Tanártovábbképzés

^[1]A minőségi oktatás fontos feltétele, hogy a tanárok minél gyakrabban vegyenek részt szervezett továbbképzésben. Az írás áttekintést ad az európai országok pedagógus-továbbképzési rendszereiről. A legtöbb országban a továbbképzés szervesen illeszkedik a nemzeti oktatásfejlesztési trendekhez, s függetlenül attól, hogy fakultatív vagy kötelező jellegű, jelentős mértékben meghatározza a pedagógusok előmenetelét. Országonként eltérő a képzés decentralizáltsága, sok helyen szolgáltató szervezetek vagy felsőoktatási intézmények keretei között folyik a képzés. Számos országban – meghatározott tanítási időszakonként – úgynevezett szombatévet, azaz munkamentes periódust iktatnak be a tanári tudás megújítása érdekében.

Bevezetés

Általános az egyetértés abban, hogy pályája során minden tanárnak meg kell kapnia a lehetőséget arra, hogy megszerezze a feladatai elvégzéséhez szükséges szakértelmet és készségeket, és ilyenformán teljesítse a minőségi iskolai oktatás követelményeit. A készségek bővítését és fejlesztését szolgálja a tanártovábbképzés is. Két szempontból is jelentős, hogy a tanárok lehetőséget kapjanak a szakmai fejlődésre: egyrészt ez a munkafeltételek lényeges eleme, és közvetlen hatása van arra, hogy mennyire vonzó a tanári szakma, másrészt tagadhatatlanul befolyásolja az oktatás minőségét.

A „folyamatos szakmai fejlődés” kifejezést számos országban a fejlődési lehetőségek tág körére alkalmazzák, beleértve olyan informális képzési lehetőségeket is, mint amilyen a csapatmunka. Ezt a megközelítést azonban nem minden országban fogadják el.

A tanártovábbképzés közvetlenül kapcsolódik a pedagógiai munkához, és a tanárképzés során megszerzett tudás korszerűsítését, fejlesztését és bővítését szolgálja. Ugyanakkor olyan új készségek és szakmai ismeretek megszerzését is lehetővé teszi, amelyekkel a tanárok pályájuk egy adott szakaszában nem rendelkeznek. Kifejezetten az oktatási reformok megvalósítását is kísérheti tanártovábbképzés. Élethosszig tartó tanulási folyamatként képessé teszi a tanárokat arra, hogy megfeleljenek a változó szakmai követelményeknek, és ez visszahat a munkateljesítményükre.

A képzés különböző igények köré szerveződik, az országosan meghatározott prioritásoktól az iskolák vagy az egyének sajátos szükségleteiig, és különböző formákat ölt. A szolgáltatók tág köre kínál képzési tevékenységeket.

Ebben az összefüggésben a tanártovábbképzést meg kell különböztetni az újabb képesítést nyújtó képzéstől, amely rendszerint egy újabb tantárgy tanítására vagy egy másik oktatási szinten való tanításra teszi képessé a tanárokat. Az ilyen képzés rendszerint tovább tart, mint a továbbképzés, és általában posztgraduális program, speciális képesítést nyújtó kurzusok keretében történik. Ez nem feltétlenül jellemző a továbbképzésre. Az újabb végzettség megszerzésére fordított tanulmányi szabadság (szombatév) kivételével a képesítést nyújtó képzéseket ebben az ismertetésben nem vesszük figyelembe. Ugyancsak figyelmen kívül hagyjuk a tanárképzés utolsó, „munkahelyi” fázisát és a pályakezdők támogatását szolgáló intézkedések integráns részeként megvalósuló továbbképzést, mivel ezt már részletesen megtárgyaltuk az I. Jelentésben.^[2]

A tanártovábbképzés minősége és eredményessége egyrészt a tartalmától, másrészt attól függ, hogyan szervezik meg a képzést, illetve hogyan lehet hozzájutni. Az ismertetés első részében a szakmai fejlődés szervezeti aspektusait vizsgáljuk, beleértve a tanulmányi szabadságra (szombatévre) vonatkozó megoldásokat is, a második rész a képzés tartalmára összpontosít, és az európai országok néhány specifikus képzéstípusát írja le. Végül a harmadik részben néhány statisztikai adatot ismertetünk a tanártovábbképzésben való részvételről.

