Tájékoztató a Magyar Pedagógiai Társaság tevékenységéről

Staféta-tábor 2003 nyarán

Pedagógusnemzedékek találkozója, tapasztalat- és eszmecseréje Csillebércen

A Magyar Pedagógiai Társaság 2001. évi küldöttgyűlésén merült fel az a gondolat, hogy megbecsült szervezetünk további eredményes működéséhez, nívós értékek átörökítéséhez és a szakmai kommunikáció folyamatosságához elengedhetetlenül szükséges, hogy a fiatal pedagógusok találkozzanak az idősebb, tapasztaltabb nemzedék képviselővel. A Pályakezdők Szakosztálya ezért a Társaság vezetőivel együttműködve 2003. június 26–29. között Staféta címmel megrendezte a 40 év alatti MPT-tagok táborát. A szakmai tapasztalatcserére, ismerkedésre és pedagógiai esetmegbeszélésekre a Csillebérci Ifjúsági Táborban került sor. A programok négy nagyobb téma köré csoportosultak.

1. „Marathoni reform?” Közoktatásunk múltja és jelene

Szakértő vendégeink Báthory Zoltán, Bakonyi Pál, Rudolf Ottó és Váradi Iván Attila voltak. A marathoni reform pontos kezdetének meghatározása nehéz feladat, hiszen a pedagógiai változások politikai eseményekhez kötődnek. Báthory Zoltán nézetei – s ötletadó könyve – szerint a „kezdőpont” az 1968-as gazdasági reformok ideje, Bakonyi Pál viszont az 1972. évi Oktatási Párhatározat (ti. az MSZMP központi bizottságának határozata) létrejöttéhez köti. Az utóbbi évszámhoz kapcsolódik a felülről jövő változtatások igénye. Az 1978-as tanterv, mely adott évben az általános iskolások első osztályát, a következő évben pedig a középiskolás diákokat is érintette, nagyon alkalmazkodóképes volt, ami nem jelenti azt, hogy mindenki számára egyaránt megfelelt. Az elmúlt közel negyven év alatt, mind a mai napig, nagyon sok változás történik a pedagógiai közéletben. A szabadság fájdalma és öröme egyszerre van jelen mindennapjainkban és mindinkább meg kell tapasztalnunk, hogy a változás állandó. A résztvevők hozzászólásaiban és a különböző korszakokról szóló élménybeszámolókban szó esett az 1968-as diáklázadásról, a Ratkó-korszak felnövekvő gyermekeiről, a nagy létszámú osztályokban való tanulás nehézségeiről, az egész napos nevelésről, az úttörőmozgalom „reformkoráról”, a napközis lét örömeiről és ürömeiről – vagyis Trencsényi László szavaival élve: „A marathoni reform mindenkinek az volt, amit megélt belőle.” A jelenlegi változások ellenére az alapkihívások azonosak maradtak. Abban mindenki megegyezett, hogy nagyon fontos lenne a közös pedagógiai értékek megfogalmazása és a megfelelő szakmai színterek biztosítása, hogy a pedagógustársadalom igazán meg tudja élni szabadságát, és egyben megbízható hátteret tudjon maga mögött.

2. Közoktatásunk jövőképe

Vendégeink között megjelent Bérczi Sándor, Hunyady Györgyné, Széchy Éva. Arra a kérdésre szerettünk volna választ kapni a jelenlévőktől, hogyan képzelik a magyar nevelésügy jövőjét, mely értékeket tartják a legfontosabbaknak a jövőre nézve. Minden résztvevő három értéket vázolhatott fel, majd az összesített eredményt (76 darab megjegyzés) közszemlére téve rögtönzött közvélemény-kutatást szerveztünk. A részt vevő pedagógusok a legfontosabb értéknek az esélyegyenlőséget tartották, amit a gyermekközpontúság és a humán műveltség fontossága követett. Az intézményesített oktatáson belül az autonóm személyiségek kialakulásának segítése, az ismeret átadás adott életkorhoz mért tempójának megteremtése, minden rászoruló gyermek egyéni fejlődési tervének elkészítése és nem utolsósorban a minőség fontossága került előtérbe. A legkevesebb fontossági „értéket” kapó, a vita elején extrémnek tűnő elemek: a pedagógusok pályaalkalmassága, a tanulók verseny- és küzdőképességének fejlesztése, az intézményeken belüli közösségek információs csatornáinak működtetése, a politikamentes rendszerelmélet, az integráció, a tanulók és tanárok közti tolerancia, biztonság megteremtése és a kreatív tanulás. Természetesen a fenti eredmények akkor és ott születtek, és a pedagógusok nagyon kis hányadának véleményét és gondolatait képviselik. Felmerült az a kérdés, hogy a jelenlegi „versenyorientált” társadalmi elvárások közepette nem kellene-e a nevelésen és oktatáson belül nagyobb hangsúlyt fektetni a már említett verseny- és küzdőképesség fejlesztésére, vagyis a „túlélés” megtanulására. A válaszok több nézőpontúak voltak, de talán abban közmegegyezés alakult ki, hogy ez mégsem annyira társadalom- mint inkább személyfüggő kérdés.

3. Pedagógusnak lenni az EU-ban

Meghívott vendégeink voltak: Zachár László, Vedovatti Anildo, Győri János. Az NFI-igazgató előadása első részében a téma szemléleti oldalát világította meg. A fejlett európai országok fontos ismérve a versenygazdaság, amit a forgalom hasonlatával magyarázott az előadó: vannak, akik szabályosan előznek balról, vannak akik jobbról bevágnak, akik előznek jobbról és balról is, de nem indexelnek stb. Lüktető módon, környezetünkhöz alkalmazkodva vezetünk. A haladást az ember saját vérmérséklete, felkészültsége motiválja: inkább beáll a sorba és szép egyenletesen halad (mert bölcs és tudja, hogy előbb vagy utóbb odaér), vagy késésben van, és sietni kell, de közben ügyesnek és óvatosnak is kell lennie, hogy zökkenőmentesen célba érjen. Ha csak arra van felkészülve, hogy nyugodtan haladjon, akkor nagyon könnyen helytelenül reagálhat és „baleset” érheti, pedig betartotta a szabályokat. Fontos feladat, hogy – a fenti hasonlattal élve – megtanuljunk és tudjunk tanítani „közlekedni” jelenlegi társadalmunkban. Nagy figyelmet kell fordítanunk arra, hogy alapvető értékeket hozzunk létre, melyhez megfelelő jogszabályok társulnak, és amire alapozni lehet. Ami az uniós helyzetet illeti: az EU-ban hat szakma képez preferált szerepet, a pedagógusszakma nem tartozik ezek közé. Ha az Unió valamely államában kívánunk munkát vállalni, két lehetőséggel találkozhatunk. Egyrészt különbözeti vizsgát kell tennünk, másrészt gyakorlati úton kell bizonyítanunk szaktudásunkat – mindig az adott ország dönti el, melyiket alkalmazza az adott munkavállalóval szemben. A legfontosabb feltétel a nyelvtudás. Egyenlőre még a pedagógusok legnagyobb része homályosan látja át az Unió által elvárt követelmények rendszerét, de remélhetőleg ez idővel változni fog.

4. Romlik-e a „gyermekanyag?” Tapasztalatok és előítéletek a 21. század gyermekéről

A Staféta-tábor egyik legizgalmasabb és egyben záró előadását Ádám György professzor úr, társaságunk elnöke tolmácsolta. Az előadás címében feltett kérdésre egy szóval válaszolt: Nem. (Ádám professzor előadását Hírlevelünkben szerkesztett változatban, teljes terjedelemben bemutatjuk.)

A Staféta-tábor hivatalos programjai után az érdeklődők részt vehettek különböző neveléstörténeti és pedagógiai vetélkedőkön, este a különböző nemzedékek dalokkal kerestek közös nyelvet.

Nem utolsósorban pedig (reményeink szerint) újult erővel és sok új ismerőssel a tarsolyukban hagyhatták el a tábort. Ezúton is szeretnénk megköszönni mindenkinek a közreműködést, aki részvételével megtisztelte táborunkat. Jövőre újra ugyanitt várunk minden érdeklődőt. A programot a Nemzeti Felnőttképzési Intézet támogatta.

 

Romlik-e a gyerekanyag? – Ádám György előadása

Előadásomat tulajdonképpen – ahogy a pesti vicc mondja – egy szóval le lehetne bonyolítani. Romlik-e a gyermekanyag? Tapasztalatok és előítéletek a 21. század gyermekéről. A gyermekanyag szó mögött kérdőjel van. A válaszom: nem romlik.

Ezt fogom kifejteni egy kicsikét bővebben. Nemleges válaszom szilárd alapokon nyugszik, és meggyőződésem, hogy a jelenlevők többsége már most is eleve előítéletektől mentes.

Mi az, amit biztosan tudunk? Amit a biológus biztosan tud. Tudja, hogy amióta az antropológiai kutatás homo sapiens néven említi a két lábra álló, Délkelet-Afrikából származó embert és amióta koponyaleletek vannak a világon és ezeket vizsgálják, azóta a koponyaleletek bizonyították, hogy nemcsak pontosan ugyanolyan az emberi agy (mondjuk 100 000 éve), hanem a tekervények száma is azonos. Tehát akárhány helyen találnak homo sapienst, mindenütt ugyanazzal találkoznak. Én magam kettőt láttam hosszú életem folyamán, az egyiket mintegy 30-35 évvel ezelőtt (Belgrád közelében még tíz évvel ezelőtt is folytak nagyon komoly kutatások, és ott a itteni kelet-európai körülmények között, 10-15 000 éves koponyákat találtak elég nagy számban). Nemeskéry János, azóta elhunyt antropológus magával hozott egy nagyon jó állapotban levő koponyát, hogy megkérje Szentágotai Jánost: számolja meg a tekervényeket, és nézze meg, hogy a Sandaságban, a Duna melletti ásatásokban talált koponyának valóban egyezik-e az agylenyomata a mai homo sapiensével. Közben hozzám is elhozta, én küldtem tovább szakértő Szentágotainak. A válasz az volt, hogy teljesen azonos. Semmiféle változást nem lehet találni. A hetvenes években elvetődtem Kínába egy küldöttséggel. Kínának egyik nevezetessége a Peking melletti Csukukien nevű lelőhely, ahol megtekinthető a pekingi ősember. Múzeumot építettek a koponyalelet körül, előröl, hátulról, másolatban mutatják. Van olyan vélekedés is, hogy az eredetit Amerikába vitték volna, de közben a hajó elsüllyedt és nem az eredetit látjuk, de nekem ez mindegy, mert a lenyomat ott van, lehet látni az agymodellt, amit különböző gipsz- és más technikákkal kiöntöttek, kísérőink is mondták, hogy a pekingi ősember pontosan olyan aggyal rendelkezett, mint a mai. Mind a két említett tény pontos adat.

A Mezopotámiában rögzített adatok, a civilizáció tanulságai mutatják, hogy azok a logikai és kreativitási egységek vagy adottságok, amelyek ma jellemzik az alkotó embert, megvoltak abban a 8-10 000 évvel ezelőtti civilizációban is. Minden jel erre utal. A szintek, a kultúrák szintjei egymásra épülnek, néha elpusztult egy-egy elem, de ez a fajta piramis továbbra is nőtt, és bázisán ott állt a mezopotámiai és egyiptomi és távol-keleti kultúra is. Egymástól teljesen távol lévő civilizációk ugyanazt produkálják, ugyanúgy kreálnak, mint a másik. Valószínűleg az izolált embercsoportok is feltalálják azt, amit az előzőek vagy a távolban lévők, mert egyformán gondolkodnak.

