Találjuk fel a jövőt!

A pályázatról

A Novofer Alapítvány a Műszaki Szellemi Alkotásokért elnevezésű közhasznú szervezet 1989-ben a műszaki-szellemi alkotások elismertetésének szándékával jött létre. Az Alapítvány elsődleges célja az innováció folyamatában alkotó módon tevékenykedő szakemberek (kutatók, feltalálók, egyetemi oktatók, menedzserek stb.) fokozott erkölcsi elismerése. Az ennek érdekében létrehozott díj Gábor Dénesről (Budapest, Terézváros, 1900. június 5. – London, 1979. február 9.), a holográfia felfedezőjéről, a Római-klub alapítójáról, századunk egyik legnagyobb humanista gondolkodójáról, az 1971-ben Nobel-díjjal kitüntetett tudósról kapta nevét, aki mérnökként, a gyakorlattól soha el nem szakadva jutott a tudomány legmagasabb régióiba.

Az alapítás óta eltelt években Gábor Dénes-díjban összesen 165 fő, ezen belül nemzetközi díjban hat magyar, három amerikai, egy osztrák, egy orosz és egy belga állampolgárságú fiatal kutató részesülhetett.

Az Alapítvány gondozza Gábor Dénes emlékét, melynek keretében magyar nyelven megjelentette a nagy tudós Találjuk fel a jövőt!, a Tudományos, műszaki és társadalmi innovációk, Az érett társadalom című köteteit és T. E. Allibone Gábor Dénes című monográfiáját.

Ezen túl több emléktáblát avatott a Gábor Déneshez köthető helyszíneken (szülőház, lakóház, középiskola, egyetem).

Az Alapítvány fontosnak tartja az ifjúság nevelését, ezért Gábor Dénes szellemiségét követve és örökítve, ösztöndíjjal is segíti a fiatalok kreatív-innovatív gondolkodásmódjának kialakulását.

Az Alapítványt hattagú kuratórium irányítja, melynek elnöke Dr. Gyulai József akadémikus.

TALÁLJUK FEL A JÖVŐT! KÖZÉPISKOLAI ÖSZTÖNDÍJ-PÁLYÁZAT

Dennis Gabor: Inventing the future! (Találjuk fel a jövőt!) címmel, 1963-ban megjelent, több világnyelvre lefordított művében az emberi társadalom fejlődésének lehetséges útjait fürkészi. Munkássága sok tekintetben aktuálisabb ma, mint születésének időpontjában.

Az aktualitás és az ötvenedik, kerek évforduló inspirálta a kuratóriumot arra, hogy a reál és humán tárgyak magas szintű elsajátításának ösztönzésére, Gábor Dénes életművének, műszaki- és társadalomtudományi szemléletének megismertetése érdekében 2013-ban, a korábbi tapasztalatok birtokában már országos szinten is meghirdesse a Találjuk fel a jövőt! című középiskolai pályázatot. Ennek keretében a diákok megfogalmazhatták saját elképzeléseiket a műszaki fejlődés és a társadalmi haladás összefüggéseiről, és bemutathatták, hogy miként látják a társadalom jövőjét 15, 30, 50 évre előre, amire Gábor Dénes tett kísérletet annak idején.

Örömmel tapasztaltuk, hogy a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, a Messzehangzó Tehetségek Alapítvány, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács és a KELLO (Könyvtárellátó Nonprofit Kft.) segítő közreműködésével meghirdetett pályázat felkeltette a tanulók érdeklődését.

A jeligés dolgozatokat öt csoportban, három-háromfős bíráló bizottság értékelte, és konszenzus alapján döntött a második fordulóba továbbjuttatott 19 pályázatról.

A zsűri javaslatára kiválasztott tanulókat a Novofer Alapítvány, az alapítványi célokat támogató cégek – többek között az EGIS Gyógyszergyár Nyrt., a Richter Gedeon Nyrt. – felajánlásaiból „Gábor Dénes Középiskolai Ösztöndíjjal” jutalmazta.

A díjakat a 2013. december 19-én, a Parlamentben tartott Gábor Dénes-díj átadási ünnepség során vehették át a nyertesek.