Szervezés és hozzáférés

Az alsó középfokú oktatásban tanítók számára minden országban van tanár-továbbképzési lehetőség. Az országokon belül és az egyes országok között sokféle program létezik, ezek eltérnek egymástól, és a hozzáférési lehetőségek is különbözőek, attól függően, hogyan, hol és mikor szervezik a képzést. Általában törvény vagy munkaszerződés szabályozza, hogy a tanárok szakmai kötelessége vagy joga a továbbképzésen való részvétel.

A munkaidőben szervezett képzés helyettesítési problémákat okozhat, ha a hiányzó tanárok pótlására nincsenek megfelelő mechanizmusok. A munkaidőn kívül szervezett képzés viszont lehet, hogy kevésbé vonzó a pedagógusok számára, és negatívan befolyásolja a részvételi arányt. Ez azonban főleg attól függ, hogy honorálják-e a képzésben való részvételt például a költségek (részleges) megtérítésével vagy rövidebb munkaidővel (a fizetés meghagyása mellett), valamint figyelembe veszik-e az előmenetel és/vagy a fizetésemelés meghatározásakor.

Tanártovábbképzés a nemzeti oktatási fejlesztési tervekkel összhangban különböző (központi, regionális és települési) szinteken szervezhető. Az iskolák alkalmasak arra, hogy meghatározzák a saját igényeiket, és maguk dönthetnek arról, hogy a tanárok részt vegyenek-e – a testületfejlesztésre vonatkozó iskolai politika részeként – bizonyos specifikus tevékenységekben. Az adott oktatási rendszer (de)centralizáltságától függ, hogy milyen típusú képzési tervezést alkalmaznak. A képzés szolgáltatója és helye tagadhatatlanul befolyásolja a hozzáférési lehetőségeket. Nyújthatja a továbbképzést az az intézmény, amelyben az alapképzés történik, vagy éppen egy másik szolgáltató. Az egyik vagy másik megoldásban az is tükröződhet, hogy kívánatos-e az alap- és a továbbképzés folytonossága, vagy az utóbbi önálló terület, ezért a tanárok szakmai fejlődésére szervezett specializált központokban történik.

Tanártovábbképzés – kötelesség vagy jog?

Azt mondhatjuk, hogy a továbbképzésre minden szolgálatban álló tanár jogosult, bár ezt a jogot nem mindig rögzítik írásban. Lehet kötelesség is. A továbbképzésben való részvétel kötelező természete eltérő az egyes országokban. Van, ahol a tanárok szakmai kötelessége, hogy rendszeresen frissítsék szakmai ismereteiket, azonban nem mindenhol van közvetlen kapcsolat a szakmai előmenetel és a képzésben való részvétel között, s nem feltétlenül büntetik azt sem, ha valaki nem vesz részt ilyen képzésben. Más esetekben, az értékelési folyamatokban kifejezetten számításba veszik a részvételt. Néhány országban, ahol a részvétel fakultatív, e nélkül nem lehetséges előléptetés, így a továbbképzés gyakorlatilag elkerülhetetlennek tekinthető.

A tanártovábbképzés mindössze tizenhat európai országban kötelező. A legtöbb esetben ez azt jelenti, hogy minden évben bizonyos időt erre kell fordítani, de a tanárok ezenkívül önkéntes alapon részt vehetnek további képzésekben is.

Spanyolországban, Portugáliában, Izlandon, Bulgáriában, Lengyelországban és Szlovéniában a tanártovábbképzés fakultatív, de világosan kapcsolódik az előmenetelhez és a fizetésemeléshez. Spanyolországban prémiumra jogosultak azok a tanárok, akik bizonyos óraszámú képzésben részesültek. A többi említett országban a továbbképzési programokban való részvétellel krediteket lehet szerezni, amelyeket figyelembe vesznek az előléptetésben. Bár Franciaországban fakultatív a továbbképzés, a tanárok értékelésekor a felügyelet és az iskolaigazgató figyelembe veheti a továbbképzésben való részvételt. Ez az értékelés befolyásolja a karrieresélyeket és meggyorsíthatja az előléptetést. A továbbképzés néha „szigorúan” ajánlott a szakmai problémákkal bevallottan küszködő tanároknak.