E történelmi visszapillantás kezdete után mi az aggyal foglalkozó fiziológus nézete? A legelső kérdés (és ezt a korai gyermekkorról elhangzott előadásomban már elmondtam, elnézést, akik már hallották), a tudás elsajátítása főleg ifjúkori iskolai tanulás útján kezdődik-e. A válaszom: nem, még annak előtte. A felnőttkorra jellemző gondolkodás az első három-négy évben kialakul és megszilárdul. Nem a szó homályos-ködös „freudi” értelmében, hanem a racionalitás kognitív értelmében. Sőt az újszülött valószínűleg olyan képességekkel születik, amelyeket agyi, genetikai kutatások újabb eredményei megerősítenek, hogy a genomban, a minden sejtben létrejövő gének összességében, többek között az agyi gének összességében, van egy olyan veleszületett innatológiai készlet, amellyel minden gyermek rendelkezik. Ősök ezreitől vagy legalábbis százaitól örökli, még akkor is, ha vannak mutációk. Alapvetően néhány általános tulajdonsággal rendelkezik. Az egyik ilyen általános tulajdonság, hogy az újszülött gyermek az emberi arcot tehát van egy arcfelismerési és hangfelismerési lehetőség a terhesség negyvenedik napja után. Úgy néz ki, vannak olyan vizuális és hangzásbeli típusok, melyek ismerősnek tűnnek, tehát genetikailag adottak. Mire gondolok? Például az alapszínek: piros, zöld, sárga, esetleg a kék és a zöld olyan prototípus színek, amelyeket tanulás nélkül is képesek vagyunk megkülönböztetni. Ha a hátsó nyakszirt melletti agyrészben, kialakulnak azok az idegsejti pályák, amelyek a vizualitást tökéletesítik, akkor az újszülött a színek mellett már hangokat is felismer.

A kisgyermek (valószínűleg az állatvilágból örökölte) kommunikáció előtti közlési lehetőséggel születik, amelyre ráépülve a beszéd könnyen megtanulható. Az adottság vele született adomány vagy készlet genetika értelemben, amelyet valószínűleg az emberszabású majmok is készen kapnak elődeiktől, de nincsen meg az a képességük, hogy ezeket verbalizálják. Az arc, a gége, a nyelv és a mimikai izmok együttes fejlődése olyan irányban történt egy mutáció által valahol Kelet-Afrikában, amely a beszédképességet mintegy hárommillió éve lehetővé tette. Az emberszabású majmokat már nyolcvan éve próbálják megtanítani az emberi beszédre, de nem tudják, mert nincs meg a száj és a gége organuma hozzá. A csimpánzokat, orangutánokat és gorillákat egy primitív szintig a fogalomalkotás szintjéig meg lehetett tanítani az amerikai jelbeszédre a siketek beszédére. Ezeket név szerint ismerjük, történeteiket leírták, és világsikerű könyvek születtek belőlük. Egy kutatónak volt egy Nim nevű csimpánza, akiről háromszáz oldalas könyvet írt, még vezetéknevet is adott neki: Nim Chimszky.

Chomsky, ma is élő, idős, amerikai nyelvész azt mondta, hogy bármilyen nyelven fog beszélni az ember Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken vagy Amerikában, vagy bárhol a világban, a nyelv elsajátításának alaptörvényei, amelyek huzalozva, beépítetten, veleszületetten ott vannak az agyban, pontosan egyformák. Univerzális nyelvtant örökölünk. Minden mondatokban szerveződik, minden mondat alanyból és állítmányból áll. Minden emberi nyelv megkonstruálható húsz alaphangból, akkor is, ha vannak felhangok és alhangok, más a kínai artikuláció, más a mi beszélt nyelvünk. Ez a húsz alaphang, ahogy Chomsky írja, velünk születik.

Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy velünk született sok adottság, amit prototípusnak nevezünk. Erre jön az az antropológiai felismerés, hogy az ember gyermekkorra sokkal hosszabb, mint bármely állatfajé. Öt év, ami tanulásra rendelkezésre áll, nem beszélve arról, hogy sok országban ötéves korban mennek kötelezően iskolába a gyerekek. De vegyük csak az első négy évet, ez is sokkal hosszabb, mint bármelyik állatfaj gyermekkora. Ilyen értelemben írja Piaget: „A hosszú gyermekkor az ember egész életében megnyilvánuló tanulóképesség egyik alapja. Számos etológiai vizsgálat szerint a főemlősökben és a többi emberszabásúakban, a tanulókészség az életkorral rohamosan csökken.” Tudjuk jól, ezért lett ez a mai jelszavak egyike; az élethosszig tartó tanulás, ami valóság, már nem csak a jó pap holtig tanul régi közmondás értendő.

Úgy látszik, az első életév kritikus ebből a szempontból. Az első fél évben, de legalábbis a negyedik-kilencedik hónap között alakul ki az önfelismerés (pl. tükörben felismeri önmagát). Kialakul az, ami az állatvilágban már van – az emberi akciók utánzásának képessége. Kialakul az, amit nem nagyon veszünk figyelembe és az állatvilágban egyáltalán nincsen – az időbeli és térbeli orientáció. Piaget szerint: „A jelenleg kialakulóban lévő nézet a csecsemőben, újszülött korban működő speciális figyelmi, ráhangoló funkciót fedez fel. Az újszülött agya nem üres viasztábla. A veleszületett prediszpozíciók, a konstruktív ismeretszerzés együttesen hozzák létre mindazt, amit speciális humán, kognitív funkciókhoz, a későbbi gondolkodáshoz szükséges. A gondolkodás az elme tudattalan tevékenysége (amit már Piaget előfutárja,Binet is megmondott, aki az intelligenciatesztet megalkotta), még ott is, ahol az értelem a legvilágosabb, a tudatosodás először az eredményekre vonatkozik, és csak később egy visszafelé haladó, mindig hiányos gondolat elemzés után halad a peremről egy olyan központ felé, amelyet soha nem ér el. (…) Részben tudatos, de nagy rész tudattalan spontán érzékszervi és mozgási általánosítás után kiépül az állandó és a saját cselekvésektől független tárgy sémája is.”

Ennek az egész kora gyermekkori mondókámnak a lényege, hogy létrejön, amit már az első életév után lehet demonstrálni, amely egy mérlegelési és döntési lehetőséget biztosít az egyéves gyermek számára, vagyis a intelligenciahányados már egyéves kortól kezdve valamilyen módon mérhető. Kialakult az a nézet, hogy az emberi populáció úgy születik meg és éli meg az első és döntő pár évet, hogy az értelmesség egy haranggörbe mentén érvényesül. Ez azt jelenti, hogy az átlagintelligencia van középen a Gauss-görbe csúcsán, az ennél értelmesebbek és kevésbé értelmesek a harang lábainál helyezkednek el. Ez az intelligencia Gauss-görbe minden civilizációban egy merev valami. Azzal kellett volna kezdenem az előadásomat, hogy nem lehet az emberanyag romlásáról beszélni, mert a világ különböző helyein ugyanaz az IQ-trend jelentkezik, ha a születéstől kezdve ezer gyereket megvizsgálunk.

Van egy Nobel-díjas orvos, aki félig szlovák, félig magyar származású, Amerikában született, Gajduseknek hívják, többször járt Magyarországon, szereti Magyarországot, anyja debreceni magyar asszony. Gajdusek orvos létére fiatalabb korában 30-40 évvel ezelőtt vírusokat kutatva eljutott a Polinéz-szigetvilágban, több évtizedet is töltött egy új-guineai hegyvidéken, erdők közepén egy olyan populációban, amely a valódi értelemben kőkorszaki volt. Semmiféle civilizációs hatás nem érte őket. Mellesleg azért kapott Nobel-díjat, mert felfedezte, hogy ezek a bennszülöttek élő embert ugyan nem esznek, de a vallásukba beletartozik az, hogy a halott ősök agyát megfőzik és megeszik. Kiderült, hogy ezeknél az embereknél, akik a nagypapa vagy dédnagymama agyvelejét fogyasztották, kialakult egy betegség, a kuru, a Polinéz-szigetvilág rettegett betegsége, amely agyi degenerációkkal járó halálos betegség. Gajdusek a kórokozót keresve rájött arra, hogy ez nem vírus, hanem fehérje – a Jakob Kraizer-kór, kergemarhakór, ami most divatos téma. Ő fedezte fel a kurut, ezért kapott Nobel-díjat. Ezt mind nem mondtam volna el, ha nem jött volna vissza Gajdusek azzal, hogy azok a gyerekek, akikkel ő barátkozott, (10-15 fős gyermekkolóniákat hozott létre, és megtanult különböző nyelvjárásokat), pontosan ugyanolyan értelmesek, mint az amerikai vagy európai gyerekek. Ennek bizonyságául (mivel nőtlen emberként nem tudta mire költeni a fizetését), több tucat gyereket magával vitt Amerikába, és ott felnevelte őket. Pénzelte, iskolába járatta a fiúkat és lányokat is. Ma a Gajdusek-gyerekek már felnőtt ifjak és hölgyek, és beilleszkedtek az amerikai társadalomban. Sok cikket írt arról, hogy a kőkorszaktól a mai amerikai civilizációig ezeknek a polinéz gyerekeknek nem kellett több nyolc-tíz évnél, hogy pontosan ott tartsanak, ahol amerikai társaik. Ő az egyik legtökéletesebb hirdetője az emberi „gyermekanyag” maradandóságának. Az adatok sok éven alapuló dokumentációk. Arra akarok rámutatni, hogy a szó biológiai értelmében az emberi genom roppant konzervatív valami, nagyon keveset változik, például mutációk által, amire az emberi rasszok kialakulása a bizonyíték, ehhez is sok tízezer év kellett. Ugyanakkor ismerünk olyan adatokat, melyek szerint, vannak azért évszázados irányzatok vagy trendek.

Magyarországon különösen népszerű most a budapesti Bartusz Lajos által alapított és ma Eiden Ottó professzor és Szegeden Farkas Gyula által vezetett antropológiai munka, amely azt vizsgálja, hogy az elmúlt több mint száz évben milyen módon változik a „gyermekanyag”. A vizsgálatok nem terjednek ki a pszichikumra, a tanulóképességre, a gyorsaságra, ebben hátul vagyunk. De feldolgozták, és több monográfiában megjelent, a PhD-hallgatók pedig ma is kutatnak a különböző megyékben. Ez az ún. szekuláris trend, vagyis mióta mérni lehet ebben az elmúlt most már lassanként 150 évben, megnézni, hogy hogyan változott a biológiai egysége a fiatalságnak. A kezembe akadt egy nemrég megvédett dolgozat, Suskovits Csilla írta a Somogy megyei 10-15 éves tanulók biológiai fejlettségéről és fizikai erőnlétéről, az Eiben-féle vizsgálatokkal ez egybehangzóan kimutatja, hogy fizikai értelemben volt egy akceleráció a növekedés, a koponyatérfogat, a testméretek vonatkozásában. De azt is mondja óvatosan az Eiben-iskola, hogy ezek a trendek nem mindig érvényesek, ezeknek a genetikai programoknak limitje van. Egyfajta gyorsulási trend megfigyelhető, különösen a II. világháború óta, ezt az Eiben-féle vizsgálatok minden magyarországi megyében megerősítik. A táplálkozási és nevelési körülmények javulása folytán határozott növekedés volt minden esetben, a jólét utolsó húsz évében lelassult.

Az említett PhD-dolgozatból idézve: „A szekuláris változások a növekedésben Kaposváron a század folyamán végig pozitív irányúak, a legújabb vizsgálatok alapján e trend lassul, amelynek hátterében jelentős gazdasági, szociális változások húzódnak meg. Napjainkban a Somogy megyei gyerekek magasabbak, nehezebbek, mint akár 15 évvel ezelőtt.” Tehát van egy fluktuáció, ezek a trendek hullámzóak, de az intelligencia szempontjából a „gyermekanyag”.

Zárásként négy gondolatot mondok vitaindítóként, ami főleg fejlődéspszichológiai érveken nyugszik.

A logikai kényszerűség elvét a tanuláspszichológia mestere, akármelyik irányzathoz tartoztak, úgy fogalmazták meg, hogy születéstől kezdve az idegpályák úgy lettek átörökítve, hogy egyfajta szélsőségektől valamiféle módon a formális logika, gondolkodás irányában fejlődnek a dolgok. A formális logikát agyunkba születetten kapjuk. Ennek a következménye a racionalitás, az ésszerűség ugyanis velünk születő tulajdonság. Ezt különböző filozófusok, különbözőképpen fogalmazzák meg. Kant például, aki le is írja, de ő aztán később ezt az erkölcsi érzék- az önmagában való valóság egyfajta erkölcsi norma, a ráció veleszületett adottsága, amit ő feltételez mintegy önmagában jelenvaló minden generációban újraszülető adottságot. Erre rátevődik az, amit a szociálpszichológusok mondanak. Éppen tavaly jelent meg Hunyady Györgygondozásában Festinger A kognitív disszonancia elmélete, amely az emberi csoportok mindenütt a világon harmóniára törekszenek, ami már a kisgyermek csoportokra is érvényes. A kognitív disszonancia leküzdésére törekszik mindenki, és a tetteihez igazítja gondolatait; ahogy mondják budapestiesen: megideologizálja utólag azt, ami nem fért bele a kognitív harmóniába. A diszharmóniát mindenképp leküzdendőnek tartjuk, születéstől kezdve igazodunk a többiekhez, ennek vannak jó és rossz részei is. Ezzel arra szeretnék rámutatni, hogy születésünktől kezdve jellemző a racionalitásra való törekvés.

