fejezetekre tagolt könyvben a szerző minden fejezet végén kiemeli a gyakorlati szempontokat, így a szülő bármikor percek alatt felfrissítheti a témára vonatkozó tanácsokat, és akár egy feszült helyzetben, közvetlenül is képes lehet az ott leírtak alkalmazására.

Talán a szóhasználat terén előfordulnak kicsit erős megfogalmazások (büntetés helyett szerencsésebb lenne a következmény fogalmának használata), de ezzel együtt az egész könyv attitűdje pszichológiai és szülői szempontból is megfelelő. Tartalmában kitér a korosztályra jellemző fontos területekre, gyakorlatias, követhető, szakmai szempontból helytálló, és nem utolsósorban hasznosítható tudást ad a szülőknek.

 

Földes Petra: Gyermekkor-szeletek

Ismerkedve a Pszichotrükkök című sorozattal, azzal a szerkesztési elvvel dolgoztunk, hogy minden szerzőnek legyen szülői tapasztalata a feldolgozott korcsoportról; így azután az összes iskolás korosztályról szóló kötet – a 6–9 éves, a 9–12 éves és a Kamaszkor című is nekem jutott. Talán ezért kezdtem el gondolkodni azon, hogy szerencsés-e a tartalomnak ez a fajta feldarabolása, a különböző korcsoportok külön kötetben szerepeltetése? Mert ami fejlődéslélektani szempontból indokolt és kiadói szempontból kifejezetten racionálisnak tűnik, az nem biztos, hogy a megcélzott szülők számára a legmegfelelőbb üzenetet hordozza. Vajon az-e a megfelelő attitűd, ha alaposan kiképzem magam az adott korú gyermekkel kapcsolatos tudnivalókról? Lehet-e a nevelésről ennyire problémacentrikusan, egy átfogó gyermekkép, a gyermekről (és a felnőttről) való vízió nélkül gondolkodni? Alkalmas-e az életkor- és problémacentrikus megközelítés a nevelés lényegének megértésére és megragadására?

Részben – ahogy Bánfi Balázs is látja – alkalmas lehet, amennyiben megelégszünk azzal, hogy a tipikus helyzetekhez rendelünk tipikus megoldásokat, valamint, ha elfogadjuk azt, hogy ezen a módon nem leszünk képesek az autonómabb szülőket megszólítani (a miérteket Peer Krisztina észrevételei gazdagon illusztrálják).

Adekvát és indokolt ez a feldolgozás, ha a jó nevelést a problémamentes gyermekkorral asszociáljuk, és azt a célt tűzzük magunk elé, hogy különösebb gondok és kilengés nélkül „abszolváljuk” a gyerekünk gyermekkorát. Ha egymástól elszigetelt, és
„pszichotrükkökkel” megoldható helyzetek sorozatának képzeljük a gyermeknevelést. Egyáltalán, ha elhisszük, hogy minden helyzetre van adekvát és azonnal ható megoldás.

Ha azonban a nevelést (és emberi dolgainkat általában) kevésbé sterilnek és kevésbé programozhatónak látjuk, ha számolunk az emberi esendőséggel, és inkább szerethető, mint tökéletes életet szeretnénk, akkor a Pszichotrükkök inkább bosszantani fog, mint megerősíteni.

Mert lehetséges, hogy valakinek inkább átfogó víziója, semmint konkrét technikája van, és nem „nevelési helyzetekben”, sokkal inkább egy kölcsönösségen alapuló fejlődéstörténetben látja a felnőtté válás folyamatát. Hogy ha valamihez, ennek a víziónak az árnyalásához, pontosításához keres muníciót, támogatást. Az ilyen olvasót egyszerre érdekli valamennyi életkor, mert ugyanarról az életről szól; nincs szüksége viszont pszichotrükkökre, mert úgy véli, ha érzékenyen és értőn vesz részt az organizmusban, a helyzetek meg fogják mutatni a válaszokat is. Nos, egészen biztos, hogy a Pszichotrükkök nem az ő könyvük lesz.