Sok ország hangsúlyozta annak a jelentőségét, hogy a továbbképzést a tanárok hivatalos kötelességévé kell tenni. Belgium Német Közössége, Észtország és Málta az utóbbi tíz évben kötelezővé tette a továbbképzést, 2002-ben ez Belgium Francia Közösségében is megtörtént. Belgium Flamand Közössége, Hollandia és Skócia megerősítette, hogy a folytonos szakmai fejlődés az egyes tanárok szakmai kötelessége.

Spanyolországban, Finnországban és a Cseh Köztársaságban olyan javaslatokat vitattak meg, amelyek a továbbképzésben való részvételt szorosabban kötnék a szakmai előmenetelhez. Így a továbbképzés kifizetődőbb lenne a tanárok számára.

Szervezés és időbeosztás

Sok országban munkaidőben szervezik a továbbképzést, a részt vevő tanár helyettesítésével vagy anélkül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a legtöbb tanártovábbképzés szükségképpen munkaidőben történik. Finnországban, Svédországban, az Egyesült Királyságban és Máltán a legtöbb kötelező továbbképzést az év bizonyos napjaira szervezik, általában a tanév megkezdése előtt vagy a tanév végén. Ezek a napok munkaidőnek számítanak. Hasonló a helyzet Romániában (bár itt a képzést nem számítják munkaidőnek). Görögországban, Spanyolországban, Írországban, Luxemburgban, Portugáliában, a Cseh Köztársaságban, Cipruson és Szlovákiában a fakultatív továbbképzést főleg munkaidőn kívül tartják.

Lengyelországban részletesen meghatározzák a képzési feltételeket az iskolaigazgató és az adott tanár közötti szerződésben. Néhány országban évi több nap tanulmányi szabadságot is kapnak a tanárok, amelyeket legalább részben továbbképzésre kell fordítaniuk. Ez történik Belgiumban (a Német és a Flamand Közösségben), Olaszországban, Portugáliában, Észtországban és Szlovéniában. Olaszország kivételével mindenhol vagy kötelező a továbbképzés, vagy szükséges az előmenetelhez.

A kötelező tanártovábbképzésre adott évi minimális idő jelentős mértékben eltér a különböző országokban. A holland kollektív szerződés szerint a tanárok évi munkaidejének tíz százalékát kell a szakmai előrehaladást szolgáló kurzusokra fordítani, ennek eredményeként valamennyi ország közül Hollandiában töltik a legtöbb órát kötelező továbbképzéssel. Az évente továbbképzésre fordított órák tekintetében Svédország a második. Liechtensteinben, az Egyesült Királyságban (Skóciában) és Észtországban kötelező évi 32–42 óra továbbképzés. Az összes többi országban, Belgium (Német és Flamand Közösség) és Málta kivételével, húsznál kevesebb a kötelező továbbképzési órák száma.

Számos országban napokban vagy egy évre viszonyítva adják meg a továbbképzésre fordítandó időt: Finnországban, az Egyesült Királyságban (Skóciában), Liechtensteinben és Máltán. Több évre viszonyítva határozzák meg Észtországban, Litvániában, Magyarországon és Romániában. Az új köztisztviselői kódex bevezetésével Ausztriában is megállapították a Hauptschule tanárai számára a továbbképzésre fordítandó minimális időt.

A képzési programok tervezésének felelőssége

Néhány európai országban a tanártovábbképzés teljes egészében a központi oktatási hatóság felelőssége. A legtöbb esetben az oktatási minisztérium vagy a minisztérium mellett működő tanács tervezi meg a tanár-továbbképzési programok főbb kínálatát. Ezt a központilag megtervezett képzést azonban gyakran regionális vagy helyi szinteken tartják.