Miközben akkumuláljuk az iskolában és az iskolán kívül a tudást, állandóan szelektálunk. Nem győzöm minden pedagóguskörben hangsúlyozni, hogy miközben a tananyagot akkumuláltatjuk, gondot kell fordítani a szelekció lehetőségeire is. Az emberi agy szerencsére úgy lett örökítve, hogy ez a racionalitás az akkumuláció és a szelekció egyensúlyából alakul ki – ezt nevezzük intelligenciának. Az intelligenciatesztek azon alapulnak, hogy a kisgyerek vagy a felnőtt, hogy tudja a fontosat a nem fontostól, a lényegeset a lényegtelentől megkülönböztetni.

A veleszületett adottságra és az emberi „gyermekanyag” állandóságára rátevődik a felhalmozott írott és elektronikus tudás, amelyet most már az iskola biztosít és továbbít. Derűlátó ember vagyok, teszünk a társadalmi környezet szennyezése ellen, hogy az értékek és a felhalmozott tudás domináljon.

Nyolcvan életévemen túl, véletlen folytán, gyakran kerülök éppen pedagógusok körében abba a helyzetbe, hogy fiatalabb kollegáim panaszait hallgatom a mai világ értékvesztéseiről, a mindennapi élet elsekélyesedéséről, a tömegkultúra kilátástalan jellegéről, az iskola romló színvonaláról, az ún. globalizáció ártalmairól, a jövő kiszámíthatatlan esélyeiről stb. Nekem pedig ezekről a súlyos kérdésekről, a fenti borúlátó vélekedésekkel szemben, szinte minden ponton homlokegyenest ellenkező véleményem alakult ki! Erről szeretnék távirati stílusban, néhány mondat erejéig említést tenni. Az alábbiakban szinte pontokba szedve érintek néhány sarkalatos kérdést, előrebocsátva, hogy minden egyes érintett problémáról kész vagyok és szükség esetén hajlandó leszek részletes és alapos vitát folytatni kollegáimmal!

Az első kérdés, ami minden tanári vitában felmerül, haladt-e a világ előre a tudomány és a művészet által az elmúlt évszázadban? Az én válaszom annyira egyértelműen kedvező, hogy szinte értelmetlen erről vitát nyitni! Mindnyájan, nem csak Európában és Amerikában, emelkedett civilizációs körülmények között élünk a 20. század fordulójával összehasonlítva. Elég összehasonlítani az én korosztályom gyermekkorának hazai körülményeit a mai kisgyermek mindennapi életével, hogy ne kelljen tovább érvelni.

Jobb ma élni, akár gyermekként, akár már felnőttként, mint a 20. század elején! A mai magyarlakta városokban, falvakban vagy akár szórványokban kézzelfogható a civilizációs változás. Nemcsak a mindenki számára elérhető tiszta víz, villany, ruházkodás, rádió stb. ennek a kézzelfogható jele, hanem a tömeges éhezés gyakorlatilag teljes eltűnése, amely az én gyermekkoromban – legalábbis Erdélyben – szinte mindennapos volt. Sajnos, ma is széles rétegek élnek a létminimum alatti szinten, növekszik a hajléktalanság, a kiszolgáltatottság, de ez a nyomor már nem a 19. és 20. század nyomora! Sajnos vannak mélységi fokozatok! Szerencsére nincs valódi, „bangladesi” vagy „etiópiai” mélységű éhezés, nélkülözés, mert remény és esély van a felemelkedésre. És az afrikai, ázsiai nyomor is évtizedenként csökken. Ugyanez érvényes az iskolázottsági nélkülözésre, az analfabetizmus visszaszorulására is. Akárhogy szidjuk is, az ENSZ és az UNESCO programjai lassan, de biztosan hatnak.

A globalizációt, vagyis a szabványosított kultúra és civilizáció világszerte való elterjedését szokás és divat ma szidni, és felelőssé tenni a tömegek értékvesztéséért, a még mindig tetemes nyomorért. Szilárd nézetem szerint ez teljesen hamis és torz álláspont Az ókori Egyiptomtól kezdve a görög és a római civilizáción át egészen a nagy világvallások ókori és középkori műveltség- és életmód-javító hódításáig valamifajta „globalizáció” mindig jelen volt az aktuális társadalomban, és szakadatlan civilizációt terjesztő hatást fejtett ki. Nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az életkörülmények javulása, az emberi élet humanizálódása, az ókori birodalmak civilizációs törekvései, majd a világegyházak sajátos „globalizációnak” nevezhető térítéses hódító politikája nyomán hatottak. Már gyermekkoromban jártam a bukovinai Csernovitzban, az akkor még lengyel Lvovban, az erdélyi Kolozsváron, és elcsodálkoztam azon, miért rendezettebbek, kulturáltabbak, európaibbak ezek a városok, mint szomszédos településeik. A válasz már akkor egyszerű volt: mindezek és még sok-sok más város a Monarchia „globalizációjának” haszonélvezője volt! Ez a civilizatórikus misszió hat még ma is például a szétesett Szovjetunió utódállamaiban: hol lenne ma Kazahsztán, Azerbajdzsán és a több FÁK-ország a volt szovjet közigazgatás, egészségügy, iskolaügy, stb. szervezeti normái nélkül? A hazai történelemben a „globalizáció” eklatáns példái a katolicizmus, majd a reformáció műveltségterjesztő, értékteremtő ténykedései.

A tömegmédiumokról ugyanígy gondolkodom. Hallatlan előny és könnyebbség a ma élő nemzedékek, akárcsak a 20. században élt generációk számára a rádió és a televízió térhódítása. A műsorok színvonalán, az értéktelenségek és alantas programok kiiktatásán nem lesz nehéz munkálkodni, hiszen az emberi józan ész és ítélőerő kisodorja, a szükségtelen hordalékok közé áramoltatja a szennyet. De már most is: miért a roppant alacsony nívójú két-három kereskedelmi tévécsatornát szidjuk állandóan, holott mellettük az értékes programok tömege kér és sokszor kap is nyilvánosságot! Ugyanez mondható a rádióműsorokról is. És ha már a globalizációról van szó: a külföldi befolyásnak köszönhető a mind több otthonban fogható sok-sok művelődési tévécsatorna, mint a Spektrum, a Mezzo, a Discovery vagy a National Geographic! Mik ezek, ha nem a globális világ áldásai?

A világhálózat számítógépes univerzumáról szinte ugyanezt mondhatom el! Hálás vagyok jó sorsomnak, hogy kortársaimmal együtt még megértem az internet korszakát. Szinte beláthatatlan módon gazdagítja majd szakmai és mindennapi életünket, ennek jelei már ma is látszanak. Főképpen azért is, mert a számítógépes kultúra a hazai iskolák szerves részévé válik.

A pedagógusokhoz az iskolák világa áll szakmailag a legközelebb, ezért hangsúlyoznom kell, hogy én ezt a szférát is emelkedettebbnek, sokszínűbbnek, hivatása szempontjából megfelelőbbnek tartom most, a 21. század kezdetén, mint nyolcvan-száz évvel ezelőtt. Nemcsak az előzőekben említett művelődési eszközök bősége és általános hozzáférhetősége miatt, hanem az iskolák demokratikus légkörének terjedése miatt is. A fiatalok ruházkodásának kiegyenlített színvonala (farmer-, póló- és dzsekidivat), a magas szintű egészségügyi kultúra (kötelező szűrések és oltások), a taneszközök teljes köre, sőt még a sokat vitatott, divatos „minőség-biztosítási” adminisztráció, mind-mind a modern, felvilágosult iskola irányában hatnak, még a rengeteg gond és a sok megoldatlan, súlyos probléma dacára is. Az erdőszéli korcs vagy korhadt fáktól ne tévesszük szem elől az egészséges, dús, életképes teljes erdőt!

Kiszámítható-e a jövőnk? – kérdezzük állandóan magunktól és egymástól. Erre a sarkalatos kérdésre csak az a válasz adható, hogy egy évszázaddal, vagy akár hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a maihoz képest sokkal kiszámíthatatlanabb volt az akkori gyermekek és ifjak jövője! Bár e kérdésnek még felületes tárgyalása is mélyen a politika sikamlós talajára vezet bennünket, nem férhet kétség ahhoz, hogy biztonságosabb világ vesz bennünket körül, mint az a társadalmi környezet, amely szüleinket, nagy- és dédszüleinket nevelte és életüket befolyásolta.

 

Bakonyi Pál nyílt levele a Staféta-tábor résztvevőihez

Tisztelt Staféta-tábor!

Mindenekelőtt kollegiális és baráti köszöntésemet küldöm a Staféta-tábor résztvevőinek 2003. június végén, mert sajnos személyesen nem tudok jelen lenni.

Rögtön azzal folytatom, hogy ki vagyok: nevem Bakonyi Pál, egyike a Magyar Pedagógiai Társaság újjáalakító tagjainak (1967), folyamatosan részt vettem a Társaság vezető szerveinek munkájában, az általános iskolával foglalkozó szakosztály tevékenységében – csak nyolcvanadik születésnapom után vonultam vissza. Mindez önkéntes, társadalmi munka volt. Végzettségem középiskolai tanár, 1953–85 között az Országos Pedagógiai Intézetben – különböző munkakörökben – dolgoztam. 1985-ben főigazgató-helyettesként mentem nyugdíjba. Ezen az életúton szerzett tapasztalataim alapján állíthatom, hogy – a remélhetőleg hagyományt teremtő – Staféta-tábor különleges fontossággal bírhat kulturális életünkben, túlmutatva a szűkebben vett nevelésügyön. A hatvanas években az volt a célunk, hogy az eléggé elszigetelten élő, különböző pedagógusokat ültessük „intézményen kívüli” asztal köré, azokat, akik csak a saját testületükben vagy az intézményes továbbképzés rendezvényein mondhatták el véleményüket és hallgathatták meg mások szakmai véleményét pedagógiai kérdésekről, fogjuk át a Társaság keretei között, hogy többoldalú eszmecsere jöjjön létre. Ez akkor nagy lépés volt. Ma ugyanolyan jelentőségű lépésnek látom, ha különböző időpontokban diplomát szerzett, a rendszerváltás előtt és után különböző képzettség birtokába jutott kollégáink gazdag tapasztalatcserét folytathatnak a különböző időszakokban feltáruló pedagógiai értékekről, célkitűzésekről, metodikákról, társadalmi kapcsolódásokról és ütközésekről.