100 ezer Ft-os ösztöndíjban részesültek:

• Poros Anna, a Toldy Ferenc Gimnázium,
• Shaltout Sára, a Kölcsey Ferenc Gimnázium, és
• Vörös Kristóf, a Bolyai János Gimnázium tanulói.

75 ezer Ft-os ösztöndíjban részesültek:

• Fialkina Daryna a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium,
• Menyhárt Luca, a Szabadhegyi Magyar – Német Középiskola, és
• Nguyen Hong Phuc, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskola és Gimná­zium diákjai. 

50 ezer Ft-os ösztöndíjban részesültek:

• Arany Gergő, a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola,
• Kiss Kamilla, a Fehérlófia Waldorf Iskola,
• Lengyel Patrícia, a Hild József Építőipari Szakközépiskola,
• Szemenyei Gergely, a Gábor Dénes Elektronikai Műszaki Szakközépiskola,
• Szmolár Petronella, a Móricz Zsigmond Gimnázium, Szakiskola és Kollégium, valamint
• Ocskó Márk, Tóth Márkó és Tóth Szabolcs, a Szegedi Műszaki Középiskola Gábor Dénes Tagintézmény tanulói.

Gábor Dénes: Érett társadalom című könyvét kapta:

• Kovács Dávid, a Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium,
• Papp Tamás, a Gábor Dénes Elektronikai Műszaki Szakközépiskola és Kollégium,
• Gégény Renáta Olívia, a Móricz Zsigmond Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium,
• Kiss Bence András, a Batsányi János Gimnázium és Kollégium, és
• Muck Beatrix, a Koch Valéria Iskolaközpont tanulója.

Gondolatok zsűrizés közben

A zsűri tagjai nagy érdeklődéssel várták a beérkezett dolgozatokkal való megismerkedést: kíváncsiak voltunk arra, hogy a pályázat résztvevőinek milyen elképzeléseik vannak arról, hogy milyen lesz a világ 30-40 év múlva, abban az időszakban, ami már igazából az ő világuk lesz, amelyben a mai tizenévesek fogják betölteni a társadalom és a gazdaság fontos pozícióit.

A dolgozatok értékelése a következő szempontok alapján történt:

• Mennyi önálló, eredeti gondolatot tartalmaznak?
• Ezek mennyire logikusan és figyelemfelkeltő módon vannak előadva?
• Mennyire valóban a jövőbe mutató prognózist mutatnak be?
• A megfogalmazás mennyire érthető és nyelvileg helyes-e?

Így elsősorban a várható jövőre vonatkozó eredeti gondolatokat ötletesen bemutató dolgozatok kaphattak előnyös értékelést. Ugyanakkor el kell mondani, hogy elég sok olyan dolgozattal is találkoztunk, amelyek néhány népszerű témakör (energia, környezetvédelem, robotok, közlekedés stb.) többé-kevésbé közismert, elsősorban a jelen problémáit taglaló megállapításaira szorítkoztak, nem jutva el a jövőben várható technikai fejlődés következményeinek érdemi elemzéséhez. Az ilyen, nagyrészt közhelyekből építkező dolgozatok csalódást okoztak a zsűrinek, és nem kaphattak pozitív értékelést. Ugyancsak nem voltak értékelhetők azok a dolgozatok, amelyek a „technikai haladást” nyilvánvalóan képtelen, a (középiskolás) fizika törvényeit semmibe vevő megoldásokkal képzelték el.

Sok problémát okozott a zsűrinek a jövőt többé-kevésbé negatív színben bemutató dolgozatok értékelése. Itt egyrészt a Gábor Dénes által a technikai haladásról hirdetett elvekkel ellentétben állt volna az olyan dolgozatok díjazása, amelyek ennek csak a negatív következményeit mutatják be. Valóban, több ilyen – esetenként akár „luddita” jellegű, és a negatív jelenségeken a szokványos módon siránkozó – dolgozattal találkoztunk. Ugyanakkor voltak olyan dolgozatok is, amelyeken látszott, hogy a negatív perspektívák ismertetését figyelmeztetésnek szánják a jelen számára, annak bemutatása céljából, hogy mit tehetünk a negatív következmények elkerülése érdekében. Ezek – megfelelő színvonal esetén – kaphattak pozitívabb értékelést.

