Tavaszi lapszámunk szerkesztésével olyannyira megkéstünk, hogy beérte az új Nat-tervezet nyár végi megjelenése. Azt gondoltuk, fordítsuk a késést a javunkra: a pedagógiai-szakmai nyilvánosság javára, a tervezet vitájában való részvételre, hiszen amúgy is csak egy ilyen véletlennek köszönhető, hogy szavunk lehet, hogy szerzőink álláspontját közvetíthetjük egy nagy jelentőségű szakmai ügyben, mert a nyilvános vitatásra adott egy hónap, noha mintha lehetőség volna, valójában eleve kirekeszt minden szakmai lapot abból a történetből, melynek rajtuk keresztül kellene megélednie. De persze ebben semmi meglepő nincs, ha arra gondolunk, hogy a Nat-tervezet elkészítése – amit, talán elfogultságból, egy nyílt szellemi munkának képzelünk el, vagyis úgy, hogy az a nyilvánosság előtt zajló, a nyilvános szakmai tárgyalásokban többszörösen kipróbált, mérlegre tett elképzeléseken keresztül születik – szinte egy titkos hadműveletnek tűnt. Meglehet, a megrendelői úgy gondolták, a megújított Nat-tal mint csodafegyverrel kényszerítik majd sikerekre a meglepett pedagógusokat.
Kihasználva tehát azt a helyzetet, hogy a megkésett lapszámmal már nincs sok dolog hátra, ellenben arra még éppen adódna lehetőség, hogy egy körkérdés anyagát beletegyük, s azt a hónap vége előtt megjelentessük, belevágtunk. A megkérdezett szakértők közül többen is vállalták a Nat-tervezet rövid értékelését. Az elkészült írások súlyát aligha lehetne terjedelmükből kikövetkeztetni, sokkal inkább a szerzőik igen terjedelmes – minőségben, mennyiségben és elismerésben is terjedelmes – munkássága arányai szerint. Hátha megfontolásra, megtorpanásra késztethetjük a döntéshozókat. Mert minél nyilvánvalóbb, hogy a Nat megújítása halaszthatatlan, annál világosabb lehetne az is, hogy ez éppen az előző Nat-revízió(k) mikéntjének egyik következménye. (A Nat-történet negyedszázaddal ezelőtt azzal kezdődött, hogy valamelyest eltekintett az élő, a működő iskolától, és valahogy azóta sem képes visszatalálni hozzá, tartja a távolságot.)
Nem nehéz az iménti problémától Gazsó Ferenchez kanyarodni, ezúttal időben visszafelé lépve. A neves szociológus, oktatáskutató, egykori oktatási miniszterhelyettes június 26-án halt meg, 86 évesen. Pályájának értékelésére lapunk őszi számában kerül majd sor.
Azért nem kell Gazsó Ferencre emlékezve szinte témát sem váltani, mert az a reformfolyamat, amelynek egyik (kései) hajtása az első, a 95-ös Nat volt, a nevéhez (joggal) köthető ’85-ös oktatási törvénnyel vette kezdetét. Azzal az oktatási törvénnyel, amelynek szabadság-programjától (a hátsó borító második része ezt idézi fel) talán a legtávolabbra jutottunk mára, miközben azt a szabadsághiányos rendszert, melyben a törvény született, már szinte el is felejtettük. És nem lehetetlen, hogy az a koraszülött oktatási törvény valahogyan maga is oka annak, ami a mai problémánk. Az első elhamarkodott lépés volt jó irányba, amiért aztán bűnhődünk hetedíziglen, és lépkedünk visszafelé, vagy keresztbe, majd megint ellenkező irányba, de épp olyan meggondolatlanul, vagyis hát pusztán kritikai megfontolásokra és elvont elkötelezettségre alapozva, ahogy utolsó nagy interjújában mondja összefoglalásul:
„A kormányzati ciklusonként változó oktatáspolitika és a permanens erőforráshiány mélybe taszította az oktatási rendszert.”
Gergely Ferenc történész, ifjúságkutató írása (az ő utóbbi titulusát egyébként Gazsó Ferenc neve mellé is tehettük volna, s keresztnevük mellett születési évük is azonos), melyet Műhely rovatunkban közlünk, kétszeresen is idézi Gazsó Ferencet. Amilyen meggyőződéssel állt ki Gazsó a pedagógus szakma autonómiájáért, épp olyan fontosnak tartotta Gergely a pedagógus-sors alakulását követni történészként az elmúlt száz év történelmi viszontagságai közt, ezzel a szakma társadalmi autonómiájának folytonos hiányát dokumentálva. Másfelől pedig az „ötvenhatos” pedagógusokat érő megtorlások esetei közt ott lehetett volna Gazsó Ferenc internálásának és több éves kitaszítottságának a története is (erről szól a hátoldali első idézet).
Annak felidézésére már nem volt hely, ami jelezhette volna Gazsó Ferenc szakmai pályájának és emberi történetének alighanem legfontosabb elemét; hogy szegény békési kubikus család gyermekeként hallatlan nagy utat kellett megjárnia a tudósi-közéleti magaslatokig, és életműve minden mozzanatában a társadalmi igazságosság igénye munkált, a fiatalok esélyegyenlőségének szolgálata. Az iskola rendkívüli szerepét hangsúlyozva mindvégig.
Pszeudofőszerkesztőként (aki e sorok írásakor már két hónapja átadta a lapot utódjának, Kaposi Józsefnek, miközben megkésett, még általa szerkesztett lapszámokkal birkózik) talán már nem okozhat galibát egy kis személyesség. Középiskolás kollégistaként, a hatvanas évek végén a Gergely Ferenc vezette kollégiumban kaptam olyan szellemi útravalót, s nem utolsó sorban állóképességet, mely átsegített sok-sok akadályon, Gazsó Ferenc egykori miniszterhelyettes személyes figyelme és bátorítása pedig fontos igazolás volt amúgy eléggé viszontagságos pedagógiai pályámon.
S tudom, hogy nagyobb társaságok tagjaként mondhatom mindezt.
2018. szeptember 15.
Takács Géza
