Szerkesztői jegyzet

November és december eleje évek óta hagyományosan a neveléssel kapcsolatos konferenciák időszaka. Idén is volt tíznél is több, vidéken, illetve a fővárosban. A konferenciák témái változatos mintázatot mutatnak: így az egyik tanácskozás fókusza a tanárok digitális együttműködése és hálózatba szerveződés^[1] volt, egy másiké pedig alapvetően pszichológiai megközelítésben a nevelési-oktatási intézményi dolgozók regenerálódásának kérdései.^[2]Egy budapesti – az Oktatási Hivatal által koordinált – rendezvényen az iskolafokozatonkénti pedagógiai átmenetek problematikája állt középpontban.^[3]Szombathelyen a résztvevők az aktuális szakértői feladatok kérdéskörét vitatták meg,^[4]Esztergomban pedig a tanítóképzés és a pedagóguspálya időszerű problémái fogalmazódtak meg.^[5]A Mentés Másként címet viselő konferencián a hazai és határon túli történelemoktatás előtt álló kihívások számbavételére került sor.^[6]

A konferenciák közül a XVIII. Országos Neveléstudományi Konferencia (november 8–10. ELTE PPK) természetes módon emelhető ki, már csak a résztvevők sokasága és a hagyományosan magas szakmai színvonal miatt is. Ebben az évben a központi cél a kutatási sokszínűség, az oktatási gyakorlat és az együttműködés (kollaboráció) különböző formáinak bemutatása volt. Lapunk szerkesztői is szívesen részt vettek volna az ott folyó diskurzusokon, de sajnos nem sikerült térítésmentes „szabadjegyet” kapnunk, így csak a szervezők által készült beszámolót (Fehérvári Anikó és Széll Krisztián írása) tudjuk majd közölni következő lapszámunkban, és sajnálatosan nincs módunk a konferenciáról saját reflexióval élni.

Magam több konferencián vettem részt különféle szerepekben, és összességében az volt a benyomásom, hogy a szakmailag nívós programokban nem jelent meg kellő súllyal a gyermekek eredményes fejlesztésére koncentráló nézőpont. (Mostani lapszámunkban viszont hangsúlyosan jelen van a gyerekekre koncentráló pedagógia.) A pedagógiai fejlesztések és a gyerekek világa közötti ellentmondásra egyébként a hajdúszoboszlói Köznevelés, Szakképzés, Pedagógusképzés, Innováció – XX. Országos Közoktatási Szakértői Konferencia zárszavában is utaltam. Az alábbiakban az ott elmondott gondolataim szerkesztett (és rövidített) változatát adom közre azzal a céllal, hogy a gyerekek eredményes fejlesztésével kapcsolatos aggodalmaimat széles körben megosszam.

„A megnyitón hallhattuk, hogy több mint 1200-an jelentkeztek a SULISZERVIZ által szervezett huszadik, jubileuminak tekinthető konferenciára. A háromnapos rendezvényen részt vett az oktatáspolitika szinte minden meghatározó szeplője (államtitkárok, helyettes államtitkárok, elnökök és főigazgatók), közel húsz plenáris előadásra került sor, és tizenhárom szekcióban zajlottak workshopok, ahol a különböző új fejlesztéseket, innovációkat ismerhettünk meg. Mindezt jól kiegészítették azok a tananyagfejlesztéssel kapcsolatos kiállítások, amelyeket itt az elmúlt napokban láthattunk. Imponálóak a számszerűsíthető adatok, amelyek azt sugallják, hogy az elmúlt időszakban számos országos és helyi szintű innováció valósult meg.

Mindez hangsúlyosan azt sugallja, hogy egyre jobban teret nyert a tevékenységalapú és tanulóközpontú, továbbá felhasználóbarát megközelítés. Mindezek mögött ezernyi jó szándék, jóakarat is azonosítható. E sok pozitívum mellett ugyanakkor óhatatlanul megfogalmazódik a kétely, amely minden szakmai és tudományos eredmény egyik legfontosabb kísérőjelensége. Az előbbiekben Csapó Benő a konferenciára vonatkozóan azt idézte József Attilától, hogy „Húsz esztendőm hatalom”. Nekem egy másik gondolat villant be a fiatalon elhunyt költőtől: „Gyémánthegyen állunk / De zsebünkben kavicsok vannak.”

A konferencia egésze arról győzött meg, hogy egyre jobban érvényesülnek a kutatásokban és fejlesztésekben a tudományos normák, alakulnak a különböző szintű és szervezettségű tanulási-tanítási hálózatok (bár ezek kapcsolódási módjairól ma jobb nem beszélni). Az iskolákban mindenhol van már KRÉTA, ami több, mint íróeszköz. Egyre szakszerűbben működik a pedagógusminősítés, hódít az élménypedagógia minden szinten és minden formában, az ajtónk előtt áll a digitális „cunami’”, már látótávolságban van a mesterséges intelligencia széles körű alkalmazása, sőt, a robottanárok kora is belátható időn belül eljöhet. Ma már szinte minden okos: a tanterv, a tankönyv, és reményeim szerint a diákok is. A szakszerűséget új és egyre nagyobb adatbázisok segítik, így már van Big Data is.

De hol vannak – önkényesen fogalmazva – a Big Eredmények?

Ha megnézzük a közoktatás indikátorairól kiadott MTA-kiadványt,^[7] akkor azt tapasztaljuk, hogy minden lényeges mutatóban – legyen szó szövegértésről, matematikai gondolkodásról, természettudományos szemléletmódról – nem nő, hanem csökken a hazai diákok teljesítménye. Egyetlen lényeges indikátorban látunk növekedést, ahol pedig nem kellene, és ez a korai iskolaelhagyás, vagy más néven a végzettség nélküliek számaránya. Ez az, ami növekszik, ez jelent meg mint kedvezőtlen tendencia. Amivel legalább egyenértékű probléma, hogy a „végeken” dolgozó pedagógusok a nevelési-oktatási folyamatokhoz kapcsolódó gondokat – amelyeket itt mi problématérképen azonosítottunk – labirintusként élik meg a mindennapokban. Félő, hogy ugyanígy tekintenek a régóta megoldatlan problémákra az oktatásirányítók is. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi a magyarázata annak, hogy az oktatási rendszer szinte minden szereplője a maga szintjén Pilátus kérdésére a jó választ adja, mégis Barabás neve tölti be a kommunikációs teret.

Természetesen a kialakult helyzet sokféle okból és hosszú idő alatt alakult olyanná, amilyen. Sokak felelőssége benne van, így természetszerűen az enyém is, és a Konferencia vissza-visszatérő résztvevőié is, persze mindenkié más és más mértékben. Tudom, hogy nem jó egy ilyen jó hangulatú konferenciát felkavaró kérdéssel zárni, de reményeim szerint a későbbiekben megvalósuló fejlesztések majd nemcsak helyi szinten, hanem az egész ország szintjén meghozzák a várva várt eredményeket.”