Az európai országok többségében legalább részben megoszlik a képzési programok iránti felelősség a központi, a regionális, a települési vagy az iskolai szintek között. Finnországban a minisztérium által összeállított fejlesztési program fontos témákat sorol fel a tanár-továbbképzéshez, de a helyi munkaadók állítják össze saját testületfejlesztési programjaikat. Litvánia 1998-ban decentralizálta a tanártovábbképzést, így most az iskolaigazgatók felelősek a tantestület nemzeti oktatási célokkal összhangban történő szakmai fejlődéséért. Hasonló a helyzet Szlovéniában is.

A tanártovábbképzés teljesen decentralizált Belgiumban (a Francia és Flamand Közösségben), Dániában, Hollandiában, Svédországban, Izlandon, Észtországban és Magyarországon.

Az elmúlt tíz évben a képzési politikát és/vagy a képzés finanszírozását újraelosztó decentralizálási folyamat számos új dimenziót hozott létre a tanártovábbképzésben. Az európai országokban meglehetősen elterjedt az a megközelítés, hogy az iskolák és a pedagógusok nagyobb szabadságot kapnak, és megválaszthatják, mi felel meg legjobban a képzési igényeiknek. Hollandiában 1993-ig a szolgáltatók saját preferenciáinak, nem pedig az iskolák vagy a tanárok igényeinek, feleltek meg a speciális tanártovábbképző intézmények által kínált programok, így rendszerint hiányzott a képzési kínálat és a kereslet közötti összhang. A probléma megoldásaként a továbbképzési költségvetést elvették a képzőintézményektől, és átadták az iskoláknak, ennek következtében az iskolák egyrészt felelősek lettek a képzési kiadásokért, másrészt jobb helyzetbe kerültek a képzés tartalmának meghatározása és a szolgáltató megválasztása terén. Decentralizálás történt Belgiumban (a Francia és a Flamand Közösségben), Olaszországban, Svédországban, az Egyesült Királyságban, Litvániában és Magyarországon is. Ezekben az országokban iskolai szinten, a pedagógiai program részeként készülnek a továbbképzési tervek. Ez a trend kétségkívül egyre markánsabb lesz az elkövetkezendő években, ahogy az iskolák egyre nagyobb autonómiát és szabadságot élveznek saját terveik elkészítésében.

Szolgáltatók

A legtöbb országban a felsőoktatási intézmények és/vagy – ez a jellemzőbb – a tanárképző intézmények nyújtanak továbbképzési szolgáltatást. Például Svédországban ez nagyobb folytonosságot jelent az alap- és a továbbképzés között. A tanárképzést úgy szervezik meg, hogy ugyanazok az egyetemi tanárok tartanak alapképzési és továbbképzési kurzusokat a leendő és a már végzett tanároknak. A legtöbb országban vannak kizárólag tanártovábbképzéssel foglalkozó intézmények. Gyakran a pedagógus-szakszervezetek és egyesületek, sok országban közvetlenül az iskolák is nyújtanak továbbképzést. Magánintézmények, valamint a felnőttképzési központok is szolgáltatónak tekinthetők, bár ez utóbbiak ritkábban.

A továbbképzéshez való hozzáférés nem mindenhol egyenletes még országon belül sem, példa erre Finnország, ahol gyakran jelentős különbségek vannak az egyes helyhatóságok között. Néhány helyhatóság bővelkedik továbbképzésekben, máshol még a kötelező képzés is kárt szenvedhet a gazdasági bizonytalanság következtében. Számos országban a hozzáférés megkönnyítése érdekében az iskolai és a helyi szintű továbbképzési lehetőségekre összpontosítják az erőket. Ez történik Belgiumban, valamint Olaszországban, Ausztriában, Finnországban, az Egyesült Királyságban és Szlovéniában.