Ha azonban elfogadjuk az életkor- és problémacentrikus szerkezetet, láthatóvá válik, amiben az egész sorozat – így az iskoláskort érintő három kötet is – kifejezetten erős, ez pedig a problémakörök megválasztása. A szerző problémaérzékenységéhez nem fér kétség; minden életkornál olyan jelenségeket tárgyal, amelyek a szülők számára valóban nyugtalanítóak lehetnek; ilyen a kisiskolások esetében a félénkség, a kiskamaszoknál a hazugság vagy a kamaszkor időszakánál a rendetlenség vagy a lustaság. A szerző remekül kapcsolja ezekhez az aggodalomra (vagy bosszankodásra) okot adó viselkedésekhez a fejlődési szükségleteket, így igyekezvén megvilágítani a jelenségek hátterét.

A problémafelvetések tehát adekvátak – mégsem biztos, hogy működni fognak a javasolt válaszok is. Az ismeretterjesztő nyelven megfogalmazott fejlődéslélektani magyarázat után ugyanis következnek a pszichotrükkök, és ezzel a szerző eléri, hogy az előbb még felnőttként tisztelt olvasó (elmondom a te nyelveden, segítek neked megérteni, mert azt gondolom rólad, hogy képes vagy rá), hirtelen gyermeknek érezze magát (jobb, ha a szádba rágom, mit mondj, és mit tegyél). Rossz elgondolni, mi történik, ha valaki megfogadja a tanácsot, és ebben a gyermeki létállapotban fog bele a „nevelésbe”… Igen, a „nevelésbe”, amit a pszichotrükkök szájba rágásával az ilyen és hasonló könyvek konkrét cselekvésként tüntetnek fel. Nem állandó jelenlétként, hanem célzott aktivitásként. Most épp nevelem a gyereket (és utána, két nevelés között meg nem?).

Összességében, bár a problémafelvetések valóban adekvátak, az az érzésem, hogy egy érzelmileg erősen túltelített használati útmutatót olvasok. A felkiáltójelekkel telis-tele tűzdelt szöveg azt sugallja, hogy itt valami rettentő fontos dologról van szó, ami meglehetősen veszélyes, de a bölcs tanácsok megfogadásával révbe érhetünk és a megpróbáltatások után kifújhatjuk magunkat. Már ha van kedvünk megfogadni a tanácsokat… ezeket ugyanis számomra meglehetősen hiteltelenné teszi az, ami ebben a kötetben nem olvasható: a háromgyerekes szerzőnek egyáltalán nincsenek saját (magánéleti vagy terápiás) példái. A pszichológiai szakirodalom nem azért dolgozik példákkal, hogy kielégítse az olvasó mások küszködése iránti kíváncsiságát, hanem azért, mert éppen ezzel teremti meg a bevezetőben említett biztonságos érzelmi közeget. Ezzel jelzi, hogy az olvasóhoz hasonlóan másoknak is vannak saját, személyes, megismételhetetlen történetei. Ezzel jelzi, hogy szabad érzelmi nyitottságban, megérinthető állapotban olvasni; és ezzel hozza létre az igazi befogadás képességét és a változás lehetőségét a befogadóban.

A Pszichotrükkökön mindezt nem érdemes számon kérni. A kötet az, ami: tanácsadó könyv, és ahogyan magáról a fülszövegben ígéri, valóban világos, egyértelmű válaszokat ad. Arról azonban egyáltalán nem sikerült meggyőznie, hogy a gyereknevelés témájában lehet-e, szabad-e világos, egyértelmű válaszokkal operálni.

 

Szél Dávid: Az apák helye

A koordinált játék járulékos, de egyértelmű és hosszú távú haszna, hogy a gyerek általa ismeri meg határait, önmagát, erejét, és megtanulja kontroll alatt tartani impulzusait. Anthony DeBenet és Lawrence Cohen Hancúrozni jó – apás játékok otthon és a szabadban című könyvének valóban hasznosítható része ennyiben foglalható össze. Cseppet sem új információ ez, de legalább igaz.