Staféta persze csak ott lehetséges, ahol van átadó és van átvevő. Az átadó tudja, hogy a lefutott – leúszott – távolság után van átvevő, aki továbbfut, úszik, és az átvevő is tudja, hogy biztosan jön az átadó. A stafétaalapfeltétele a bizalom – aki utánam jön, továbbviszi, fejleszti, módosíthatja az általam vitt értékeket, aki előttem úszott, lovagolt, azaz tett valamit, annak vannak olyan értékei, amelyeket legalábbis érdemes szemügyre venni. Volt előző teljesítmény – és lesz további mozgás, fejlődés. Ez a kölcsönös feltételezés minden staféta alapja. Egy példa alapján szeretném illusztrálni, hogy milyen sajnálatos helyzethez vezet e feltételezés, a bizalom hiánya. Nemrégiben éltük át az iskolás évek bizonyos szakaszának osztályozásmentességére, bukásmentességére (!) vonatkozó hivatalos javaslatok benyújtását, majd azok kemény, éles, sőt durva elutasítását. Érvek innen és érvek onnan gazdagon hangzottak el szakmán belüli és szakmán kívüli megfontolásokkal. Nem kevés iróniával kevert bosszankodással figyeltem a vitát. Ugyanis ezt a kérdést legalább egyszer már megvitattuk, átéltük. Már elhangzottak a változtatás mellett és ellene szóló érvek alig néhány évtizede (talán a legtragikusabb politikai rágalmazás kivételével). Azonban: ez az „egyszer már volt”, a déjŕ vu, nem vagy szinte alig észlelhetően bukkant fel a vitában. Pedig pró és kontra lehetett volna talán hasznát venni az akkori érveknek, és lehetett volna a stafétabotot átvéve pontosan megfogalmazni az akkori és mostani érvelés közötti azonosságokat és különbségeket… Remélem, megbocsátható a szerénytelenségem, ha ajánlom a témáról szóló egyik írásom elolvasását, amely A tanítócímű folyóirat 1984. 8. számában jelent meg Értékelés az általános iskola kezdőszakaszában címmel és amelyben sokéves törekvést elemezvén keserű szájízzel vettem tudomásul az osztályozás „trónfosztására” irányuló tendenciák meghiúsulását. Hasonló példákat még lehetne találni, de – gondolom – nem erre van szükség. Inkább elmondom: ilyen korú ember, mint én, a 20. században, Magyarországon sok, nagyon éles rendszerváltást élt meg. Azt is át kellett élnem, hogy a rendszerváltás mindig együtt járt fájó értékvesztéssel. Süllyesztőbe kerültek többen a pedagógia nagy alakjai közül 1948–49 után, és félek, hogy napjainkban „elfelejtődnek” jelentős teoretikusok, innovátorok, akik a meghaladott rendszerben működtek. Tapasztalataim alapján nyilvánvaló, hogy minden rendszerváltáskor szükségszerű, hogy a régihez képest új eszmék, gondolatok, érzelmek, kötődések kerülnek felszínre, és ezek erősen hatnak; de talán nem szükségszerű, hogy a múltat úgy töröljék el, hogy annak minden kezdeményezése – akár pozitív –, minden értéke is eltűnjön a köztudatból, az adott szakmából. A meghaladott múlt sokféle tényezőjét, jelenségét lehet keményen elítélni, csak – meggyőződésem szerint – nem lehet úgy tenni, mintha azok nem is lettek volna.Hadd javasoljam elolvasni azt a vitát – ebből a szempontból – , amely az Iskolakultúra című folyóirat 2002. novemberi számában kezdődött Trencsényi László írásával, és többek között a művelődés- és mentalitástörténet kontinuitásának-diszkontinuitásának problematikájával és kutatásával foglalkozik. Hadd idézzek a vitából egy mondatot: „demokratikus politika nem tévesztheti meg – felnövő – értelmiségét olyan módon, hogy a kontinuitást megszakítva elhallgat, félrevezet: a múltat csak egészében lehet – szabad – vállalni, azt is figyelembe véve, hogy a múlt valamikor jelen volt, a maga ellentmondásaival, árnyalataival sohasem fekete-fehér”.

Így gondolom, én a staféta funkcióját a jelenben – és a jövőben is. Nagyon eredményes beszélgetéseket kívánok.

2003. június 22.

 

Civil szervezeti együttműködés

A Gyermek- és Ifjúsági Konferencia szerveződő ülésein Kondor Endre tagtársunk képviseli, a gyerek- és serdülőszervezetek sajátos érdekeit megjelenítve az MPT-t, a Magániskolák Egyesülete által összehívott téli civil találkozón Karlovitz János Tibor jelent meg társaságunk nevében. A Parlamentben megrendezett ifjúságpolitikai nyílt napon főtitkárunk kért és kapott szót. Szentjóby Szabó Tibor Baján környezeti nevelési konferencián működött közre.

Vizelyi Ágnes képviselte az MPT-t a III. Neveléstudományi Konferencia szervezőbizottságában. Történtek lépések a társaság „színeiben” fellépő szakemberek hatékony közreműködése érdekében, ők öregbítették a társaság hírnevét is. (Ádám György, Hunyady Györgyné, Karlovitz János Tibor, Villányi Györgyné, Venter György, Kelemen Elemér tagtársaink neve olvasható a fellépő kutatók névsorában.)

A MROE biennálén több tagtársunk állította ki képét.

Miközben nyugtáztuk, hogy a Pedagógus Szakmai-etikai Kódex új kiadásában a szerkesztők a korrektségre törekedve igazolták vissza választmányunk vonatkozó álláspontját, nem csatlakoztunk „médiaügyi tiltakozó kampányukhoz”. Már évek óta csatlakoztunk a Gyermekbarátok „Gyilkosságmentes képernyőért” felhívásához, s örömmel látjuk, hogy a GYB a pozitív diszkriminációt választja, védjeggyel látja el a jó, értékes médiaközleményeket. Ezt követhetőbb útnak látjuk, mint némiképp populista módon felizgatni a pedagógusokat – következmények nélkül. (Ráadásul, hogy a harag a kereskedelmi televízióknak van címezve, mintha a közszolgálati tévék eleve jobbak lennének, ez még ad egy furcsa – romantikus antikapitalista, a luddizmusra emlékeztető – felhangot a kampánynak. A médiaügy bonyolultabb véleményünk szerint. Elemzéseket, kutatásokat igényel s nem dühöt. Ki mondja meg, melyik műsor árt? Egy sajtószabadságos, multikulturális világban? A kutatási eredmények árnyaltabbak (hazaiak is külföldiek is). A pedagógusokat jobban mozgósító akció – fejeződik ki válaszunkban – a konkrét kritikákban megjelenő, a médianevelés feladatait is felvállaló jogkövető magatartás. Van fóruma a kifogásnak. Ez apanaszbizottság. Mely ügyel arra, hogy a panasz is korrekt legyen, az eljárás is…

Az MPT szakosztályai és tagozatai értékes rendezvényekkel vesznek részt az OKKER Tavaszi Pedagógiai Napok című rendezvénysorozatán.

Berkes Anna, Jász-Nagykun-Szolnok megyei tagozatunk elnöke lett a jászladányi önkormányzati általános iskola igazgatója. Elnökségünk is, s több szakosztály fejezte ki levélben szolidaritását, ajánlotta fel szakmai segítségét az iskola kívánatos konszolidációjában. A megyei tagozat 2004 tavaszán itt, „élő helyszínen” tartja ülését, s folynak az előkészületei a választmány esetleges, 2005-re tervezett látogatásának. Az iskola pedagógiai programjának teljesítésén fáradozik.

A tanulás ünnepi sátorvárosban, a társasági információk postázásában kiemelkedő segítséget nyújtott tagtársaink: Simon Kata, Rudolf Ottó, Szeitz János, Kraici Mária, Lengyel Nagy Sára.

A 2004. év előkészítése során nagy segítséget nyújtott irodánknak: Sándor Ildikó, Kerekes Valéria, Gajdos Terézia, Lengyel Nagy Sára, Papp Enikő. Köszönjük.

Kérjük új lakcímre költözött tagtársainkat, tudassák címüket szakosztályuk, tagozatuk vezetőjével vagy az irodával. Rengeteg levél jön vissza „címzett ismeretlen” jelzéssel. Tájékoztatásul közöljük, hogy a 2003. évi tagdíj minimális összege aktív dolgozóknál 1000 Ft, nyugdíjasoknál és hallgatóknál, tanulóknál 500 Ft.

 

Szervezeti élet

Az Általános Iskolai és Gimnáziumi Szakosztály ülésén új vezetőt választott Csákány Antalné személyében, a Neveléselméleti Szakosztály elnöke V. Fónagy Erzsébet lett, Golnhofer Erzsébet veszi át a Didaktikai Szakosztály vezetését. Zsadányi László ócsai gimnáziumigazgató lett a Pest megyei tagozat elnöke, Gidáné Orsós Erzsébet vette át a Nemzetiségi Nevelési szakosztály vezetését. Garaj Erika februárra hívta össze a Komárom-Esztergom megyei szakosztály újjáalakító ülését.

Hagyományok: a Kisgyermeknevelési Szakosztály – ahogyan erről az Óvodai élet 2004/1. száma részleteiben is tudósít – Kovásznai Katónak, a Neveléstörténeti Szakosztály Ködöböcz József emlékének szentelte legutóbbi üléseit. A Kiss Áron Játéktársaság emlékülését követően társaságunk koszorúját is elhelyeztük a jeles folklorista-pedagógus egykori házán elhelyezett emléktáblánál.

A fővárosi tagozat sikeres üléséről külön hírt adunk – a bátorító nevelés volt a téma. Az Összehasonlító Pedagógiai Szakosztály előkelő vendéget fogadott, W. Mittert, a nemzetközi hírű összehasonlító pedagógust, aki a pedagógusképzés európai trendjeiről szólt. Erről szólt az Általános Iskolai és Gimnáziumi szakosztály ülése is Czike Bernadett előadása nyomán. A Fővárosi tagozat ülésén a pedagóguspálya örömeiről és kudarcairól esett szó. A Fővárosi Közoktatási Közalapítvány támogatásával nagy sikerű kollégiumi szakmai továbbképzést bonyolított le a fővárosi Apáczai Kollégiumban a Kollégiumi Nevelési Szakosztály. Ülésezett a Makarenko Munkabizottság.^[1] A Felsőoktatási Szakosztály és a Mozgalompedagógiai Szakosztály rendezvényeiről külön beszámolunk. Ugyancsak külön beszámoló érinti A művelődés hete – a tanulás ünnepe című, kooperációban megvalósuló országos rendezvénysorozat sikeréhez hozzájáruló szervezeti egységeket. Elektronikus formában jelenik meg a Mozgalompedagógiai Szakosztály és más szervezetek kezdeményezésére az OPKM-ben lezajlott tavaszi konferencia (gyerekmozgalmak és pedagógusképzés) teljes anyaga. Erről az eseményről tudósít Nádházi Lajos aPedagógusképzés című lapban.

 

Választmányi ülés 2003. ősz

A több civil szervezet kezdeményezte A művelődés hete – a tanulás ünnepe elnevezésű országos rendezvénysorozat (mely különböző programjain egyszerre szólította meg az élethosszig tartó tanulás jegyében kultúraközvetítésért felelős értelmiségieket s a tanulás, továbbtanulás lehetőségeitől csaknem elzárt hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat) záróprogramját az Apáczai Kiadó budapesti bemutatótermében tartotta. Itt ülésezett az MPT választmánya.

A tanácskozás bevezetéseként sor került a társaság azon tagjainak köszöntésére, akik kerek évfordulóhoz érkeztek életútjuk során. Trencsényi László főtitkár köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a patinás szakmai szervezetben ez hagyomány, s a szakma kontinuitásának jelképe. E gesztust igazolta vissza köszönő referátumában Légrádi Imre. Rajta kívül személyesen vették át az ajándékkönyveket az ország minden tájáról érkezett idős kollégák: Ancsin Pálné, Bán Ervin, Bíró Antalné, Csermely Tiborné, Jakab Béla, Kishegyi Simon, Körösfői László, Meláth Ferenc, Miskolczi Tamásné, Nádházi Lajos, Szarka József, Varga Lajos, Vass Attila, Zátonyi Sándor. (Többen betegségre, korukra hivatkozva mentették ki magukat.)