A tanárok folytonos szakmai fejlődésének koherens koncepciójával összhangban lévő változatos továbbképzési lehetőségek megszervezésének igénye az Európában zajló viták és reformok fontos kérdése. Az új tagországokban az 1990-es években jelentősen megváltozott a tanártovábbképzés rendszere. A volt szocialista országokban az oktatási szolgáltatások privatizálása eredményeként markáns növekedés tapasztalható a továbbképzési programok számában és változatosságában, ezért szükségessé vált az akkreditált továbbképzési lehetőségek hálózatának konszolidálása. A továbbképzési programok hatékonyabb regisztrálása és akkreditálása Portugáliában és az Egyesült Királyságban (Skóciában) is felmerült.

A továbbképzéssel kapcsolatos kompenzáció

A tanártovábbképzés ösztönzésére és kompenzálására számos lehetőség van. A tanárok kaphatnak rövid tanulmányi szabadságot (a hosszabb tanulmányi szabadságokat [szombatévet] a következő részben tárgyaljuk), amely munkaidőnek számít, és így is fizetik. Megtéríthetik a képzés költségeit, valamint az oda- és a visszautazás járulékos költségeit.

Liechtenstein és Románia kivételével minden olyan országban, ahol a továbbképzés kötelező, fizetés vagy egyéb járandóság kiesésével nem járó szabadságot kapnak a tanárok. A képzéssel kapcsolatos költségeket a legtöbb olyan országban megtérítik, ahol a továbbképzés kötelező, Észtország és Magyarország kivételével, ahol csak a képzés költségeit fedezik. Liechtensteinben és Romániában is csak a képzéssel kapcsolatos költségeket térítik meg. Görögországban, Portugáliában és Szlovákiában a tanárok fizetett szabadságot kaphatnak, de a képzés költségeit általában nem fizetik meg nekik. Olaszország az egyetlen olyan ország, ahol nincs semmilyen képzéssel kapcsolatos kompenzáció. Általában nem szükségszerű, hogy azok az országok, ahol a továbbképzés kötelező, több kompenzációt adjanak, mint azok, ahol a tanártovábbképzés fakultatív.

Sok olyan ország van, ahol minden tanár kaphat továbbképzéssel kapcsolatos kompenzációt. Görögországban, Franciaországban, Olaszországban, Lettországban és Szlovákiában vagy csak a közalkalmazott tanárokra korlátozódik a meghatározott kompenzáció, vagy azokra, akiknek állandó és teljes munkaidős állásuk van. A kompenzációt kizárólag központi szinten intézik Belgiumban (a német nyelvű közösségben), Görögországban, Luxemburgban, Portugáliában, Liechtensteinben, Litvániában és Máltán. Néhány országban két szint között oszlik meg a kompenzáció meghatározásának és intézésének a felelőssége. Vannak országok, ahol a továbbképzéssel kapcsolatos kompenzációt meghatározó és intéző testületek decentralizáltak. Tizenegy olyan ország van, ahol teljes mértékben decentralizált a továbbképzéssel kapcsolatos kompenzáció, és települési és/vagy iskolai szinten intéződik.

Tanulmányi szabadság (szombatév)

A szombatévet olyan időszakként lehet meghatározni, amikor a tanárok tanulmányi szabadságra mennek, eközben mentesülnek feladataik alól anélkül, hogy fel kellene adniuk az állásukat. A szakmai fejlődést célzó szabadság általában fizetett, és több hónapra, egy évre vagy annál is hosszabb időre szólhat. Néhány országban azonban fizetés nélküli szombatévre is van lehetőség, ebben az esetben csak a tanári állás megőrzését garantálják.

A szombatév nem nagyon terjedt el Európában, csak tizenkét országban van ilyen rendszer. Svédország, Izland és Málta kivételével minden olyan országban, ahol erre lehetőség van, csak a határozatlan idejű szerződéssel, teljes munkaidőben foglalkoztatott tanárok jogosultak a hosszabb idejű tanulmányi szabadság igénybevételére. Svédországban a törvény szerint minden olyan alkalmazott jogosult erre, aki a szabadság igénybevétele előtt legalább hat, illetve a megelőző két évben legalább tizenkét hónapig ugyanannál a munkáltatónál dolgozott. Izlandon a részmunkaidőben foglalkoztatottak is jogosultak ilyen tanulmányi szabadságra. Máltán azok a tanárok élhetnek ezzel a lehetőséggel, akiknek legalább egy év szolgálati idejük van.