A zsűrizés utáni hetekben a napi sajtót olvasva, a dolgozatokban látottak néha érdekes módon köszöntek vissza. Néhány példa:

A Peter Higgs fizikai Nobel-díjáról szóló híradás eszünkbe juttathatta azt a (díjnyertes) dolgozatot (Vörös Kristóf: Jövő Jövő. 7000) amelynek szerzője a technikai újdonságok egész világát építi fel a bozonok valódi, illetve elképzelt tulajdonságaira.

A fizikai képtelenségek határát súrolónak lehetett tartani azt a dolgozatot, amely a világ energiaproblémáinak megoldásában jelentős szerepet szánt egy „fúziós szuperlézernek”, amit így írt le: „Ez a szerkezet 192 különálló, egy DVD-lejátszó lézersugarának megfelelő teljesítményű lézersugárból áll, amelyeket egyesítenek, majd egy körülbelül fél centiméter átmérőjű hidrogénkorongra irányítanak.” (Tóth Szabolcs: A világ 50 év múlva) Ez juthatott eszünkbe egy októberi hír olvasásakor, amely a fúziós energiatermelés területén, egy kaliforniai kutatólaboratóriumban elért szenzációs eredményről számol be, ahol a „…berendezés valójában egy százkilencvenkét független óriás lézernyalábból álló rendszer [...] A lézernyalábok nehéz hidrogénizotópok parányi gömböcskéjét célozzák meg, hogy beindítsák a termonukleáris reakciót.”

A negatív jövőképek között gyakran lehet találkozni azzal az aggodalommal, hogy a robotok kiszorítják az embereket a különböző munkahelyekről. Ennek veszélyéről olvashatunk egy jelentős jövőkutató cég nemrégiben megjelent tanulmányában is: „Gartner szerint az innovációk hatása a foglalkoztatásra egyre gyorsabban jelentkezik. A jelenleg 8%-os munkanélküliség növekedni fog. Már a jövő év elejére várhatók »Foglaljuk el a Wall Streetet« típusú tiltakozó demonstrációk, annak nyomán, ahogy a gépek egyre inkább szorítják ki a középosztálybeli dolgozókat a jólfizetett specializált munkakörökből.”

A sok érdekesség ellenére a zsűri összességében nem volt megelégedve a dolgozatok színvonalával: kevés olyan dolgozat született, amely a technikai haladás reális perspektíváira építő, eredeti gondolatokat is tartalmazó jövőképet írt volna le. A kuratórium ezen a jövőben a pályázati kiírás pontosításával is szándékozik javítani, jobban specifikálva a konkrétumok irányába mutató elvárásokat. Ugyanakkor arra is szükség lenne, hogy a természettudományos tárgyak és az informatika oktatásában – a sajnálatosan szűkös óraszám-keretek ellenére is – nagyobb súlyt kapjon a technológiai fejlődés valós tendenciájának megfelelő szinten való bemutatása.

Végezetül el lehet játszani a gondolattal, hogy amennyiben a múlt század tízes éveiben kiírtak volna egy ilyen pályázatot, akkor arra vajon milyen jövőképek érkeztek volna be az akkori tizenévesektől, köztük például a Markó utcai Magyar Királyi Állami Főreáliskola vagy a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium egyes – később világhírűvé vált – diákjaitól… (És az akkori zsűri vajon hogyan értékelte volna ezeket?)

Jövök jövő! – Jövő jövök!

 ELŐSZÓ

A 15, 30 és 50 év még a pályázó diákok reálisan belátható élettartamához tartozik – tehát a saját jövőjükről kellett gondolkodniuk.^[1] A pályamunkák elolvasása tehát különleges csemegének ígérkezett, hiszen bepillantást nyerhettünk abba, hogyan látja, milyennek reméli a következő generáció az általunk megalapozott, ám már nagyjából utánunk következő világot.

