Szerkesztői jegyzet

Ahogy a döntés megszületett, hogy nyári számunk kivételesen tematikus lesz (a beérkező kéziratok kezdtek szervezkedésbe), a táborokról fog szólni, a mindennapi tábori élményvilág sokféleségétől a tábor pedagógiai elméletéig, meg olyasmikről, melyek valahol egy iskola és tábor, a becsöngetéses, a programozott tanulás és az önkéntelen tanulás, a kötelesség és a szabadság közötti sávban vannak valahol, fogékonyabb lettem minden olyasfélére, ami híradás ebből a világból. Igen, ebből a „világból”, mert az anyaggyűjtés, a szerkesztés hónapjait lezárva arra jutottam, hogy a táborozó Magyarország tulajdonképpen egy alternatív Magyarország. Akárhány olyan tábor szerveződik nyaranként, mely nem pusztán egy-két hét kikapcsolódás, pihenés, hanem egy másik élet, melynek súlya, tartalma, méltósága, saját története, sorsa van. És az a szabadság, amelyet a táborban játszanak, s játéknak vélnénk, valójában épp az, amiben amúgy hiányt szenvedünk táboron kívüli életünkben.

Táborokat említenék példaként, melyekről nem esik szó a lapban. Először Cseh Tamás és társai bakonyi indián táborát a hatvanas évek elejéről, amelyik ezerféle szabályt önként elfogadva lehetett a szabadság kis szigete: „Ha egyedül kellett dönteniük, arra gondoltak, mit tenne Két Nyíl.” (Mit tenne az öreg indián, az egykori „harcifőnök”, az ifjú lakota indiánok tanítója.) Így szól Cseh Tamás tábori gyökerű, Hadiösvény című indiánregényének egyik tétele. Az idegen és szerethetetlen világból való fájdalmas és végleges kiábrándulás költői, tábori feloldásaként, menekülésként, szabadulásként. Lázadás a hűség jegyében. Furcsa és remek ’68-as tett (és örökség) ez.

Cseh Tamás hetvenöt éves lenne az idén, világfájdalma nem múló fájdalom, ’68 mozgalmai félévszázada remegtették meg az önelégült világot, pedagógiai konzekvenciáival sok elemében ma is adósak vagyunk.  

Egy másik táborral, Börcsök Enikő és Tóth József Becsvölgyei Színjátszó és Képzőművész Táborával A gyevi bíró című 2014-es, véletlenül a kezembe került DVD révén ismerkedtem meg. A színésznő és társa egy kis zalai falu gyermekeinek szervez tábort évek óta, lényegében a helyiek közakadozásából teremtve meg annak anyagi-tárgyi feltételeit, hogy a személyi méltóság és a világismeret tekintetében a gyerekek segítségére legyenek, hogy legyen bátorságuk majd az efféle mondatokat megtagadni: „Piroska engem szeret a legjobban, kivéve a gyevi bírót.”, és aztán kimondani: „Gyevi emberséges népét szívébe fogadja a király, kivéve a gyevi bírót.”

A Börcsök Enikőről való tájékozódás egy másik tábor felé is elvezetett, mert ő, mint a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért kuratóriumi tagja támogatja a szervre váró és szervátültetett gyerekek nyári táborát, melynek bizonyára elfogadható, hiteles jelmondata lehetne a súlyos és krónikus betegségben szenvedő gyerekek Bátor Táboráé is: „Az orvosok az életemet adták vissza, a Bátor Tábor az életkedvemet! (Dóri, egy táborozónk)”.
A kulcsszó az élményterápia itt is, ott is. Ami a tábor orvosi műszava is lehetne.
S mint tudjuk, az életkedv életmentő lehet, nemcsak betegeknek, hanem depressziós kis és nagyközösségeknek is.

Nincs hely, így hát csak néhány szóval idézhetem a gyulai Át-járás tábort, mely fogyatékkal élő gyerekeket fogad, a Van Helyed! Alapítvány nyári táborát, ahol az ózdi cigány gyerekek saját államot alapítottak, az AKG-s nomád tábort, ahol egykor az iskola lelki titkaira bukkantam, a Süni természetismereti tábort, abban a változatában, ahogy egy fiatalember mesélt róla mint életre szóló elkötelezettségéről, az Erdei Vándortáborok 150000 kilométerét. Talán a 36. nyári közösségi-családi félnomád táborunkat, ahol felnőttek a gyermekeink, és immár megjelentek az unokáink. Vagy azt az ökofaluban kiépített táborhelyet (erdei iskola!!!), ahol nem láttam gyerekeket, mert az Erzsébet-táborok új, nagy rendszerében nem jutott rá figyelem, támogatás. Holott azért épült, hogy a természetről és egyúttal az emberi természetről való gondolkodás megújításának (renoválásának) a műhelye legyen. (Minél több említés van itt táborokról, annál tetemesebbre duzzadhat az említetlenek miatti jogos neheztelés.)

A nagy állami táborozási programok fontosak, az egykori úttörőtábor is lehetett olyan remek, mint a valahai cserkészeké, ahogy a megújuló cserkésztábor is lecsúszhatott a rossz úttörőtáborok színvonalára. Az Erzsébet-tábor mindazt ígéri, ami a táborban jó lehet, sőt, elvárja, mert az Erzsébet tábor elszámolásköteles. Vagyis egy héten legalább egyszer kell „hagyományt őrizni”, „közösséget építeni” stb. Ez a kötelezettség azonban veszedelmesen közel esik a tábori világ lelkét jelentő szabadság korlátozásához. Kellene majd erről is számadást készíteni.

A hátoldalon a ’68-as diáklázadás egyik szép alternatívájának tekinthető, 50 évvel ezelőtt, olasz egyetemista diákok alapította Sant’Egidio közösséget mutatjuk be. A kilépés az iskola falai közül – akár a jó táborok révén –, annyira fontos lehet, hogy megvált(oztat)hatja magát az iskolát is.   

Ez a jegyzet egyúttal (nyugdíjba lépés miatti) búcsúm is a lap szerkesztésétől. Azt remélem, hogy olykor talán sikerült – szerzőink révén – egy szabadszellemű pedagógustábor hangulatát felidézni.  

2018. október 28.                                                                                                                                                                                                                               Takács Géza