Rendszerint korlátozott azok száma, akik hosszabb idejű tanulmányi szabadságra mehetnek egy adott időszakban. Ezeket a helyeket a szolgálati idő hosszának és a jelöltek érdemeinek figyelembevételével osztják el. Franciaországban és Portugáliában pályázni kell erre a lehetőségre. Spanyolországban, Franciaországban, Portugáliában, Svédországban, az Egyesült Királyságban (Angliában), Izlandon, Liechtensteinben és Máltán a tanároknak lehetőségük van hosszabb idejű fizetett tanulmányi szabadság igénybevételére. A szabadság általában egy évre szól, kivéve az Egyesült Királyságot, ahol hat hét, Liechtensteint, ahol hat hónap, és Izlandot, ahol különösen hosszú (két év). Spanyolországban az egyéves szabadság bizonyos feltételek mellett újabb egy évvel meghosszabbítható.

Franciaországban minden köztisztviselő jogosult karrierje során maximum három év tanulmányi szabadságra (congé individuel de formation), ebből egy év lehet fizetett szabadság. Viszonzásképpen el kell kötelezniük magukat arra, hogy a fizetett szabadság idejének háromszorosára a közszolgálatban maradnak.

Portugáliában a tanárok fizetett tanulmányi szabadságának kétféle formája van. Az elsőt a tanári pályára vonatkozó szabályozás teszi lehetővé, ez a legalább nyolc év folyamatos szolgálat és kedvező értékelés esetén járó szombatév. Ilyen szabadságot pályájuk során kétszer igényelhetnek a tanárok azzal a megszorítással, hogy a két szombatév között legalább hét évnek kell eltelnie. A szombatévben az érintett tanárnak a szakmai és személyes fejlődését elősegítő kutatási projektekben vagy speciális kurzusokon kell részt vennie. A fizetett tanulmányi szabadság másik formájára (equiparaçăo a bolseiro) minden közalkalmazott jogosult. Ebben az esetben a tanárok részben vagy teljesen mentesülnek a feladataik alól maximum öt évre, keresetkiesés nélkül és állásukat megőrizve. Ehhez be kell nyújtani a minisztérium megfelelő osztályához egy kutatási tervet arra az oktatási szintre kidolgozva, amelyen az adott tanár dolgozik. Ha a tervet az éves kvóta terhére elfogadják, a tanár felfüggesztheti a munkáját. A kutatói szabadság után vissza kell térnie az iskolába (azaz nem folytathatja a munkát például felsőoktatási intézményben), és még legalább annyi ideig kell ott maradnia, mint az igénybe vett szabadság fele.

Svédországban az iskolaigazgató és a tantestületek tagjai együtt dönthetik el, hogy az iskola számára hasznos-e, ha egyik tanáruk fizetett szabadságot vesz igénybe, és ez idő alatt a szokásosnál hosszabb speciális képzésben részesül. Az ilyenfajta megállapodások azonban egyáltalán nincsenek szabályozva, és a szabadság időtartama sem korlátozott, tehát teljes mértékben az iskolaigazgatón és az érintett tantestületen múlik, hogy milyen megállapodást kötnek. A törvény szerint minden alkalmazott jogosult meghatározatlan idejű fizetés nélküli szabadságra is, függetlenül az alkalmazási státusától, ha a szakszervezetek által szervezett képzésben kíván részt venni. A tanárok megválaszthatják, milyen területen kívánják továbbképezni magukat, a törvény azonban nem vonatkozik az önálló tanulásra.

Izlandon a helyhatóságokhoz fordulhatnak a tanárok tanulmányi szabadságért, ha ismereteiket és készségeiket szeretnék bővíteni, illetve fejleszteni. Azok kaphatnak egyéves fizetett szabadságot, akik már tíz évet tanítottak legalább részmunkaidőben. Pályájuk során maximum két év fizetett szabadságot kaphatnak a kötelező oktatásban tanítók. Hasonlóak a feltételek Liechtensteinben is, bár a szabadság időtartama sokkal rövidebb.