Mielőtt azonban bemutatjuk a pályázatra érkezett írások világát, mindenképpen fontosnak tartjuk saját viszonyulásunk tisztázását a témához. A diákok dolgozatainak megítélése ugyanis –a bizonytalan jövőről lévén szó – nem lehet objektív, még törekvéseiben sem. Saját tapasztalataink és előfeltételezéseink akarva-akaratlanul meghatározzák majd a válogatás és a kiemelés szempontjait. Meghatározó lehet, hogy mit gondolunk az ilyen jellegű jövőkutatásokról, a mai tizenévesekről, és hogyan viszonyul mindez saját jövőképünkhöz, fiatalkorunkról alkotott mítoszainkhoz, vagy éppen tanári szerepeinkhez.

A megadott ötvenéves távlat sajátos kettős megközelítést tesz lehetővé számunkra. Egyfelől bizonyos mértékű távolságtartást, hiszen ez a jövőkép már nem a mi „közvetlen” jövőképünk, tehát saját magunkat nem kellett beleképzelni abba a világba, amit a mai tizenévesek rajzoltak a jövőről. Ugyanakkor az örökhagyó jogán mégis érintettek vagyunk, és reménykedünk, hogy az örökösök jól sáfárkodnak majd az örökségükkel.

Nagy várakozással vettük a kezünkbe ezeket az írásokat. Egyrészt a nevezetes Karinthy-novella – Találkozás egy fiatalemberrel – főhősének izgalmával, aki találkozik fiatalkori önmagával, és az ifjú alteregó „tükrében” próbálja értelmezni, majd egyre inkább magyarázgatni saját életét. Roppant kíváncsiak voltunk, hogy milyen jövőt képzelnek el a mai tizenévesek. Mi az, amit megtagadnak, mi az, amit folytatni akarnak mindabból, amit mi hittünk, gondoltunk és építettünk? Kell-e magyarázkodnunk amiatt, hogy milyen örökséget hagyunk a következő nemzedékre? Hagytunk-e nekik elég erőforrást, vagy önző módon föléltük, megnehezítettük a következő generációk boldogulását? Felkészítettük-e őket egy valószínűleg szűkösebb és békétlenebb világra, mint amiben mi felnőttünk?

Legalább ennyire izgalmas a tizenévesek jövőképével való találkozás abból a szempontból is, hogy miben mások ők, mint mi voltunk, illetve vagyunk?^[2] Saját – ’70-80-as években szocializálódott – generációnk még a közösségi kultúra (farmer, beatzene stb.) illúziójával indult, több ponton is szembefordulva az idősebb nemzedékekkel. Tetten érhető-e még valami a mai tizenévesekben az akkori „lázadó” szellemből? Tetten érhető-e valamiféle közös sajátosság, ami az ő generációjuk egészére jellemző? Mennyiben fogadják el az általunk teremtett értelmezési kereteket és ideológiákat? Mennyiben fogalmazzák meg saját nemzedéki eszméiket és céljaikat? Milyen reményeik és félelmeik vannak a jövőt illetően? Van-e, és ha van, mekkora a generációs szakadék közöttünk?

Milyen is hát a mai fiatalság jövőképe? Nem tudjuk. A pályázat írásait elolvasva nem igazán kaptunk egyértelmű, felkavaró vagy éppen megnyugtató választ a kérdéseinkre. Inkább saját fantazmagóriáinkra ismertünk rá, meglehetősen sematikus formában, különösebb nemzedéki erő és közösségi vonatkozások nélkül. Ráadásul formai szempontból sem szolgáltak újdonsággal a pályamunkák. Üdítő kivételt jelentett néhány írás – amelyekben megjelent az időutazás, a jövőbeli újság, nyílt levél a jövő emberéhez –, de a dolgozatok többségére a kevésbé strukturált „filozofálgatás” volt jellemző. Persze lehet, hogy mindezt csak azért éreztük így, mert a sajátos korosztályi szemüvegen át nem vettük észre a másféleséget, vagy éppen rosszul tettük fel a kérdéseket. Vagy talán a „fiatalember” irracionális elvárásaival léptünk fel a fiatalokkal szemben.

