Szerkesztői jegyzet

Ez a lapszám többek között a tanulás nehézségeiről, az esélyteremtés és a minőségi oktatás összetett problematikájáról, valamint az életmentés iskolai taníthatóságáról is szól. Ennek kapcsán a hazai közoktatás világát illető, elodázhatatlan életmentési szükségességről írok.

Az agglomerációban lakom, és szinte minden reggel 7 óra körül, többségében diáktársaságban, a megállóban várom az autóbuszt. Közben látom, hogy az araszoló kocsisorban egymást érik a gyermekeket szállító autók. A szülők – a lassú forgalomtól idegesen – viszik gyermekeiket iskolába. A gyermekek álmosan és kissé bágyadtan figyelik az ablakon keresztül a külvilág ébredezését, zsongását. Megérkezik a busz, fölszállunk. Ülőhely már nincs – az idősebbnek való helyátadás errefelé már kiment a divatból –, így állva és néha egymásba is kapaszkodva zötyögünk a főváros felé. Az iskolába igyekvő 12–18 éves fiatalok többsége kialvatlanul, fáradt tekintettel vagy félálomban figyeli a körülötte zajló eseményeket. Néhányan a telefonjukat nézegetik, zenét hallgatnak, esetleg tankönyveket bújnak. Legalább fél óra, mire megérkezünk a végállomásra, és a többség újabb járműhöz rohan, mert becsengetésére be kell érnie a tanterembe.

Miközben átszállok a villamosra, azon morfondírozom, miért kell ezeknek a kiskamaszoknak, kamaszoknak naponta oda-vissza egy-egy órát utazniuk? A villamoson valamikori tanítványom ül mellém. Ő is munkába igyekszik, többgyermekes anyuka, egy településen lakunk. Igazi hátrányos helyzetből indulva diplomát szerzett, és ma az „emberminisztérium” uniós programjait koordináló hivatalában dolgozik. Elkezdi mesélni elsős gyermekének iskolai beíratását. Hétféle papírt kellett le- és kitöltenie. Az igazgató öntudatos szakmai meggyőződéssel tájékoztatta a szülőket, hogy ilyen és ilyen szempontok – „átugrandó égő karikák” – alapján válogatják ki a különböző típusú osztályokba a jelentkezőket. Az anyából árad a keserűség és a düh. Válogatnak a jövendő kiselsősök között? Mi alapján? Nem is íratja be idén az elsőbe, jövőre pedig majd inkább utaztatja a fővárosba gyermekét!

Más. Munkatársnőm meséli, hogy gyermeke, akit hónapokig egy országos hírű angoltanár készített fel, az angol középiskolai felvételin az egyik iskolában a megszerezhető 50 pontból 42-t kapott, a másik helyen 28-at. Miként lehetséges ez? – kérdezi tőlem. Hogy érvényesül az egységes tantervi elvárás? Mit néznek a felvételiztetők és mi szerint pontoznak?  Szimpátia, lélekjelenlét, protekció – sorolja a vélt válaszokat. Értetlenkedve rázom a fejem, széttárom a kezem, és valami közhelyes biztatást mormolok.

Ismét más. A családban beszélgetünk arról, hogy a nyolcadikos Máténak, aki egy főváros melletti gazdag előváros – jó színvonalúnak tartott – általános iskolájának a kezdetektől jeles átlagú tanulója, közepesre sikerült a középiskolai írásbeli felvételije, így biztosan nem veszik fel a kinézett gimnáziumba. Hiába működtette az anyuka éveken át az osztályban a felvételire készülők feladatmegosztó belső elektronikus hálózatát, és hiába járt Máté felvételi előkészítőre is. Az eredményt a fiú természetesen kudarcként éli meg, és iskolai osztályzatai azóta romlanak. Olvasom a Hivatal nyilatkozatát a középiskolai felvételikről. Az idei felvételi, miként a korábbiak is, mérési-értékelési szempontból tökéletesen működött. A csatolt diagram jól mutatja az eredmények normál eloszlását, így indokolatlan a gyerekek, szülők, általános iskolák felháborodása. A felvételi jól szolgája a válogatást, a versenyt, hiszen az eredmények alapján a legjobb iskolák szakszerűen ki tudják majd választani a jók közül a legjobb diákokat. Tehát a több ezer gyerek felvételi kudarca egyéni tanulási, szociális probléma. Eszerint az állami vizsgarendszernek csak a mérés, a válogatás szempontjai szerint kell jól működnie? – teszem fel magamban a kérdést. És az oktatáspolitikai dokumentumokban rögzített célok: a méltányosság, az esélyteremtés és egyéb tágabb társadalompolitikai összefüggések?