Az Egyesült Királyságban (Angliában) 2001 óta létezik a maximum hathetes tanári alkotói szabadság. Ezzel lehetőséget kívántak teremteni arra, hogy a tapasztalt tanárok a saját tanulásuk és munkájuk hatékonyságának elősegítésére elég hosszú ideig önfejlesztéssel foglalkozzanak. Ez a lehetőség csak az úgynevezett nehéz körülmények között működő iskolákban dolgozó tanárokra érvényes. (Nehéz körülmények között működő iskoláknak azokat az iskolákat nevezik, ahol a diákok legalább 50 százaléka jogosult ingyen ebédre.)

Máltán szakmai és személyes fejlődés céljából nyílt pályázat útján lehet szombatévre jelentkezni az Oktatási Minisztérium által vagy annak megbízásából összeállított kurzusokra. Az interjúk során kiválasztott pályázók fizetett tanulmányi szabadságot kapnak, és a minisztérium fizeti az adott kurzus költségeit. Külföldi tanulmányok esetén a minisztérium fedezi az utazási és a megélhetési költségeket is. A jelöltek szerződésben vállalják, hogy visszatérnek korábbi állásukba, és a kormány szolgálatában maradnak egy meghatározott, a szabadság időtartamától függő, maximum ötéves időszak alatt. Néhány kurzust a Külügyminisztérium szponzorál. Lehetőség van arra is, hogy a tanárok saját kezdeményezésükre iratkozzanak be kurzusokra, ebben az esetben fizetett szabadság formájában kapnak támogatást. Ha a szóban forgó kurzus nem kapcsolódik közvetlenül a munkájukhoz, akkor kaphatnak fizetés nélküli szabadságot, ha az nem gátolja a közszolgálatot. A megítélt szabadság ideje nem korlátozott.

Olaszországban, Lengyelországban és Romániában csak – különböző hosszúságú – fizetés nélküli szabadságot kaphatnak a tanárok. Olaszországban a tanárok maximum tizenegy hónapos tanulmányi szabadságot (congedo per la formazione) kérhetnek. A törvény szerint minden olyan állami vagy magánszektorban dolgozó alkalmazott, aki legalább öt évig ugyanannál a munkáltatónál dolgozott, jogosult igénybe venni a tanulmányi szabadságot, ha olyan továbbképzési tevékenységben vesz részt, amelyet nem a munkáltatója szervez vagy finanszíroz. Ilyen szabadságot tanári pályájuk során egyszer vehetnek igénybe.

A 2002/2003-as tanév kezdetéig Ausztriában az Allgemeinbildende Schulen tanárai alacsonyabb fizetés mellett egy évre felmentést kaphattak a tanítási feladatok alól. Azóta azonban állásuk garantált megtartása mellett legfeljebb egy év fizetés nélküli szabadságot kaphatnak.

Lengyelországban a teljes munkaidőben dolgozó tanárok jogosultak fizetés nélküli alkotói, tanulmányi szabadságra tudományos, művészi vagy oktatási képzésben való részvétel esetén.

Romániában a törvény lehetőséget ad arra, hogy a tanárok legalább hároméves szabadságra menjenek egy hétéves időszakon belül kutatási, képzési vagy továbbképzési céllal. A szabadság a megyei iskolafelügyelet egyetértésével egy alkalommal hat hónappal meghosszabbítható doktori disszertáció vagy „oktatási célú” más munka (pl. tankönyvírás) esetén. Az engedély megadásához bizonyítani kell, hogy a szabadságot a megnevezett célra fogják felhasználni.

Tartalom

Figyelemben tartva, hogy a tanártovábbképzés a legtöbb országban viszonylag decentralizált, és ha vannak központi ajánlások, általában azok sem szabják meg részletesen a képzés tartalmát, azt mondhatjuk, hogy az európai országok rendkívül változatos tevékenységeket ajánlanak a tanárok folyamatos szakmai fejlődésének elősegítésére.