Ádám György elnök Patkós András akadémikusnak adta át a szót, aki a Felsőoktatási Szakosztály élén két éve tartó műhelymunka és konzultációsorozat generálójaként számolt be a választmánynak A felsőoktatás szakmai vitái – civil szemmel című előadásában. Az előadó bevezetőjében hangsúlyozta, hogy nem a napi politika szintjén vizsgálja a problematikát. Elmondta, hogy a civil szervezethez, a civil mozgalom működésmódjához, mondhatni „szelíd harcmodorához” a folyamatos szakmai diskurzus tartozik, ebben a kommunikációban hisz. Ezt követően a felsőoktatási iránti társadalmi-hallgatói elvárásokról szerzett tapasztalatokat vette sorra. Az elitbe való bekerülés, a tartós tudás megszerzése, a munkapiacon szerezhető jó pozíció, a meghosszabbított ifjúkor, nemkülönben a „könnyedén” és tandíjmentesen megszerezhető diploma motívumai együtt fejtik ki hatásukat – vélte – napjainkban. Lehetetlen nem számolni ezekkel az elvárásokkal, igényekkel annak tükrében, hogy a felsőoktatás tömegessége realitás, a továbbtanulás valóságos alkotmányos jog, sőt hovatovább a középiskolás évfolyamon tanulók száma alacsonyabb, mint a felvett hallgatóké. Vajon képes-e minderre jó választ adni a felsőoktatás. Képes-e hátránykiegyenlítő, kompenzáló szerepet betölteni? Kielégíti-e a tudáspiac „holnapi” igényeit? Fejleszt-e tehetséget? Elindít-e világraszóló tudóspályákat? Érvényesül-e nemzetközi beágyazottsága? Bizony, az erőforrások oldaláról megannyi ellenszél: a felsőoktatásban az oktatók átlagos életkora nő, fiatal tehetségek alkalmazása szinte lehetetlen. Érvényesül a „közalkalmazotti középszer”. S a szakmai előrejutásban kizárólagos az „akadémiai értékrend”. (Érzékletes példával élt az előadó, nem tudta elérni egy szakbizottságban, hogy szakmai előmenetelnél számításba vétessék a jelölt pedagógiai munkássága, akár PhD-hallgatót sikerre vezető munkája.) Gyógyír gyanánt a felsőoktatási intézmények „projektszerű”, „üzletágszerű” menedzsmentjét igényelte. Példaként idézte az ambiciózus „feltörekvő főiskolák” adaptivitását, innovativitását. Igen fontosnak tartotta, hogy a felsőoktatásban határozott lépések következzenek be a lemorzsolódás, az elkallódás, a demotiváltság leküzdésére. A „tudós-mesterkommunikátor” megteremthető ideálképét rajzolta fel válaszul, a pedagógusképzés megújulási szükségességére fordítva a hallgatóság figyelmét. A „rezidens-tanári hálózat” kialakítását sürgette: a friss diplomával felelős segítő kollégával a pályára álló pedagógus képét vázolta fel, a kooperációra, team-munkára képessé tevő tanulási folyamatokat helyeselte, s a továbbképzési háló fontosságát hangsúlyozta. A vitában Csizmadia Ferencné a roma-mentorképzés példáján hangsúlyozta a családpedagógiai diszciplína fontosságát. Kiss Endre egyetértett az előadóval, de a terápiát illetően bonyolultabb stratégiát indítványozott. A dinamikusan fejlődő intézmények szélesebb skálájára hívta fel a figyelmet, bírálván bizonyos főiskolák tényleges „lomhaságát”. Kishegyi Simon egy életpálya tapasztalatait összegezte hozzászólásában, a diákok munkamoráljára hívta fel a figyelmet, óvott a metaforikus és valóságos „bizonyítványgyáraktól”. A közoktatás különböző szereplői munkaidőnormáinak anomáliáira hívta fel a figyelmet – elsősorban a tanítóság védelmében. Meláth Ferenc ausztriai és bajor példákat idézve tett fel kérdéseket a felsőoktatás kuszált jövőképét illetően, néhány kérdésben (esti tagozat, egyszakosság, párhuzamos költségtérítéses és költségmentes tanulás etikai-jogi feszültségei stb.). Gál András az élethosszig tartó tanulás nézőpontját hangsúlyozta, ebben az összefüggésben keresve az „emberismeret” helyét. Györgyi József igenelte a felsőoktatás expanzióját, s a lemorzsolás stratégiája helyett a hallgatói pályák, utak elrendezésének pedagógiáját sürgette. Kardos Ibolya a pedagógusképzés reformjában az óvóképzés és tanítóképzés egyetemi szintjének megteremetését sürgette, Vizelyi Ágnes a gyakorlatközeli intézményeket dicsérte, ilyennek látván a főiskolákat és az orvosképzést. A hallgatók feladattudatának kialakításának feladatairól szólt. Horváth H. Attila hangsúlyozta: nem csupán tanulni akaró, hanem tanulni tudó hallgatókra van szükség. A kooperatív tudás tanulástechnikáiról szólt. Úgy vélte – némiképp korrigálva az előadót –, nem a médiát „legyőző” tanár-kommunikátorra, hanem a médiát használni, alkalmazni tudó tanárra van szükség.

Az előadó válaszában megköszönte a tételeit árnyaló, gazdagító hozzászólásokat. Összefoglalásul a civil dialógus fontosságát hangsúlyozta. Trencsényi László főtitkár zárszavában ezt a szálat gombolyította tovább. Ádám György elnök – megköszönve a házigazdák vendégszeretetét is – az ülést bezárta.

 

Patkós András: Felsőoktatásunk helyzete, jövőképe – civil szervezeti szemmel
(az előadás tézisei)

A felsőfokú végzettséget adó tanulmányok intézményi, emberi erőforrásbeli, infrastrukturális körülményeinek alakulása rendre kívül marad a felsőoktatásról szóló társadalmi diskurzuson. Az alig számon tartott szakmai folyóiratokat az ott publikáló szerzők sem olvassák, nemhogy a területet irányítók vagy intézményi vezetők véleménye ütköznék hasábjaikon. A hazai nagy olvasottságú hetilapokban vagy a napilapok mellékleteiben a felsőoktatásba való bejutás és a diplomás kimenet kérdéseit taglalják, azokat is elsősorban a hozzájuk fűződő anyagi terhek és feltételezhető előnyök oldaláról közelítik meg. Ezt a helyzetet összevethetjük a BBC-nek a felsőoktatási független szakértőket és intézményi vezetőket naponta felsorakoztató, sokszínű tematikájú programjaival, a Times felsőoktatási mellékletével, a Die Zeitbanpublikáló német rektorokkal, szövetségi és tartományi kutatási és oktatási ügyekért felelős politikusokkal, illetve a független teljesítménymérő szervezeteknek e lapokban rendszeresen közölt, egymást kiegészítő mutatók alapján készített intézményi rangsoraival.

A felsőoktatási – szakmailag is releváns vitáknak helyt adó, a hazai felsőoktatási közösségben elfogadott, referenciaként használható – fórumok megteremtése és stabil működtetése jelentős adósságunk. A Magyar Pedagógiai Társaság Felsőoktatási Szakosztálya 2002 tavasza óta egy ilyen országos fórum színterének ambíciójával tevékenykedik. Két országos előadássorozatunk mellett két regionális konferenciát is szerveztünk, és célunk a szakmai nyilvánosság mindkét szintű fórumának tovább folytatása. Jelen előadás célja a felsőoktatásban folytatott, illetve folytatandó szakmai viták legfontosabb csomópontjainak megragadása. Mondandómban a vitapontok fontosságát szeretném alaposan indokolni, de nem kívánok vitázó megközelítéseket közös nevezőre hozó válaszokat, biztos megoldásokat ajánlani. A cél ugyanis e viták széles oktatói-kutatói-hallgatói nyilvánosság előtti folytatása gyakorlatának megerősítése (kikényszerítése) és a vitákban kikristályosodó koncepciókkal szemben a minisztériumi és/vagy parlamenti háttéralkuk szerepének visszaszorítása.

Az alábbi csomópontokra kívánok kitérni:

• a felsőoktatás céljainak és gyakorlatának átalakulása;
  • a képzés tömegessé válása, differenciálódása, időbeli kiterjedése (FSz-től az élethosszig tartó tanulásig)
  • az új tudás létrehozójának és a társadalmi viták független szakértőjének szerepe;
  • tudásintenzív, piacon értékesíthető szolgáltatások, valamint az oktatók oktatása;
  • a felsőoktatási intézmények kiválósági kritériumai, teljesítménymutatói, mérésük és társadalmi megjelenítésük;
• a felsőoktatásban ténykedő személyek alkalmassága;
  • szakmai felkészültség (akadémiai, pedagógiai és gyakorlati kiválóság);
  • tanár-diák (felzárkóztatás, tanácsadás, tehetségek felfedezése és gondozása, iskolateremtés);
  • a felsőoktatási közösség hierarchikus „hagyományai”, nyitottá alakításának igénye és lehetőségei;
• a felsőoktatási intézményrendszer alkalmassága;
• az országos irányítási és képviseleti szervezetek: OM-FOHÁT, FTT, MRK, MAB;
• az intézményi hálózat (a hazai felsőoktatás-politika, az intézményi belső folyamatok szempontjából, nemzetközi perspektívában is értékelve);
• a felsőoktatási intézmény belső szervezete, alkalmazkodási-átalakulási képessége.

 

Beszámoló a Magyar Pedagógiai Társaságnak a Művelődés hete – tanulás ünnepe című országos rendezvénysorozaton megvalósított programjairól

A Magyar Pedagógiai Társaság alapítója a Művelődés hete – tanulás ünnepe című országos rendezvénysorozatnak. Alapszabályába foglalt küldetése és alaptevékenysége jegyében szervezték meg központi és helyi szervei, szervezetei a rendezvényeket. E rendezvények jelentős civil öntevékenységgel, helyi apporttal jöhettek létre. Tény, hogy a megvalósulást segítette az állami támogatás nyomán kiírt belső, meghívásos pályázat, melynek összegeit pályázó szervezeteink a rendezvények lebonyolítása után kaphattak kézhez.

Az MPT elnöksége által szervezett, ill. koordinált programok: Aktivitások a sátorvárosban; Nyílt fórum a tanulásról a Corvin téren (Kiss Endre, Földiák András és Kriston Vizi József előadásai); Ünnepi választmányi ülés, a Tanulás hete záróünnepsége – a felsőoktatásról; Párbeszéd a szülőkkel a néphagyományról Fóton (Népművészeti Szakközépiskola); Diákbörze az Újpesti Ifjúsági Házban; Beszélgetés a diszlexiáról – Öveges Középiskola, Dyszlexiás szakosztály rendezvénye; A programok a programfüzet leírása szerint megvalósultak, a választmányi ülésről a Pedagógusképzés című folyóirat tudósított).

Az MPT szervezetei által megvalósított programok: Felnőttoktatási Szakosztály (e-learning); a programról különkiadvány jelenik meg; Kerekgedei Makó Pál Szakosztály programja – nyílt matematikai játszóház az ELTE-n; Kisgyermeknevelési Szakosztály konferencia az óvodáskori tanulásról (A programról az Óvodai Élet tudósított); Prevenciós Szakosztály – konferencia a prevenciós kortársképzésről Budapesten; Felsőoktatási Szakosztály (együttműködésben felsőoktatási intézményekkel) – művelődésszervező hallgatók találkozója; Hagyományismeret Szakosztály – konferencia és bemutatók ; Borsod Műhely Szakosztály – tanulás ünnepi népünnepély Szuhakállón; Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tagozat. Tanulás ünnepe Baktakéken – Nógrád megyei tagozat; Tanulás ünnepe Baglyasalján; Családpedagógiai Szakosztály – konferencia a Roma Nevelési Központban; Napközis Nevelési Szakosztály – 100 éves a ma-gyarországi napközi otthon című rendezvénysorozat. Fentieken kívül közreműködőként vagy alvállalkozóként vagy pályázati támogatás igénybevétele nélkül csatlakozott a programhoz a Békés megyei tagozat, a Pest megyei tagozat és a Veszprém megyei tagozat. A KÁOKSZI az MPT kezdeményezésére a Tanulás ünnepéhez csatolta országos rendezvényét, a NAT-konferenciát – Magyar Bálint miniszter felléptével a KÁOKSZI. A Corvin téri sátorvárosban olyan együttműködő partnereink voltak többek között, mint: NIOK, Alkalmazott Oktatástan Alapítvány, PTMIK, Magyar Úttörők Szövetsége, Győr Megyei Pedagógiai Intézet, Apáczai Kiadó, OKKER Kiadó, Nap Klub Alapítvány, Budapest Bábszínház, Graz városa.

2003-ban, megelőző hagyományok folytatásaként került sor a rendezvénysorozatra. A programsorozat érzékelhetően gazdagodott mennyiségében, minőségében is, az ország több helységére kiterjedően, kedvezőbb költségvetési támogatási feltételek mellett, hatékonyabb nyilvánosság előtt zajlott le, bizonyos értelemben fokozódott a kormányzati politika figyelme is (miniszterek, államtitkárok kértek szót regisztrált rendezvényeken). Elmondható, hogy a szervezés „tanulószervezetként”, korrekt, kollegiális együttműködésben zajlott. Az operatív zavarok a programokat nem veszélyeztették. Az MPT elismeréssel adózik az MNT 2003-as vezető koordinátori tevékenysége előtt, érzékelte az MNT apparátusának és aktivistáinak elkötelezett odaadását. Az MPT, vállalásainak megfelelően, nagy súllyal vett részt a programokon. Mind a központi, mind a vidéki rendezvényeken – hol önállóan, hol szervezői konzorcium tagjaként.

A tapasztalatok alapján, a jövő illetően alapvetően őrizendő hagyományoknak tekintjük az alábbiakat: civil koordináció, a koordinácós bizottság struktúrája; belső pályázat a forrásokhoz (prioritás a központi programnak); rádió mint médiatámogató; logo; műsorfüzet designja (esetleg színmutációval); plakát (esetleg színmutációval); idő: szeptember utolsó hétvégéje; Corvintéri sátorprogram és nyitó rendezvények; MNT ünnepi szám; az élethosszig tartó tanulás hangsúlya mellett a tanulás, művelődés széles, komplex értelmezése, kiterjesztése több generációra s több tartalomra.