Így tehát az olvasóra kell bíznunk a továbbiakat.

NÉHÁNY JELLEMZŐ TÍPUS

A pályázatok bemutatása történhetett volna úgy is, hogy kiemelünk egy-két dolgozatot, és teljes terjedelmükben közöljük őket. Itt azonban máris gondok adódtak a kiemelés szempontjainak meghatározásakor. Milyen szempont alapján szelektáljunk: eredetiség, kreativitás, íráskészség, a fejlődés előnyeinek és hátrányainak árnyalt megközelítése, az optimizmus mértéke szerint? A dolgozatok között nem találtunk olyanokat, amelyek sokféle szempontból közelítették meg a témát. Mindenképpen hiányérzetünk maradt volna a generációs jövőkép lehetséges megközelítéseit illetően. A másik lehetséges iránynak az ígérkezett, hogy a különböző dolgozatokból egy-egy részletet mutatunk be, s ezzel a jövőképek változatosságára koncentrálunk. Ez utóbbi változat mellett döntöttünk, vállalva azt a kockázatot, hogy így a szövegek csoportosítása és kivágása is szükségképpen önkényes.

Mielőtt azonban rátérnénk a diákok pályaműveire, néhány rövidebb példával igyekszünk megvilágítani a pályaművek főbb típusait.^[3] Egyfelől ezek a szövegek viszonylag jól csoportosíthatóak voltak az európai, úgynevezett utópikus^[4] hagyomány mentén: a vágyak és remények mentén egy-egy fontos technikai, vagy társadalmi mozzanat pozitív extrapolálására vállalkoztak; vagy a félelmek és aggódások mentén, éppen ellenkezőleg, valamiféle „fekete utópiát”, negatív jövőképet írtak le. A pozitív utópia jelenlétét jól mutatja a következő két idézet:

„Eddigre a Földön meg fognak szűnni az értelmetlen háborúk és az emberek kizsákmányolása. A vezető politikusok és az emberek is be fogják látni, hogy nem helyes az ellenségeskedés, a háborúzás és a Föld erőforrásainak kihasználása, mivel ezek már rövid távon is az emberiség és a bolygó kárára fognak válni. Ezenkívül az államok vezetői tiszteletben fogják tartani az egyszerű emberek igényeit, és az egyenlőséget, mindenki jólétét fogják elsődleges céljuknak tekinteni.” (Ocskó Márk: A jövő alakulása 15, 30 és 50 év múlva)

„A munkaidő sem lesz meghatározva, de jellemzően a hét 7 napjából kb. 4-et kell majd csak dolgozni. És ami fontos még, hogy inkább hobbiként fog funkcionálni a munka és nem kényszerként. Egységes pénz fog működni 50 év múlva az egész Földön, de a szerepe már csekélyebb lesz, hiszen a legtöbb terméket már nagyon olcsón elő lehet majd állítani, és a fogyasztás is tudatosan lecsökken, az élelmiszert pedig ki-ki gyakorlatilag saját magának meg fogja majd termelni a kis birodalmán, ahol a földházakban kialakított üvegházi részekben télen-nyáron friss gyümölcsök és zöldségek teremnek folyamatosan.” (Shaltout Sára: A tegnap holnapja)

Természetesen az úgynevezett fekete utópiák is megjelennek a pályaművekben. Nézzünk meg két példát erre is:

„30 év múlva: Ez az idő, mint már említettem, elegendő lehet az emberiség elgépiesedésére. De a technika ekkor már valószínűleg nem fog ilyen fényesen fejlődni, mert addigra lényegesen kevesebb, és nehezebben vagy alig elérhető lesz az alapanyag. De az már régen rossz, mert az azt jelenti, hogy feléltük szinte az összes fosszilis energiahordozót, és egy óriási, nagyon gyors klímaváltozást idéztünk elő… a hétköznapi ember már lényeges hányadát elveszti majd humánus lényének és öntudatának – az előző részben leírtak szerint –, és nem rajta fog múlni, hogy mi történik vele.

