A PanoDráma bemutatója: „újra keresztmetszet a közoktatásról, új témákkal, új jelenetekkel, a Nemzeti Pedagóguskar zenés betéteivel.” Kis utánanézéssel kiderül, a darab a Trafóban 2012-ben bemutatott Tanulni, tanulni, tanulni átdolgozott változata. Az előadás az iskolai világ szatirikus bemutatását ígéri, sok új elemmel. A jelenetek egy-egy problémát járnak körbe: szegregáció, diákokat fizikailag bántalmazó tanárok, pályaelhagyás, a gyerekek előítéletei, kiégett pedagógusok, megalázás, rasszizmus. Dokumentarista színházról van szó (verbatim, azaz szó szerinti, ez a műfaj angol megnevezése), a színészek szövegei mind valóban elhangzott mondatok, vagy az adott ügyekben érintettekkel készített interjúkból vett részletek, vagy talált anyagok.
Azonban talán ebben a darabban nincs is olyan sok interjú. A darab legelején, a pályaelhagyó tanárok monológjai, a gyöngyöspatai eseményekre reflektáló szülő, néhány igazgató, egy Zöld Kakasos diák és Hoffmann Rózsa mondatai valódi interjúválaszok. Máskülönben igazgatói beszédeket hallgatunk, gyerekekhez beszélő rendőrt, etikaórát tartó tanárt, budafoki anyukák beszélgetését, internetes kommenteket a diákverésről. Ezek biztos valódi szövegek, melyet valahonnan megszereztek az alkotók, de nem interjúrészletek. S ez komoly etikai kérdés, hogy egy teljesen más kontextusban, sokszor nyilvánvalóan más hangsúllyal, arcjátékkal, más értelemben elhangzott mondatokat ki szabad-e teljesen forgatni?
Hogyan készítenek interjúkat az alkotók? Tud(hat)ják az alanyok, hogy szavaikat közönség előtt mondják majd el, a játék révén módosult, eltorzult jelentéssel?
Töprengek, hogy az alkotók valóban beültek-e egy etikaórára, és azt tapasztalták, ami a darabból kiderül, hogy a tanárnő a hit, remény, szeretet fogalmak pontos definíciót tanultatta meg szó szerint a gyerekekkel? Tényleg megeshet, hogy egy rendőr a legkomplikáltabb szakzsargont használva beszél a gyerekeknek a gondatlanul őrizetlenül hagyott tárgyaik mások általi eltulajdonításának veszélyeiről? Az a baj, hogy el tudom képzelni. Mégis, előtolakodik bennem egy viszonylag friss emlék. Londonban kampányt indítottak a buszsofőrök verbális zaklatásának visszaszorítására. A kampány része volt egy hirdetés, mely egy kisfiú rajza mellett az általa írt mondatokat mutatja meg: „Az apukám buszsofőr. Néha az emberek kiabálnak vele. Ilyenkor itthon nem eszi meg a vacsoráját.” Miért van, hogy akik egyes csoportok megbélyegzettségére, kirekesztettségére, a rajtuk való gúnyolódásra olyan érzékenyek, nem hajlandók tovább haladni ezen az (egyébként jó) úton, s az érzékenységet általánosan kiterjeszteni? Habár az reménykeltő, ahogyan látható kétségbeeséssel idéz a darab közönyös, életunt fiatalokat, akiknek – ez derül ki – alig van kapcsolatuk a szüleikkel, nincsenek terveik a jövőre nézve, és akik megtiltanák a nyugdíjasoknak a BKV-használatot.
Az előadásban van izgalmas diák-vitaklub az integrációról és a szegregációról a közönség bevonásával, és gyermeteg viccelődés Hoffmann Rózsa nevével.
Lehet értelme egy darabnak, mely csak ostoroz, és nem próbál sebeket gyógyítani? Akár lehetne, de a gúnyolódás hitelteleníti. A közönségnek azonban nagyon tetszett, nevettek, tapsoltak. Ez végképp elbizonytalanít az előadás célját és sikerét illetően.
(Magamhoz is vannak kérdéseim: milyen gondossággal járok el az interjúkészítések során, s vajon, amikor nekem kellett részleteket válogatni igazgatói beszédekből, meg tudtam oldani, hogy ráirányítsam a figyelmet egy problémára, de közben tiszteletben tartsam azt, aki nekem segített, és odaadta a szövegét, a nevét is vállalva? Vigyázok az írásaimban azokra, akikről írok? Rám tehát leginkább a darab indirekt üzenete hatott.)
A TTT 2013-14 produkciót a PanoDráma készítette, a Dohány utca 13-ban (Hátsó Kapu) volt látható 2014. február 10-én és 11-én. Rendezte: Schermann Márta és Lengyel Anna, zene: Ted van Leeuwen, dramaturg: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna, játsszák: Feuer Yvette, Hárs Anna, Ördög Tamás, Schermann Márta, Cseh Judit, Urbanovits Krisztina,
s mindkét alkalommal négy másik középiskolás diák.