Fejlesztendő: a rendezvények struktúrájában növelni kellene a „laikusok” (az élethosszig tartó tanulás valóságos célcsoportjai) körében szervezett rendezvények arányát, az „értelmiségi töprengések” rovására akár. (Olyan ösztönzési rendszer kialakítása kívánatos, mely jobban serkenti a helyi szervezeteket a „népünnepélyekre” a „konferenciázásnál”.) Fokozni érdemes a felnőttképzésben, átképzésben résztvevő intézmények, szervezetek jelenlétének hangsúlyát, a „munka és a gazdaság” világát erősebben érdemes megjeleníteni. A sokszínűség őrzése mellett hangsúlyos „vezérmotívum” megalkotása. Korábban kezdeményezett, stratégiai együttműködés az érintett főhatóságokkal. Gazdasági szereplők fokozott megnyerése. Szombat du., sőt este is legyen látványosság a Corvin téren. Utcai propaganda. Egész oldalas hirdetés napilapban. Korábban elkészített költségterv (a nehézkes utófinanszírozás elkerülése).

A Magyar Pedagógiai Társaság A művelődés hete – tanulás ünnepe 2003. című rendezvényt a hagyományteremtéshez vezető út fontos állomásának tekinti, az értelmiségi hivatás gyakorlásának fontos elemét látja benne, s fontosnak tartja, hogy a az élethosszig tartó tanulást valamennyi generáció számára értelmezzék, népszerűsítsék, s hogy a program fókuszában a tanulásban akadályozott társadalmi csoportok megközelítése álljon. Saját hozzájárulását e célok vezérelték.

Ezt az álláspontot nem érinti az, hogy az alapító szervezetek koordinációs bizottságában 2004 januárjában keletkezett konfliktus miatt az elnökség a 2004. évi rendezvénysorozat koordinációs bizottságában vállalt szerepét felfüggesztette – a szakosztályok és tagozatok számára a részvételt változatlanul javasolja.

 

Gáspár László-emlékkonferencia, Békéscsaba – 2003. Szeptember

Gáspár László hagyatékáról tartott a Magyar Pedagógiai Társaság – ennek Békés Megyei Tagozata lelkes munkájával, meleg vendégszeretetével – konferenciát Békéscsabán.

Erre nekünk volt szükségünk, mai feladatainkhoz idéztük munkásságának tanulságait. Mindazonáltal mégis szinte mindenki úgy érezte, szakmánknak lenne jóvátételi kötelezettsége, rossz lelkiismerettel jóformán agyonhallgatott öt esztendő után.

Bernáth József hasonlította a gáspári pályát a „szenvedéstörténethez”. Magam is látom – több szempontból is – ennek létjogosultságát. S ha a pécsi pályatárs előadásában csak nyolc stációra valót talált az életútban, akkor könnyen úgy gondolhatjuk, hogy bizony – sajátos keresztút – Gáspárnak még holtában is hátra van néhány! Tán ilyen volt az Iskolakultúra-vita is? Tán ilyen volt az Iskolakérdés című posztumusz-kötet megjelenésének vétkes késlekedése? „A honi rozsda, lehúzta, megette!” – írta a haragos költő a tragikus sorsú, elkallódó tehetségről! Melyik „rozsda” ártott Gáspár Lászlónak? Hogyan halmozódhatott egymásra ennyi amnéziát növelő történés ilyen rövid idő alatt? S mennyit árthatott vajon az, hogy nem formált növendékeiből harcos sereget? Üldögéltünk itt a konferenciateremben az összetorlódó időben, „bajtársi találkozóra összegyűlt apostolok”, s a Mester még – igaz, furcsa módon már az „égi utakon” – mindig járja stációit.

S hogy még torlódóbb legyen az idő, azt mondhatnám, hogy nemcsak a felejtők, a megtagadók vannak – ők kívül maradtak –, de (elnézést az istenkáromló hasonlatért), de a „mennybemenetel ugyan még be sem következett”, de már vannak „ortodox” és „reformata” magyarázók is. Már bálványteremtők is jelentkeztek, akik saját aktuális pedagógiai törekvéseikhez citálnak szívesen – olykor nem is értve – gáspári gondolatokat, mert hiszen hogy lehet ugyanarra a szerzőre hivatkozva emlegetni a „kor divatjával szemben” az óvoda iskola-előkészítő funkcióját, miközben más a játékközpontúság, a „meghosszabbított óvoda” megfogalmazójaként, „lovagjaként” emlékezik rá? Hogy lehet gondolkodni a termelés-gazdálkodás pedagógiai funkciójáról végig nem gondolva a tőkés gazdaság, a tőkejövedelem, a munkanélküliség pedagógiai konzekvenciáit? Hogyan lehet a közösségekről beszélni, amikor az egyén kiszabadul az iskolai szervezet hamis totalitásának kötelékeiből?

Mind-mind olyan kérdések, melyeket nap mint nap felteszünk, s nap mint nap gondolunk arra, hogy de jó lenne Gáspárral szót ejteni róluk…. Miközben történelemmé alakul át az idő, Gáspár László munkásságának ideje. Feltárulkoznak tanulságai, megmutatkoznak az okok. Gáspár-recepcióról kell írnunk elemzéseket, megkülönböztetnünk különböző hatásokat, különböző utakat, melyek az életműből vezetnek tovább. Mérleget vonnunk, ítéletet alkotnunk nem lehet. Tán nem is a mi dolgunk. Békéscsabán 2003-ban azt éltük át együtt, hogy az életmű feltárása, leírása feladatunk még. Meg kell írnunk, el kell beszélnünk a történeteket. Összegyűjteni a mára alig összegyűjthető dokumentumokat! Hozzáférhetővé tenni Gáspár László örökségét. Mindenkinek, aki – így vagy úgy – tanulni akar belőle. Mert egy dolog ismételten bebizonyosodott Békéscsabán. A 20. század második felének megkerülhetetlen és kihagyhatatlan pedagógiai gondolkodójáról van szó. Szerencsénk volt, hogy személyesen is ismerhettük.

A konferencia teljes anyaga a Kemény Gábor Iskolaszövetség folyóiratának, az Embernevelésnek különszámában jelent meg.

 

„Gyerekernyő”

Konzílium a gyermek- és serdülőszervezetek együttes fellépéséről az MPT-ben

Az ifjúságpolitika és az ifjúsági érdekegyeztetés néhány fontos eseményét kővetően hívta tanácskozásra a gyermek- és serdülő szervezetek vezető képviselőit az MPT, illetve ennek Mozgalompedagógiai Szakosztálya. Mint ismeretes, az MPT és a szakosztály hosszú évek óta fáradozik a gyermek- és serdülőmozgalmak értelmiségének párbeszédén, közös vezetőképzés, közös fellépés, közös PR, közös akciók feltételeinek megteremtése érdekében.

A 2003. novemberi megbeszélésen a meghívó szervezeten kívül az alábbi szervezetek tagjai voltak jelen: Academia Ludi et Artis Művészetpedagógiai Egyesület, Bem József Magyar–Lengyel Cserkészcsapat, Garabonciás Alapítvány, Ifjúsági Elsősegélynyújtók Egyesülete, Magyarország Felfedezői Szövetség, Magyarországi Gyermekbarátok, Magyar Úttörők Szövetsége, Múltunk Öröksége Alapítvány, NEGYISz, Úttörők Baráti Köre, Szépen Magyarul, Szépen Emberül Mozgalom, Tájak Korok Múzeumok Egyesület, Zánkai Gyermek- és Ifjúsági Központ. A sajtó nyilvánosságát a Köznevelés Szerkesztősége és a Két Zsiráf Szerkesztősége jelentette (mindkét orgánum felajánlotta hasábjait közérdekű gyermekszervezeti információk közlésére). Kondor Endre szakosztályi titkár először a Gyermek- és Ifjúsági Konferencia októberi meghiúsult alakuló értekezletéről szólt. Elmondta, hogy az ifjúsági szervezetek dominálta ernyőszervezetek kombattáns politikai szembenállása lehetetlenné tette az érdemi egyeztetést. Érezhető volt a kormányzati elvárás egy, mindenkit megjelenítő ernyőszervezet létrehozása iránt. Ez a tét megosztotta a résztvevőket, obstrukciótól sem mentes ügyrendi, legitimitási vitákban kifulladt az összejövetel. Már ott is felvetődött, hogy a gyermek- és serdülőmozgalmak előtt álló kihívások és feladatok más jellegűek, ebből a béklyóból kitörési pontokat kellene keresni. A történeti visszaemlékezésben – kutatási feladatra érdemesítve – jelent meg a II. világháború utáni koalíciós és „álkoalíciós” viszonyok közepette megvalósuló „ernyőszervezet”, a MADISz, a kései Kádár-kor „álpluralizmusa”, a MIOT, majd a MISZOT, NIT, OGYIP, NEGYISz politikai kontra-rekontrajátéka.

Trencsényi László a Gyermekjogi Egyezmény előírása szerinti kormányzati kötelezettség jegyében elkészült éves jelentés alkalmából összehívott parlamenti bizottsági nyílt vitanapról számolt be. Elmondta, hogy a jelentés tervezetének korábbi kritikájában az MPT annak az egykori ÁIB-re, az 1971-es riadalomban született Ifjúsági Törvényre emlékeztető ifjúságcentrikusságát tette szóvá, illetve a háttéradatoknak kormányzati forrásokból származó, így szükségképpen apológiára hajlamos részeit (ennek anomáliája például, hogy nyilván a megelőző CM-menedzsment szolgáltatta a Comenius-programot dicsérő bekezdéseket, miközben mára a független kutatások – az OM-ről nem is beszélve –egészen máshogy látják, láttatják e jelenséget). Szólt arról is, hogy az MPT, illetve a Mozgalompedagógiai Szakosztály jószolgálatot ajánlott a Miniszterelnöki Hivatal és a Magyarország Felfedezői közti, a pályázati támogatás elmaradása miatti vitában; hogy a szegedi Tanárképző Főiskola neveléselméleti jegyzetében önálló mozgalompedagógiai fejezetet rendelt. A Pedagógusképzés című lap Nádházi Lajos zánkai és Rakó József sárospataki tapasztalatairól közöl írást a pedagógusjelölteknek a gyerekszervezetben végzett gyakorlatának képzésbeli jelentőségéről.

A nagy érdeklődés mellett összehívott parlamenti vitáról szólva hangsúlyozta Gyurcsány miniszter expozéjának a társadalmi integrációt sürgető helyzetelemzését, Gönczöl Katalin szigorú szavait a korosztály kriminalizáltságáról, a központi előadók TF-, illetve sporthangsúlyosságát (ebben a TF „pacifikálásának” kormányzati szándékát is látni vélte). Úgy ítélte meg, hogy a hozzászólók jelentős része szervezete, kezdeményezése bemutatására fordította az időt – a maga sokféleségében jelentek meg világi, közösségi, egyházi feladatvállalók állami gondozottaktól fogyatékosokig, gyerekszínháztól a „lifelong working” pedagógiailag fontos megfogalmazásáig. Örömmel nyugtázta, hogy a jelentésről a négy ernyőszervezet összehangolt, konstruktív (bár kritikus) véleményt adott elő „irodalmi színpadi” előadásban. Kiemelte, hogy az Ifjúsági Demokrata Fórum és a Magyar Cserkészszövetség képviselői folytatták leginkább az ifjúsági vita radikálisabb politikai élességét.

A Fiatal Baloldal képviselője a GYIK létrehozását sürgette egy minimumprogram alapján, nem volt szerencsés, hogy „egységes ifjúsági szervezetet” emlegetett szükségletként. Saját hozzászólásában üdvözölte a kormányzati kommunikációban hangsúlyossá váló gyerekközpontúságot, a „köztársaság gyermekeinek” gondolatát. Jelezte, hogy ilyen gondolatokat korábban a „megboldogult” Gyermekérdekek Magyarországi Fóruma, illetve az úttörőmozgalom is dajkált. Maga is az ifjúsági társadalom reintegrációjának szükségességét hangoztatta, főképp a szociális, illetve az etnikai megkülönböztetés elkerülésének veszélyeire figyelmeztetett. Ehhez képest tartotta „bagatellnek” az ifjúsági szervezetek közti „politikai kamaszságot”, a civódások utánzását. A gyermekkultúra (gyermekek kulturális ellátása és kulturális értékteremtő tevékenységének) fontossága, a pedagógusképzéstől való elvonások kockázatának hangsúlyozása mellett a civil gyermekvilág ügye mellett tette le a voksot. Példaként idézte a nógrádi településen többszöri választási botrány után, ennek elkerülésére a jövőbe való befektetésként létrehozott települési gyermek- és ifjúsági önkormányzatot, illetve felvetette: ki a felelős a nagy lehetőségként a kilencvenes évek elején létrejött Magyarországi 4H Klubok mozgalmának felmorzsolódásáért.