50 év múlva: Az akkori emberek nagy részének nyilván az lesz a természetes, és keveset gondol majd az évtizedekkel korábbi múltra, de az már egy nagyon lehanyatlott világ lesz.” (Kiss Kamilla: Ha így folytatjuk)

„Ötven év elteltével a bűnözés csaknem teljesen megszűnik a kamerákkal behálózott városokban. A titkos- és nyilvános lehallgatókkal felszerelt „betonvilágban” mindenkit ellenőriznek, és még az elkövetés előtt elkapják a leendő vétkeseket.
Mai világunkat tekintve szimpatikusnak tűnhet az ötlet: egy bűnmentes világ. De ha jobban átgondoljuk ennek megvalósítási lehetőségeit – gondolok itt a bőr alá ültethető chipektől kezdve a kamerákon át az agyhullámok befolyásolásáig mindenre – a csodálattal vegyülő tisztelet egyszeriben átváltozik felháborodássá. Ugyanis ezen eszközök alkalmazása egyenlő a személyi szabadság, és magánélet majdhogynem teljes eltörlésével, legalábbis szoros korlátozásával.” (Menyhárt Luca: Egy szebb jövő reményében)

Az életkori sajátosságok ez utóbbiak esetében abban mutatkoztak meg, hogy a legsötétebb jövőkép végén is mindenütt ott található valamiféle „zöld remény”, vagy egy dacos mégse. Jól példázza ezt a következő két szövegrészlet:

„Őszintén szólva, nem gondolom, hogy az fog történni, amit az előző jövőképnél leírtam, de nem azért, mert nem arra tartunk, hanem egyszerűen nem hagyhatjuk. Tudom, látom, hogy az emberiség sok butaságra képes, de nem pusztulhat el, csak úgy, magától. Mert ahogy az ember sem azért születik elsősorban, hogy meghaljon; az emberiség sem azért fejlődik, hogy azáltal elpusztítsa önmagát.” (Kiss Kamilla: Ha így folytatjuk…)

„Én nagyon bízom benne, hogy a mostanában kibontakozó káros változások nem vég nélküliek. Az emberiség rá fog döbbenni belátható időn belül, hogy nem lehet a Földet kizsákmányolni, nem lehet a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyni, nem lehet csak a gépeink előtt ülve leélni az életünket.” (Poros Anna: Euró Napló)

Legalább ennyire izgalmas, ahogy – a diákok életkori sajátosságainak megfelelően – egy-egy fontos téma kiemelődik és árnyalatlanul extrapolálódik. Valószínűleg a pályázatban ajánlott Gábor Dénes- könyv hatására is nagyon sok technicista írás érkezett. Ezekben nem kevés szakszerűséggel a technikai fejlődés lehetőségeit vizionálták a diákok, többnyire meglehetősen egyoldalúan. Nézzünk meg erre vonatkozóan egy példát:

„Ezeknek a masináknak a módosulatai nem csupán kommunikációra lesznek alkalmasak, hanem teleportációra és klónozásra is. Meglesz a mód a vákuum-fluktuáció energiaforrás lecsapolására, ezáltal rövid idő alatt nagy mennyiségű energiát tudunk majd szerezni anyag és antianyag formájában. A klonátor (klónozó gép) úgy működik, hogy egy (több köbméteres) cellába berakunk egy tárgyat vagy/és élőlényt, megnyomunk egy gombot a klonátoron, az rögzíti az ott lévő kvan­tumok értékeit (digitálisan), s amint kiszedtük a benne lévő dolgokat és egy másik gombot lenyomtunk, speciális bozonokkal a cella kvantumjaiban létrehozza azokat a részecskéket, amiket eltárolt. Ez a klonátor, ami számos előnyhöz juttathatja az emberiséget, mint például levegőből, vagy bármilyen más anyagból arannyá való átkonvertálása, emberi lények sokszorosítása, így ha valaki attól fél, hogy meg fog halni és szeretne még 500 év múlva is élni, akkor csak annyi dolga van, hogy klónozza magát és a klónját berakja egy gravitációs időgépbe.” (Vörös Kristóf: Jövő Jövő. 7000)

