Szerkesztői jegyzet

Nyár van, perzselő meleg, de mire ez az írás megjelenik, az ősz is elmúlik, és feltehetően hideg szelek fújnak. Morzsolgatom magamban, hát elvállaltad… Megint nem tudtál nemet mondani… Ismét olyan felelősséget és feladatot vállaltál, ami tovább erodálhatja a naiv hit és a mániákus tevékenységkényszer nyomán egyébként is megkopó hitelességed. Miért vállaltad?
A kételyek és a remények előhívnak régi, már-már elmosódott képeket. Hogy is kezdődött? A ’70-es évek második felében a csepeli tanárképzőn Péntek Zolival (a későbbi könyvesboltossal) megalapítottuk előbb az Induló, majd a későbbekben irodalomtudóssá lett Vilcsek Bélával a Kérdőjel című lapot. Igen, igen. Induló és kérdőjel. Címszavakban is visszaköszön a múlt.

Az idei nyár nagyon száraz, már-már elviselhetetlen a hőség. Szóval megint lapot csinálok – morzsolgatom magamban. És éppen most? Ráadásul a Pedagógiai Szemlét – pedagógusgyerekként – már iskoláskorom óta ismerem. Abban az elődök elévülhetetlen szakmai érdemeket hagytak örökül. Felvillan előttem Schüttler Tamás szemüveges, szakállas, intellektust sugárzó arca. Munkáját és személyét a 2000-es kerettantervi munkák során ismertem meg. Ő szerkesztette akkor a PedSzemlét, és ő lett számomra a minta-lapgazda, aki nemcsak a lapkészítés minden fortélyát ismerte, hanem elkötelezettséggel, kapcsolatrendszerrel, nyelvi-irodalmi felkészültséggel és munkavággyal dolgozott. Felidéződik bennem Mayer Jóska szerkesztői munkássága is, aki a 2000-es évek második felétől hasonló elkötelezettséggel és munkabírással, szinte egyszemélyes vállalkozásként vitte tovább a lapot, nem éppen ideális intézeti feltételek között. Nem is beszélve a most távozó főszerkesztőről, Takács Gézáról, akinek nagyon sokat köszönhetek, szakmailag és emberségében is. Ő tudta a 2010 utáni válságos időszakot követően tartalmában és vizualitásában is újjáteremteni a lapot.

Amikor (OFI-főigazgatóságom idején) hosszas külső-belső egyeztetés után elvállalta a szerkesztést, mondott egy igazán bizalomépítő mondatot: „Ne izgulj, nem lesz gond! Amely lapokat én eddig szerkesztettem, azok előbb-utóbb mind megszűntek!” Dzsungelharcosként szervezte újra a szerkesztőséget. Felélesztette a Magyar Pedagógiai Társasággal azt a szakmai kapcsolatrendszert, amelynek révén megmaradt a civilek szakmai kontrollja. Markánsan megjelenítette az igazságkeresők kérlelhetetlenségét (álltam is emiatt nemegyszer a szőnyeg szélén), az elesettek, a partszélre sodortak nézőpontját, amellyel a monori iskolában (is) nap mint nap találkozhatott. A megjelenő írásokban Géza a tudományosság igénye mellett a mindennapi, gyakorlati tapasztalatot is számon kérte. Most ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is főmunkatársként jegyezze a lapot, mert a „végekről szóló visszajelzések” nélkül nem tudunk hiteles képet adni a hazai iskoláztatás világáról. Visszatekintve az elődökre, érzem és értem is, hogy sosem volt könnyű a nyilvánosságban a pedagógia világával foglalkozni. Az Új Pedagógia Szemlének mégis sikerült olyan fórummá válnia, amely a párbeszédet állította a középpontba, pedagógiai iskolától, oktatáspolitikai oldaltól függetlenül mindenki számára, aki gondolataival hozzá akar járulni a nevelési-oktatási kérdések megoldásához, megvitatásához.

Tikkasztó a meleg, és fülledt az éjszaka. A csendes, növényt érlelő esőnek kevés az esélye, csak talán majd valamikor egy zivatar szünteti meg a levegőtlenséget. Nem könnyű, nem egyszerű a helyzet az iskola világában, jól látszik ez ma is. Az érkező hírek, legyen szó az igazgatók kinevezése körüli viharokról, az új oktatáspolitikai elképzelésekről, dokumentumokról, a határon túlról (Kárpátalja, Erdély) érkező kedvezőtlen hírekről. Sok a kétely, talán csak az idei Bolyai Nyári Akadémia megnyitója, a helyszín,  a válaszúti Kallós-életmű maga, a lélekmentés ad valami reménységet.

Remények és kétségek… A következő időszakban az értékőrzés lehet a lap legfontosabb feladata (gondolom magamban újra és újra), hogy folytassa az elődök által kijelölt utat és „eltakart csempészáruképp” továbbvigye azt a tudást és szemléletet, amelynek lényege, hogy hiteles, tisztességes, empatikus diagnózist adjon a hazai pedagógia világáról, és segítse elő a párbeszédet iskolák, pedagógusok, vezetők, oktatásirányítók között. Továbbá, hogy híd legyen, amely a hazai és nemzetközi tudomány világa, illetve a mindennapok pedagógiai gyakorlata között vezet. Egyre nehezebb, mert kiveszőben van a másikra való odafigyelés, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás, a tényszerű érvek és ellenérvek „lovagias párviadala”. Különösen nehéz így az olyan szaksajtó szerepe, amely nem a megfellebbezhetetlen igazságok kimondására, hanem az elemzésekre és a reflexiókra kívánja helyezni a hangsúlyt.

Kételyek és remények között kell a továbbiakban is törekedni a lapban a párbeszéd fenntartására a Magyar Pedagógiai Társasággal, a pedagógusokkal, a felsőoktatás képviselőivel és természetesen az oktatáspolitikával. Azért hangsúlyozom továbbra is a párbeszédet, mert ez azt feltételezi, hogy sokféle vélemény van, és abból indul ki, hogy ez így jó, így természetes, így fenntartandó. Ez azt is jelenti, hogy lehetnek, lesznek – miként voltak is – olyan írások, amelyek a végeken dolgozók tisztességes helytállásáról, a vállalhatatlan munkakörülményekről, a tehetségek felkarolásáról vagy elherdálásáról tudósítanak, így az írások a felelőtlenséget, a szakszerűtlenséget, a kapott talentummal, javakkal való gazdálkodás érdemtelenségét is feltárhatják.

Egy párbeszédre ítéltetett lap nem tehet másként, mint hogy nem csak az elé varázsolt világot, a „tisztaszobát” mutatja meg, hanem „a porta egészét” igyekszik bejárni. A tények elől nem fordíthatjuk el tekintetünket, nem mismásolhatjuk el jelenlétüket, mert tisztességgel tartozunk olvasóinknak, magunknak és remélt hitelességünknek.

2018. augusztus 9.

Kaposi József