A tantárgyi tudás frissítése – amely a továbbképzés hagyományosan fontos része – és a tantervi reformokat kísérő programok mellett a szolgáltatók kereszttantervi ismereteket nyújtó és ilyen készségeket fejlesztő kurzusokat is meghirdetnek. A kereszttantervi szakértelem a tanárok napi munkáját van hivatva segíteni, és/vagy új ötleteket adhat az osztályban zajló interakció irányításához.

A tanár-továbbképzési programok kínálatában tanítás-módszertani kurzusok és az I. Jelentésben^[3] az alapképzés tartalmának elemzése során tárgyalt öt speciális készséget (információs-kommunikációs technológia, menedzsment/iskolafejlesztés, sajátos nevelési igények, multikulturális tanítás, konfliktus- és viselkedéskezelés) fejlesztő programok szerepelnek.

Az országok több mint felében a fent említett specifikus témák mindegyike vagy szinte mindegyike szerepel a meghirdetett továbbképzési programok között. Szinte valamennyi országban a továbbképzések egyik legfontosabb témája az információs-kommunikációs technológia (IKT), és sok időt és pénzt áldoznak arra, hogy a tanárok jártasabbak legyenek ezen a területen.

Számos országban, Németországban, Spanyolországban, Ausztriában, Finnországban, Svédországban, az Egyesült Királyságban (Angliában, Walesben, Észak-Írországban), Norvégiában, a Cseh Köztársaságban, Észtországban, Litvániában és Szlovéniában az IKT-továbbképzés országos program, amelynek célja, hogy a tanárok a saját munkájukban kezdeményezzék, fejlesszék és továbbfejlesszék az IKT használatát.

A továbbképzések programjában nagyon gyakran szerepel az általános tanításmódszertan is. Ugyancsak gyakran említik, hogy a továbbképzések során foglalkoznak a sajátos nevelési igények vagy a multikulturális osztályokban való tanítás különböző kérdéseivel. A tanárok munkájának támogatását tárgyalva megemlítjük, hogy a tanártovábbképzés az a terület, ahol az egyre heterogénebb tanulócsoportokat tanító tanárok a leggyakrabban találkozhatnak a sajátos nevelési igényű tanulók tanításának kérdéseivel.

A továbbképzési kínálatban ritkábban szerepelnek a menedzsmenttel és az iskolafejlesztéssel vagy a konfliktus- és viselkedéskezeléssel foglalkozó programok.

Részvételi statisztikák

A továbbképzésben részt vevő tanárok számáról csak néhány országban vannak statisztikák. Az alábbi információ ezért csak jelzésnek tekinthető.

Még abban a néhány országban is nehéz meghatározni az arányokat, ahol vannak ilyen statisztikai adatok, mivel a számok a különböző képzésekre beiratkozók számát jelzik, nem pedig azokét, akik kifejezetten tanártovábbképzésben vettek részt. Az adatok problematikus természetéből adódóan nehéz meghatározni a kötelező továbbképzés és a részvételi arányok közötti viszonyt. Belgiumban (a Német Közösségben) és Máltán, ahol kötelező, a tanárok fele vett részt továbbképzésben. Az előbbi esetében ez azért történhetett így, mert a referenciaév a fakultatív továbbképzésről a kötelezőre való áttérés utáni első év volt. Máltán a képzés minden második évben kötelező. A fakultatív tanártovábbképzést folytató országok közül Norvégiában a legmagasabb a részvételi arány.

Fordította: Nyirő Zsuzsanna

Footnotes

1. ^ The teaching profession in Europe: Profile, trends and concerns. Chapter 4 of report III.: Working conditions and pay. General lower education. Key topics in education in Europe, volume 3. Brussels, Eurydice, 2002.
2. ^ The teaching profession in Europe: Profile, trends and concerns. Report I: Initial training and transition to working life. General lower secondary education. Key topics in education in Europe, volume 3. Brussels, Eurydice, 2002. Lásd: Új Pedagógiai Szemle, 2007. 1. sz.
3. ^ The teaching profession in Europe: Profile, trends and concerns. Report I: Initial training and transition to working life. General lower secondary education. Key topics in education in Europe, volume 3. Brussels, Eurydice, 2002.