A technicista szemlélet sajátos „ellenhatásaként” a pályamunkák jelentékeny részében jelen van egy sajátos moralizálás: egy már-már esszénus szemlélet (előbb a „belső megtisztulás”, és csak utána jöjjön a „külső világ” megváltása), illetve a mikrovilág kiemelése. Nézzünk erre is két példát:

„Ha pedig erkölcsileg rendben lesznek az emberek és gazdaságilag is stabilnak találják majd a helyzetüket, akkor mindenki sokkal jobban fogja magát érezni, és elmúlnak a gyűlölködő megnyilvánulások; a szilárd erkölcsi alappal rendelkezők sokkal toleránsabbak lesznek embertársaikkal szemben, mivel nem érzik majd magukat, illetve egzisztenciájukat mások által veszélyeztetve; ellenben minél inkább törekedni fognak a közös további fejlődés előmozdítására.” (Shaltout Sára: A tegnap holnapja)

„Olvasva Gábor Dénes munkáját, szembetűnő, hogy az emberiség jövőjére helyezte a hangsúlyt, az akkori társadalom felépítéséből táplálkozva. Ez a szemléletmód megtalálható majdhogynem minden utópiában, nagy gondolkodók alkotásaiban, sőt még a köznapi gondolkodásban is! Ezzel nincs is semmi gond, csakhogy azt mindig elfelejtik hozzátenni, hogy a társadalom emberekből, azaz különálló egyénekből áll. Távol álljon tőlem, hogy ilyen zseniális alkotókkal perlekedjek ilyen komoly témákról. Mindösszesen annyit kérek, hogy hallgassanak meg, és ismerjék meg az én szemléletmódomat, a társadalomban élő egyén araszolását a jövője felé, szinte észrevétlenül „terelgetve” a társadalom által.” (Menyhárt Luca: Egy szebb jövő reményében)

Végezetül ismét érdemes hangsúlyozni a pályamunkák alaphangjának sajátos – és természetes – kettősségét: a félelmek és a remények közötti tétovázást. A dolgozatok túlnyomó többségében megfigyelhető a mozgás – egyensúlyozás és ingadozás – remény és félelem között. Az életkori sajátosságokból következően ez a kettősség sokszor szélsőséges (már-már manicheus jelleggel: fény és árnyék, világosság és sötétség harcaként) jelenik meg az írásokban. Következzen néhány példa erre vonatkozóan is.

„Általában bizonytalanság, aggódás, félelem, olykor pedig kétségbeesés hatja át az egyén gesztusait, szavait, és gondolatait, mikor a jövőjéről van szó. Okkal teszem fel a kérdést: miért tart ennyire az ember a saját jövőjétől? A válasz egyszerű: mert nem tudja, mi vár rá. A jövőt sűrű homály fedi, és véleményem szerint ez az, ami esetleges aggodalomra adhat okot.” (Menyhárt Luca: Egy szebb jövő reményében)

„Vagy menetelünk előre a vesztünkbe, mert nem állunk ki magunkért a hőzöngő, buta, erőszakos, gátlástalan és erkölcsileg nulla népvezetőkkel szemben, és ez esetben a jövőnk igen rövidre sikeredik majd, és ez a jövő sem hoz a többség részére boldogságot, csak inkább szenvedést és mindennapos küzdelmet a túlélésért…

Vagy a sarkunkra állunk, és ha nem is az eszünkre – a homo sapiens-i bölcsességünk jelenlegi fejletlensége miatt –, de a szívünkre és az érzéseinkre hallgatva változtatunk a múltból táplálkozó rossz hozzáállásunkon: szakítunk a közömbösséggel, felhagyunk a siránkozással, befejezzük az önző, irigy és kicsinyes viselkedést, és egymást bátorítva és húzva, nagy léptekkel haladunk az új, izgalmas és mindenki számára boldogságot tartogató jövő felé. A múlt mutatja számunkra az irányt, hogy: merre ne és merre igen. Szerintem nem is olyan lehetetlen és hihetetlen, amiket leírtam. Hajrá mindenki! Miért nem kezdjük el máris?!” (Shaltout Sára: A tegnap holnapja)