A könyv ezen, kissé felszínes üzenete mögött eggyel mélyebben rejlő tartalma viszont kifejezetten sértő. Az orvos DeBenet és a pszichológus Cohen ugyanis azt közvetítik az apukák felé, hogy ők ugyan csak gyereknemzésre vannak, de ha mégis ott maradtak az anya mellett szülés után is, legalább tegyék magukat valahogy hasznossá, mert az mégsem járja, hogy hazamennek, és csak ülnek bután. Abban persze ne reménykedjenek, hogy a nevelésbe is be lesznek vonva, hordják csak haza a pénzt, aztán, ha majd legalább 2-3 éves lesz a gyerek, akkor talán, de tényleg csak talán, játszhatnak vele. Na persze csak akkor, ha felvértezik magukat ezzel a remek játéktárral.

Nincs tehát más dolguk a szerethető, de eredeti formájukban alkalmatlan apukáknak, mint hogy fogják ezt a kis – első olvasástól lapjaira hulló – kézikönyvet, felejtsenek el minden spontaneitást, s pontról pontra kövessék a gazdagon illusztrált hancúrozás-leírások utasításait.

A kiképzett apukák imádni fogják a szilaj duhajkodást, a rajcsúrozást és a hajcihőt, no, meg a kajabálást és hempergést a porontyukkal, csemetéjükkel, gyerkőcükkel, lurkójukkal, akivel bizonyos hancúrok esetén „elmehetünk akár a tettetett hisztériás rohamig is”. A vad játszadozásért – mint azt olykor ellentmondásos, máskor negyedigazságokat tartalmazó pszeudoetológiai példákon keresztül megtudhatjuk –, nemcsak az ember, de a vidra, a medve, a patkány, sőt, még a hangya (!) is odavan. Fajok között is. Persze. Amatőr természetbúvárként mindannyian jól tudjuk, hogy egy kis duhajért még a legéhesebb vadállat is vidáman lemond arról, hogy jóllakjon.

Ha viszont az emancipációra való igényünkön és a jópofi szóhasználaton túl még a rendesen hivatkozott és ismertetett vizsgálatok teljes hiányán is túl tudunk jutni, akkor a könyv rengeteg érdekes információt tartogat számunkra. Megtudhatjuk, hogy a hancúrozással megelőzhető a hiperaktivitás, no meg, hogy aki hancúrozik, illetve akivel hancúroznak, az okosabb, erkölcsösebb, kreatívabb és szerethetőbb lesz.

A könyvet igények nélkül lapozgatva nem kell azzal a ténnyel sem foglalkoznunk, hogy a nettó 203 oldalas mű „elméleti” része csupán tíz százalékot tesz ki, a fennmaradó kilencven százalékban már csak a teljesen magától értetődő játékok leírása és a hozzájuk tartozó egész oldalas illusztrációk, no, meg néhány, a szerzők praxisából bemutatott példa kapott helyet. Itt aztán már tényleg teljes a bizalomvesztés, minden egyes szót az apák szájába pakolnak („Ön elkezd őrült módjára futni, miközben a lehető legidétlenebb repülőgéphangokat hallatja – lehetőleg jó nagy hangrobbanásokat is!”, „Te kinevetsz, mert elestem? – itt botoljunk el ismét – Hupszi, hát nem elbotlottam megint?”), még véletlenül sem adva teret annak, hogy feltalálják magukat. És ezt még azzal is tetézik, hogy a példákban a férfiak rendre érzelmi nyomorultaknak vannak beállítva, akiken csak az omnipotens anyuka tud segíteni.