Késhegyig menő harc folyik szülők és szülők, gyerekek és gyerekek között a jó iskolai helyekért. Ismerve a hazai iskolarendszert, a harci kedv teljességgel érthető, hiszen az elmúlt évtizedekben számos hazai és nemzetközi felmérés igazolta, hogy hazánkban, európai mércével óriási az iskolák és iskolák közötti különbség. Így aztán a gyerekek jövőjére figyelő szülők minden áldozatra, küzdelemre képesek a lehető legjobb iskolai helyekért.

De joggal adódik a kérdés: miért nincs minden kisvárosban (településen) olyan iskola, amit a szülők és a gyerekek többsége jónak talál?  Olyan, ahova reggel nem kialvatlanul és már eleve fáradtan érkeznek a gyerekek, olyan, amelybe a diákok szívesen járnak, és a szülők is úgy érzik, hogy gyermekük fejlesztése garantáltan biztosított. Ahol a délelőtti színvonalas tanítás mellett a délutáni sportolási és művészeti tevékenység is mindenki számára elérhető. Olyan, amelyben az iskola „rejtett tanterve” az együttműködés kultúráját, és nem a versengést preferálja, amelyben a diákok a szolidaritásból is egy életre szóló leckét kapnak.

 Tisztában vagyunk-e azzal, hogy a jelenlegi viszonyok milyen módon ártanak a gyerekeknek, teszik tönkre a családi életet és károsítják a társadalmi és természeti környezetet? Hogy a jelenlegi állapotok mennyivel költségesebbé, és a résztvevők számára mennyivel nehezebben elviselhetővé teszik a diákéveket annál, mintha minden gyermek egységesen jó színvonalú iskoláztatásban részesülne? A kialakult helyzetért mennyiben felelős a társadalmi struktúra, a közhangulat, a köz- és oktatáspolitika, az oktatásirányítás- és kutatás, a tanító- és tanárképzés, a pedagógiai sajtó és bárki – így e jegyzet írója is –, aki az elmúlt évtizedekben valamilyen döntési pozícióban volt?

Remélem, egyetértünk abban, hogy sürgető lenne a jelenlegi állapotok mielőbbi megváltoztatása, mert ez egyszerre közérdek – még ha egyéni érdekeket sért is – és a jövő életmentési szükséglete! Hosszú távú, társadalmi, szakmai konszenzuson alapuló, átfogó stratégiára, cselekvési tervre és az átalakítás anyagi forrásait biztosító közpénzre, valamint a végrehajtásban összefogásra, szolidaritásra, állhatatosságra és következetességre lenne szükség. Milyen szép is lehetne, ha néhány éven belül mondjuk 3000 (vagy valamivel több) kosszerűen felszerelt, gyermeki-szülői igényeknek megfelelő iskola jönne létre, ahol (ki)válogatás nélkül együtt tanulhatna minden rangú és rendű gyermek. Szakmailag felkészült, elkötelezett, magas szakmai-társadalmi presztízsű, jól megfizetett pedagógusok vezetésével. Nem érne meg minden erőfeszítést, önkorlátozást, áldozatot és közpénzt, hogy minden tekintetben gyermekbarát környezetben „készülhessen a jövő”?

Lehet, hogy ez naiv gondolat, mégis javasolom, legyen össztársadalmi ügy a „Jó iskolát mindenkinek” programja, amely nemcsak a kiválogatottak, hanem minden iskolás gyerek társadalmi felemelkedését és eligazodását, a tisztes felnőtt életet garantálhatja.

2019. március

Kaposi József