Nehéz ma az oktatás világával, s különösen jövőjével foglalkozni, hiszen korábban nem tapasztalt ütemben és mértékben változik körülöttünk a természeti és társadalmi környezet. A globális és lokális kihívások ráadásul együttesen és komplex módon tesznek próbára minket. A klímaváltozás, a „dél” népességrobbanása, az „észak” elöregedése, a migráció, a társadalom peremére szorult csoportok arányának növekedése, a digitális technológia többszintű behatolása a mindennapokba és az oktatás világába önmagukban is kihívások, de együttes jelentkezésük mindenképpen korszakos jelentőségű.
Mindezek folytán is egyre nehezebb azonosítani azokat a nevelési-oktatási célokat, tartalmakat és módszereket, illetve azokat a képességeket, amelyekre a jövő társadalmában, gazdaságában, szellemi életében szükségünk lesz. Napról-napra anakronisztikusabb a városok közepén található nagy betonépület, a hagyományos iskola, „amelyet számos, pontosan ugyanolyan teremre osztottak és minden teremben padok és székek sorakoznak. Amikor megszólal a csengő, bemegyünk az egyik terembe harminc másik gyerekkel együtt, akik velünk azonos évben születtek. Minden órában bejön egy-egy felnőtt is, és beszélni kezd. Ezért fizeti őket a kormány. Az egyikük a Föld alakjáról beszél, a másik az emberiség múltjáról, a harmadik az emberi testről.” (Harari)
Ma már egyre többen látják be, hogy a modern nemzetállamok kiépüléséhez és az ipari forradalomhoz köthető intézményes iskolarendszer világszerte – ahol csak áll még – komoly válságban van. Az oktatáskutatás és a rendszerszintű pedagógiai gyakorlat a régi helyett nem alkotott új, a változó és differenciált feltételrendszerhez igazodó, életképes alternatívát. Különösképpen nem olyat, amely egyszerre tudja kezelni a versenyképességi elvárásokat, a társadalmi és szociokulturális különbségekből adódó esélyegyenlőtlenségeket, a közösségi és az egyéni tanulási utakat és az ezekhez fűződő érdekeket, a szellemi-lelki-testi fejlődés harmóniájának szükségét – vagyis biztosítani azt, hogy az ember ember maradhasson.
Az oktatás világában persze vannak olyan oktatáspolitikai beavatkozások (pl. a PISA-sokkot követőek között), amelyek a válságjelenségek eredményes kezelését szolgálhatják. Adekvátságuk adatokkal, tényekkel is igazolható. Érdemes fölidézni azt a beavatkozási csomagot, amelyet az OECD közel egy évtizede ajánlott. Íme a javasoltak summája:
- a lokális szereplők (intézmények) szakmai önállóságának megerősítése,
- az intézmények tanítási-tanulási képességeinek intenzív fejlesztése,
- minden egyes iskolát és minden egyes tanulót elérő eredménymérő és visszajelző rendszerek kiépítése,
- minden egyes iskolát elérő ösztönző mechanizmusok elindítása (pl. az eredményességi mutatók nyilvános elérhetőségével),
- a pedagógusi munka professzionalizálásának az oktatáspolitika középpontjába állítása,
- a pedagógusok és az iskolavezetők képességeinek a teljes életpálya során történő fejlesztése.
A fenti javaslatok mentén is érdemes e lapszám írásait olvasni, hogy a közölt anyagok – kiáltások! – milyen folyamatokról, tapasztalatokról tudósítanak. Hiszen ennek tükrében tudjuk csak értelmezni átalakuló világunk, a Föld dübörgését… „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila: Nem én kiáltok)
Kaposi József