Pedig a könyvnek akár helye is lehetne a polcokon. Ha nem arról szólna, hogy milyen módokon lehet az apukákat kihagyni, hanem arról, hogy az apáknak mekkora szerepük van a fogantatás pillanatától kezdődően minden mondattal, érintéssel. Ha nem közhelyes példákkal, hanem valódi kutatásokkal és beszámolókkal mutatná meg, hogy milyen fontos nemcsak egy 2-3 éves, hanem már egy újszülött gyerekkel is az aktív játék. Ha a könyv arról szólna, hogy milyen az emancipált apuka, aki nem besegít itt-ott, hanem jelen van, aki annak ellenére, hogy esetleg sokáig dolgozik, aktív részese a nevelésnek, és nem csak egy agy nélküli játszótárs. Ha nem csak egy óvatos utalással segítené az apukákat abban, hogy munka után hogyan közelítsenek sokszor látszólag ellenségesen és elutasítóan viselkedő gyerekükhöz. Ha értően és érzően illusztrálná a könyv, hogy ez bizony az egész napos hiány manifesztációja. Ha olyan példákat láthatnánk, amelyek a családot egységként mutatják be, ahol a konfliktusokat közösen, odafigyelve és életszerűen oldják meg.

Az sem lenne utolsó szempont, ha nem hemzsegne a könyv a szakmaiatlanságoktól. Az egyik állítással szemben ugyanis a fiúk nem irtóznak a szeretetnyilvánítástól. Ha mégis, akkor nem azért, mert fiúk, hanem azért, mert egy bizonyos életkorban vannak, vagy azért, mert egy bizonyos ember egy bizonyos helyzetben igényli tőlük épp a szeretetet. Abban sem vagyok biztos, hogy a legjobb tanács az, hogy hagyd győzni a gyereked. Nem lesz tőle tudniillik nagyobb önbizalma a kortársjátékokban, viszont fogalma sem lesz arról, hogy mire képes valójában. Ez persze nem azt jelenti, hogy tiszta erőből kell mindent csinálni, de nyugodtan veszíthetnek a gyerekek néha. A játék lényege ugyanis éppen abban áll, hogy felkészítsen a felnőtt élet kihívásaira. Erről szól – és ezt helyesen ismerték fel a szerzők – az oroszlánkölyköknél a „játékos” verekedés, erről szól a gyerekeknél az orvososdi vagy a papás-mamás.

Ugyanezért káros az a javaslat, hogy ha nincs sérülés, akkor is bátran használjunk valódi kötszereket. Ezzel megint torz tükröt mutatunk gyerekünknek. Inkább adjunk puszit, simogassunk, legyintsünk, de lehetőleg ne csináljunk hülyét se magunkból, se a gyerekünkből, és főleg ne dramatizáljunk túl egy banalitást.

Talán a legkárosabb pedig a párnacsata játék leírásánál adott szájbarágás a szavak és a szabályok súlytalanságáról: „Oké, egyetlen szabály, az pedig az, hogy tilos fejre menni, és ezt vegyük nagyon komolyan! Közben a hanglejtésünkkel és az arckifejezésünkkel – lásd a makákók, kutyák, farkasok első fejezetben leírt játékarca – érzékeltessük, hogy eszünk ágában sincs komolyan venni” Miért menjünk fejre? És ha azt mondjuk, hogy nem szabad, akkor miért lehet mégis? Mi gátolja meg ezek után a gyerekeket abban, hogy másra is kiterjesszék ezt a „szabály-nemszabályt”? Vagy mondjuk abban, hogy átmenjenek a piroson?

Az apukáknak – és a gyerekeknek – tehát nem játéktárra, hanem pszichológiai térre van szüksége. Arra, hogy helyük legyen egymás életében, hogy mind az anyuka, mind az apuka (és persze a gyerek is) elhiggye, elfogadja, hogy a férfi több mint sejt- vagy pénzdonor, részt vehet a nevelésben, számít a szava, és főleg: pontosan tudja, mi a jó a gyerekének, anélkül, hogy vezetnék a kezét.

Fogadjuk hát meg a szerzők zárszóként, illetőleg önkritikaként is értelmezhető kérését, és „[felejtsünk] el mindent, mert nem ez a lényeg”. Mert – mint írják – a lényeg a gyerekekkel eltöltött minőségi idő. Valóban. Ehhez viszont aligha erre a könyvre van bárkinek is szüksége.