A november 14-i konzílium résztvevői nyomatékosan hangsúlyozták, hogy meg kell találni a gyermek- és serdülőszervezetek minél szélesebb körében kialakuló szuverén együttműködés formáit és kereteit, a kormányzatot ezen partner elfogadására lenne jó rávenni. (Fontos, hogy ebbe az együttműködésbe a politika ne törhessen be, de meg kell kísérelni a cserkészet képviselőinek bekapcsolását is.) Az együttműködés kereteinek megfogalmazására ajánlotta Miklós Tamás egy közeli munkakonferencia tervét – az emlékezetes Gyermekszervezetek az ezredfordulón című konferencia mintáit követve. Ez a javaslat támogatást kapott. A jelenlévők kifejezték szándékukat egy ilyen konferencia előkészítő bizottságában való részvételre. Az előkészítés két feladattípusban körvonalazódott: (1) tartalmi kérdések összegyűjtése, javaslatok, elképzelések, jövőképek (koordináció, normatív finanszírozás, „ökumenikus” vezetőképzés, szervezet és mozgalom különbözőségei, szakmai tapasztalatcsere, történeti tapasztalatok, EU-s tapasztalatok, „Szervezeti Enciklopédia” kiadása a résztvevők egységes adatközlése alapján, ezek eljuttatása minden iskolába, kölcsönös megjelenés egymás weblapján stb.); (2) címlista komplettírozása, a pártpolitika folytatására irányuló törekvések „kiszűrésének” technikája stb.

Kondor Endre közvetít egy, a cserkészmozgalom vezetőivel lefolytatható tárgyalás érdekében, Miklós Tamás alternatívákat dolgoz ki a munkakonferencia programjára és idejére (felvetődött gyerekkorosztály és ifikorosztály szatellit-rendezvényének ötlete is), Trencsényi főtitkár tárgyalásokat kezdeményez a GYISM-mel. (2004 januárjában a koordináció új szervezetének előkészítésére fontos lépések történtek – a Szerk.)

 

III. Kiss Árpád Konferencia Debrecenben

Az MPT számára megtisztelő, hogy hagyományőrzőként részese lehet egykori elnöke, a modern pedagógiai tudomány megteremtésének fontos személyisége, Kiss Árpád szellemi öröksége jegyében szervezett konferenciának. A házigazda a Debreceni Egyetem, ahol a Neveléstudományi Tanszék emlékszobában őrzi a névadó könyvtárát. A 2003. évi rendezvény az „elvárások forradalma” kifejezést illesztette az állandó „húzócím”, az „interdiszciplináris pedagógia” után. Kozma Tamás nyitóelőadása is e megközelítések egységét jelképezte: az európai kisebbségi egyetemek épületeinek arculatát bemutató diaképek alapján vonta le következtetéseit. Ideo-pedagógia, pedagógus-pedagógia, történeti pedagógia, szocio-pedagógia, virtuális pedagógia, műveltség-pedagógia, kreativitás-pedagógia, EU-pedagógia alcímek alatt eszmét cseréltek a pedagógusszakma idősebb és fiatalabb nemzedékét jelentő kutatók, egyetemi oktatók. A házigazdák mellett az ELTE, a Veszprémi Egyetem, a Kecskeméti Főiskola, a Kodolányi Főiskola, a Miskolci Egyetem kutatói szerepeltek szép számmal a DAB kellemes, emberi-szakmai diskurzusra alkalmas termeiben. A konferencia résztvevői megkapták a II. konferencia kötetét, mi is várjuk az új gyűjteményt.

A természettudományos tanárképzésről 2003. novemberben

A Felsőoktatási Szakosztály tavasszal, az MTA székházában tartott előadóülésén a tanárképzés egészének helyzetével foglalkozott. Ezt követően fogalmazták meg tagjaink azt az igényt, hogy tágítsuk ki a témát a tanári pálya egészére, ugyanakkor szűkítsük olyan tanári csoportokra, amelyek szakmai és társadalmi helyzete egynemű. Ennek jegyében tartottuk meg 2003. november 28-án, újfent az MTA székházában, a természettudományi tárgyak tanárainak helyzetével foglalkozó előadássorozatunkat. Fő célunk az volt, hogy e tanári csoportot támogassuk a társadalom elismerésének visszaszerzésében, szakmai önmeghatározási joguk érvényesítésében, de egyben fel is híjuk a figyelmet a társadalom változó elvárásaira. A megjelentek nagy száma igazolta témaválasztásunkat. Különösen örömteli volt, hogy nagyszámú, közoktatásban ténykedő tanárkollegánk tisztelt meg jelenlétével és véleményével bennünket. Úgy velem, rendezvényünkkel segítettük a felsőoktatás természettudományi karainak, a gyakorló tanároknak és a vezető kutatóknak az együttműködését. Az ülés legfontosabb gondolatait AJÁNLÁS formájában foglalták össze a szervezők. Ezen ajánlásokat a címzett döntéshozókhoz is eljuttattuk. Az ülést követően többen javasolták, szervezzünk hasonló rendezvényt más tanári csoportokról a tavasz folyamán.

 

„A természettudományos tanári pálya helyzete és távlatai” – ajánlás

Az ország felsőoktatási intézményeinek természettudományi karai és a Magyar Pedagógiai Társaság rendezésében, az MTA székházában lezajlott eseményen több mint száz résztvevő jelent meg a kutatóintézetekből, a közoktatásból és a felsőoktatásból. A hat bevezető előadást követő vitában mintegy húsz hozzászólás hangzott el. A programbizottság az értékes gondolatok és javaslatok közül a következőket emeli ki:

• Az állampolgárok természettudományos kultúrája a demokratikus társadalom működőképességének elengedhetetlen előfeltétele. E kultúra legfontosabb közvetítője a közoktatásban tevékenykedő természettudományos szaktanárok csoportja.
• A gazdaság versenyképességét meghatározó tényezők között a kreativitás és a tudás hatékony elsajátításának képessége a pénzeszközökkel egyenrangúan fontos. Értelmetlen minőségi túlképzésről beszélni, csak rosszul szervezett gazdasági és társadalmi intézmények vannak, amelyek nem képesek kihasználni a képzett emberekben rejlő potenciális lehetőségeket.
• A tudomány kommunikációját a hivatásos kommunikátorok és a természettudományos tanárok, továbbá a tudomány aktív művelői közötti együttműködésre kell alapozni, és a tudományos kutatási projektek elhagyhatatlan részévé kell tenni.
• A természettudományos tárgyakat tanító tanároknak szükségük van a politikai elfogultságtól mentes nemzeti intézmények folyamatos támogatására. Kívánatos az MTA és a MTESz állandó szerepvállalása a természettudományos tanárok alkotómunkájának támogatásában, véleményük megjelenítésében a széles társadalmi nyilvánosság előtt. A természettudományi karok dékáni kollégiuma alakítson bizottságot az ügy képviseletére.
• A természettudományos oktatásnak a magyar társadalmat égető gondok megoldásához való minél eredményesebb hozzájárulása, a természettudományos tanárok szakmai presztízsének növelése érdekében a következő konkrét lépéseket ajánljuk:
• A magyar tudomány élenjáró kutatói, a széles körű társadalmi megbecsülést elért vállalkozók és a tudományos kommunikáció meghatározó személyiségeinek részvételével szervezzenek mesterkurzusokat a legkiválóbb, legkreatívabb természettudományos tanárok számára. Ezek során közvetlen eszmecserében határozzák meg a társadalom megújuló igényeit a természettudományok közoktatása iránt, vitassák meg az ebben hasznosítható új tudományos eredményeket, és azonosítsák a leghatékonyabb kommunikációs eszközöket. Felkérjük az OM-et, az MTA-t és a vállalkozói képviseleteket e fórum létrehozására.
• Az önkormányzatokkal együttműködésben alakítson ki a kormány céltámogatási stratégiát a természettudományos szaktanári pálya vonzó és megtartó erejének fokozására. Kövessék ebben a fejlett országok (pl. Németország vagy az Egyesült Királyság) legújabb kormányzati lépéseit.
• A nemzeti innovációpolitika hangsúlyos részeként a 2004 januárjában megalakuló Nemzeti Kutatási-Fejlesztési Hivatal hozzon létre a Magyar Innovációs Szövetséggel együttműködve a gyakorló tanárok oktatásjavító találmányainak megvalósítását és a találmányok tudáspiaci értékesítését támogató „inkubációs házakat”.
• A természettudományi karok szervezzenek műhelysorozatot a természettudományos szakismeretek szintézisének a közoktatási tantervekben való megjelenítésére és eredményes oktatására. Fordítsanak különös figyelmet az ehhez szükséges tanári ismeretek és készségek elsajátítási lehetőségeinek kidolgozására, beillesztésükre a hazai tanárképzés és -továbbképzés egységes rendszerébe.
• Az ORTT és a Parlament kezdeményezze, hogy a közszolgálati kommunikáció csatornáiban hozzanak létre folyamatosan működő fórumot – természettudományos szakemberek aktív részvételével –, ahol a médiában megjelenő áltudományos nézetek kritikája közvetíthető a társadalom tagjainak.
• A tanárképzés és -továbbképzés szakmódszertani része számára az OM pályázattal fejlesztessen ki a társadalom és a tudomány aktuális „forró” kérdéseit feldolgozó modult, amely lehetőséget ad a tudományos kommunikáció legmodernebb eszközeinek elsajátítására.
• Regionális központok segítségével az OM és az önkormányzatok biztosítsák a legrosszabb körülmények között dolgozó iskolák számára is az iskolai demonstrációs kísérletek teljes spektrumának bemutatását.
• A kiváló képességek számára adják meg a lehetőséget a gyorsított előrehaladásra a tömegképzéshez igazodó köz- és felsőoktatási rendszerben. Az OM közoktatás-fejlesztési programjának keretében biztosítsák minden városban, illetve kistérségben legalább egy-egy természettudományos tehetséggondozó szakkör működtetésének feltételeit.
• A Magyar Pedagógiai Társaság szervezzen évente tematikus fórumot a szaktanárok különböző csoportjai számára pályájuk helyzetének és perspektíváinak megvitatására. A tapasztalatokat és javaslatokat juttassák el a magyar tudományosság, valamint az állami oktatásirányítás és fejlesztési politika vezetőihez.

Budapest, 2003. december 3.

Az ülés védnökei: Ádám György akadémikus (a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke), Keviczky László akadémikus (az MTA alelnöke), Zettner Tamás egyetemi tanár (a MTESz elnöke)

A programbizottság tagjai: Dr. Balogh József (Nyíregyházi Főiskola, főigazgató), Dr. Bazsa György (Debreceni Egyetem TTK, egyetemi tanár), Dr. Erostyák János (Pécsi Tudományegyetem TTK, dékánhelyettes), Dr. Galambos Gábor (Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Főiskolai Kar, főigazgató), Dr. Klukovits Lajos (Szegedi Tudományegyetem TTK, dékánhelyettes), Dr. Patkós András (Magyar Pedagógiai Társaság Felsőoktatási Szakosztály, elnök), Dr. Puskás János (Berzsenyi Dániel Főiskola, Szombathely, főiskolai tanár), Dr. Szabó József (Debreceni Egyetem, rektorhelyettes), Dr. Tasnádi Péter (ELTE TTK, dékánhelyettes)

 

Magyar Pedagógiai Társaság „Naplemente-programja” – ajánlás

A Magyar Pedagógiai Társaság céljainak és hagyományainak megfelelően, többek indítványára, egyben erőforrásai korlátozottságának figyelembevételével részt kíván venni olyan programban, programokban, melyek pályatársaink méltó búcsúját (tapasztalataik átadását-átvételét, emberi-szakmai kapcsolataik karbantartását, a szükséges és lehetséges egyéb segítséget) szolgálja. A „Naplemente-program” tevékenységei az egyesület közösségeiben, szakosztályaiban, tagozataiban működhetnek, a társasági szakmai-civil közélet keretei között. A program tevékenységei rendszert alkotnak. Ezek az alábbiak lehetnek:

• feltárás, jelzés (azon pályatársak megkeresése, akik a Naplemente-program célcsoportját alkothatják);
• saját körben, erre vállalkozó civil aktivistákkal (viszonylag kis számban) részvétel a gondozó, segítő tevékenységben;
• a megismert, s segítségre szoruló pályatársakról szóló jelzések folyamatos továbbítása az idősgondozással foglalkozó önkormányzati, nonprofit és forprofit szervezeteknek;
• a fenti szervezetek vonatkozó tevékenységének folyamatos monitorozása, szakmai elemzése e hivatásos szolgáltatók tevékenységének;
• < >konkrét, egyedi felszólamlásokkal (indokolt esetben);kutatói reflexiókkal;a szakmai és társadalmi nyilvánosság előtt (más erre illetékes szervezetekkel együttműködve) képviseli a búcsúzó generációk méltó búcsút megillető jogait, nemkülönben a méltó búcsú segítésére vállalkozó, minőségi teljesítményt nyújtó szervezetek szakmai érdekeit.részvételünk a Tanulás ünnepén, illetve más, több civil szervezettel közös fontos eseménysorozaton;a választmányi ülések tematikájának középtávú terve (javasatok: a Fiatalkori Bűnmegelőző Program – Gönczöl Katalin; tanulási és magatartási nehézségekkel, zavarokkal küzdő gyerekek iskolai esélyei – Gazdagréten az Öveges J. Iskola vendéglátásában; diákjogok, állampolgári kultúra oktatása – az oktatási ombudsman meghívásával, a roma etnikum iskolázási esélyei – felvetődött, hogy 2005-ben Jászladányban legyen kihelyezett tagozati ülés);a Napközis Szakosztály javasolta EU-s program mint a májusi küldöttgyűlés és a megelőző szakasz kiemelkedő témája;hagyományőrzés, tapasztalatátadás, „Naplemente-program”Staféta-tábor a fiatalítás, a nemzedékek kapcsolata jegyében;más szakosztályi, tagozati javaslatok kiemelése.http://www.kerekek.hu). Füle Sándor (Napközis Szakosztály) elmondta, hogy munkatervük az OM-nek benyújtott akcióprogram főbb pontjaira épül. Fontosnak tartotta az EU-s programot. Gondot okoz – mondta – az időegyeztetés, több pedagógust nem vagy nagyon nehezen engednek el az igazgatók, helyettesítésre nincs mód. Garaj Erika a Komárom- Esztergom Megyei Tagozat szervezése során kialakult „marketing-tapasztalatokról” szólt, az érdekeltségi elemre hívta fel a figyelmet. Sándor Ildikó (Hagyományismereti Szó) tapasztalatai szerint a péntek délután alkalmas időpont volt a Hagyományok Házával való együttműködésben, utóbbi támogatásával sorra kerülő, napi használatra alkalmas új módszertani tapasztalatokkal járó összejövetelek megszervezésére. 140 fő látogatja a programokat, főleg óvónők és tanítók. Így volt ez a Tanulás ünnepe bemutató foglalkozásain is! A Csepüposta az interneten is megjelenik (http://www.hagyomanyokhaza.hu). Otthonra találtak a budai tanítóképző főiskolán! Nem múlik el összejövetel új tánclépés, új mese, új dal, új szokásjáték megtanulása nélkül. Ádám György a „kincstári”, a „kipipálandó” rendezvények veszélyeiről szólt. Harangi László (Felnőttoktatási Szó) az EU-csatlakozás jelentőségét méltatta különösen az élethosszig tartó tanulás szempontjából. Novák Pál (Békés megye) arról szólt, hogy a kollégák az „azonnal hasznosítható” tapasztalatokat várják az összejövetelektől. Szólt a Gáspár-emlékkonferencia jelentőségéről. Szentjóby Szabó Tibor (Bács-Kiskun megye) igenelte az EU-s programot, elmondta, hogy a Pedagógiai Híradón keresztül már kezdeményezte a levelező dialógust a megye pedagógusaival, gyűjtik a pedagógiai „hungaricumokat”. Csiszárik Jánosné (Borsod Műhely) a Tanulás ünnepe rendezvénysorozatról mint sikerről számolt be. Patkós András (Felsőoktatási Szó) a szakmai önbecsülés iránti igény felkeltésében és ébrentartásában látta és láttatta a szakmai szervezet működésében való legfontosabb „érdekeltségi” elemet. Király Gyula (Heves megye, illetve Mozgalompedagógiai Szó) méltányolta, hogy az MPT rajta tartja a kezét a szakma „ütőerén”, ebben az összefüggésben értékelte a 2003. tavaszi mozgalompedagógiai konferenciát s ennek publikációját. Fábry Ilona (titkárság) az adatkezelés, tagdíjfizetés (aktív dolgozók min. 1000 Ft, nyugdíjasok, tanulók min. 500 Ft), regisztráció, levelezés, utalványozás, megbízások rendjéről szólt, köszönve az együttműködést, s a hozzá intézett elismerő baráti szavakat. Válaszában a főtitkár a vitaindítóban vázolt folyamatok megerősítését látta visszaigazolva. Szólt arról, hogy az elnökség január 15-én értékeli az elhangzottakat, s hozza meg a szükséges döntéseket. Kérte a szervezeti egységeket, hogy folyamatos információkkal segítsék a koordinációs munkát. Ádám György elnök zárszavában erőt, egészséget kívánt a gazdag tervek megvalósításához, szólt arról, hogy a modern kor emberének bonyolult identitási hálójában mindenki találja meg a társasághoz fűződő szálakat.

   

  Pedagógiai örökségünk és Európa

  Felhívás a s Magyar Pedagógiai Társaság szervezeti egységeihez

  A Magyar Pedagógiai Társaság elnöksége – támaszkodva a szervezetiegység-vezetők 2004. január 9-i évindító összejövetelének támogató álláspontjára – a soron következő, 2004. évi küldöttgyűlését májusban annak a meghatározó eseménynek szentelje, amit a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozása jelent. Úgy véljük, hogy a nevelésügy szempontjából is gazdag, fontos folyamat mérföldköve a szimbolikus esemény. Alkalmat adhat számvetéskészítésre, arról hogy nevelésügyünkben, pedagógiánkban

  < >melyek azok az elemek, jelenségek, melyek immár hagyományosan szerves részei az európai gondolkodásnak, jelenségvilágnak;melyek azok az elemek, jelenségek, melyeknek „európai importjára” fokozottan szükség van, melynek hazai térhódítására a csatlakozás vélhetően jó hatással lesz;melyek azok az elemek, jelenségek melyeket mint nehéz örökséget úgymond „szívesen hagynánk” az új európai határokon kívül;melyek azok az elemek, jelenségek, melyekkel szemben különösen fontos lesz saját tapasztalatainkat, megoldásainkat őrizni;s végül, de nem utolsó sorban, melyek azok a „hungaricumok”, melyeket büszkén „kínálunk” mint magyar megoldásokat, magyar modelleket, magyar örökséget a határokon túli Európának.

  Ennek megfelelő vitaindító referátumot tervezünk a küldöttgyűlésre. Ám a Magyar Pedagógiai Társaság társadalmi súlyához, hagyományaihoz méltóan akkor veszi ki részét az EU-s felkészülésből (és a felelős ünneplésből is), ha nem csupán egy rangos központi rendezvény fémjelzi jelenlétét, hanem ha olyan diskurzusokat tud generálni, melyek mind szélesebb körben késztetik megszólalásra, töprengésre, állásfoglalásra, tájékozódásra pedagógustársainkat – szerte az országban. Ezért az elnökség arra hív fel, hogy a tagozatok, szakosztályok a tavaszi időszakban ily módon tűzzék napirendre a kérdéskört. Január 9-én néhányan már impozáns tervekről is beszámoltak, ezeket bemutatjuk, jelezvén a lehetséges metodikai megoldások sokféleségét is. A Napközis Nevelési Szakosztály (a program fő kezdeményezője) konferenciát szentel a 100 éves magyar napközi otthonok öröksége áttekintésének – európai tükörben, a Hagyományismeret Szakosztály a hagyományoktatás „magyar modelljéről” készül kis füzetet közreadni, a Felnőttnevelési Szakosztály kutatná az európai minőségű felnőttképzés feltételrendszerét. Felvetődött olyan „levelezős játék” ötlete is, melynek során mind több pedagóguskollégánknak adjunk – a szakma kis köreiben – lehetőséget, hogy írásban válaszoljon a fenti kérdésekre, s e rajzos levelezőlapokból készüljön kiállítás. Az elnökség nem kíván állást foglalni a megoldás mikéntjében, de szeretné, ha minél több szervezeti egység tényleges felkészülés alapján küldené el szószólóját a májusi összegző eseményre. Szó esett arról is, hogy a témával való foglalkozást a júniusi Staféta-táborban is folytatnánk.

  Kérjük, fogadják meg e felhívásba foglalt javaslatokat. Segítené a koordinációt, ha elképzeléseikről, terveikről tájékoztatást adnának titkárságunknak. Tervezzük pályázatok benyújtását is a programok költségeinek fedezésére, ehhez is szükséges minden előzetes információ. Jó munkát és boldog új évet kívánunk!

  2004. január 10.

  A Magyar Pedagógiai Társaság elnöksége
  * * *

  Halottaink

  Sz. Várnagy Marianne, Ködöböcz József, Kovásznai Kató, Estók Sándorné, Oros Károly, Németh Kálmánné, Fürstné Kólyi Erzsébet, Károly István, Köves József. Emléküket megőrizzük.

  * * *

  Staféta 2004

  A Pályakezdők Szakosztálya a Magyar Pedagógiai Társaság vezetőivel együttműködve 2003. június 26–29. rendezte meg Staféta címmel a 40 év alatti MPT-tagok táborát a Csillebérci Ifjúsági Táborban. A kellemes időjárás és a helyszín adottságai módot adtak arra, hogy beszélgessünk közoktatásunk közelmúltjának és jelenének helyzetéről és közoktatáspolitikai kérdéseiről, képet kapjunk arról, hogy mi várhat ránk az Európai Unióban, illetve változott-e a „gyermekanyag” az elmúlt évtizedekben. A szakmai program mellett játékos vetélkedőkön is megcsillogtathatták tudásukat a résztvevők. A tábor résztvevőinek, meghívott vendégeinek visszajelzéseiből és saját tapasztalatunkból kiindulva úgy véljük, mindenképp szükség lenne folytatásra.

  A 2004. évi tábor szervezésében szeretnénk lehetőséget biztosítani a pályakezdő és a már pályán lévő pedagógusoknak egyaránt, hogy tapasztalataikat újra megoszthassák egymással. Az előadások mellett (melyek jelentős része terveink szerint a változás előtt álló oktatási rendszer és az integráció kérdése köré csoportosulna) szakmai műhelyek létrehozását szeretnénk szorgalmazni, melyen belül egy-egy téma gyakorlati oldalának megismerésére törekednénk. A meghívott előadók előadásaihoz kapcsolódóan vitafórumokat is létrehoznánk, mert véleményünk szerint a szakmai fejlődéshez elengedhetetlen a különböző nézőpontok láttatása és ütköztetése.

  Ezúton szeretnénk felhívni mindazok figyelmét, akik megtiszteltek bennünket jelenlétükkel és mindazokat, akiknek felkeltettük az érdeklődését, hogy javaslataikkal, ötleteikkel segítsék a jövő évi szervezést. Szeretettel várunk minden kreatív hozzászólást, előzetes jelentkezést, részvételi szándékot a társaság levélcímén, illetve elektronikus címén!

  Az előkészületekről érdeklődésére folyamatosan tájékoztatunk majd.

  Kerekes Valéria
  A Pályakezdők Szakosztálya elnöke
  * * *

  Lapzárta után

  A magyar kultúra napján, illetve a kisebbségek napján kitüntetett tagtársaink: Báthory Zoltán, Botár Béla, Botár Béláné, Caruha Vangelio, Dely Andrásné, Fábry Béla, Korinthus Mihályné, Szekszárdi Júlia, Trencsényi László.

  Footnotes

  1. ^ A Hírlevél lapzártájának napján érkezett meg Moszkvából a Nemzetközi Makarenko Társaság elnökének, Korableva professzor asszonynak kapcsolatkereső levele, e levél is emlékeztet arra, hogy Laurenszky Ernőt a nemzetközi szervezet elnökségi tagjaként tisztelik.