I.
Kallós Zoltántól, a 92 éves korában elhunyt népzenekutatótól idéztünk néhány mondatot lapunk hátoldalán. Mindazzal, amit tudós gyűjtőként végzett, egyenrangú életművének a másik fele, az, amit a moldvai csángók, majd a mezőségi szórvány magyarság nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzéséért, életesélyeik javításáért tett. Életének ez a két tevékenységi köre persze nem volt független egymástól, épp ellenkezőleg, egyikből következett a másik, összekapcsolódva pedig a szűkebb szakmai igyekezet olyan általános érvényességet nyert, hogy emberi-közösségi példázattá vált. A magyar egyetemesség szolgálatává. Így hát nem meglepő, hogy életpályájának számtalan pedagógiai vonatkozása van. Tárgyilagosan talán a legjobb összefoglaló a Kallós Alapítvány honlapjáról idézett mérföldkövek sora. 1992: Létrejött Válaszúton az első Mezőségi Művelődési Központ, és elkezdődött a népzene- és néptánctáborok szervezése. 1998: Kallós Zoltán néprajzi gyűjteményének megnyitása. 1999: A magyar óvoda és elemi oktatás újraindítása Válaszúton. 2000: Erdélyi pedagógusokat célzó módszertani képzések elindítása Válaszúton. 2004: Fiatalokat célzó szakmai továbbképzések szervezése. 2007: A Kallós Zoltán Alapítvány új, Mezőségi Szórványkollégium és Oktatási Központjának avatása. 2010: A Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központ megnyitása. 2012: A nagysármási oktatási program elindítása. 2013: A kolozsvári magyar népzenei oktatás elindítása. 2013: A válaszúti Mezőgazdasági Szakiskola beindítása. 2014: A Nagysármási Szórványkollégium átadása. 2015: A válaszúti népművészeti alkotóház avatása. 2016: A felsőtöki mezőgazdasági tangazdaság használatba adása. 2017: A bővített múzeumi épület átadása, a népművészeti kiállítás megnyitása.
II.
Az iskolába jött a hír, hogy ripsz-ropsz, és kezdődik valami új, egyszerűen szólva maga a szakmai megújulás, a Komplex alapprogram (kezdetben Koala volt a beceneve, de mintha ma már nem használnák ezt a rövidítést), egyszerre megoldás a végzettség nélküli iskolaelhagyás megelőzésére és a tehetséggondozásra, tessék alprogramot választani. És már két hét múlva kezdés, jövőre senki nem az lesz, aki volt. („Még sosem volt az oktatás, a közoktatás átalakítására ennyire sok és átfogó kezdeményezés.”) Aztán az első továbbképzési napon, fél egykor, egy perccel kicsöngetés előtt megszólalt az iskolarádió, máshogy már nem lehetett közhírré tenni, nem volt rá idő, hogy kedves kollégák, a délután kettőre tervezett továbbképzés elmarad. Ahogy, mint kiderült, másutt is elmaradt, az azonban nem derült ki, ott sem, hogy miért. A villámgyors kezdet tehát szélsebesen elhalasztva, de hát persze még minden jóra fordulhat. Mindenesetre a felvázolt perspektíva a program honlapján csupa jóval kecsegtet. Tündöklő gyerekek, boldog tanárok, fáradhatatlan szakemberek illusztrálják, dicsérik, értelmezik a hátrányos szociokulturális helyzet iskolai kompenzálására kidolgozott programot. Az Élménysuli hamarosan rang lesz, sőt, kitűző, engem csak az bizonytalanít el, hogy az az iskola, amelyiknek a megújulás előfeltételeként sok-sok munkát kell végeznie, „kultúraváltást”, „attitűdváltást”, valójában már jó ideje a terheitől roskadozik, reformokban csalódva, reformoktól megtévesztve. Csak nehogy épp a megváltás nagy pillanatában szakadjon el a cérna. Nehogy azt kelljen mondanunk végül, mint a rossz orvos, hogy ha ön, kedvesem, nem lett volna beteg, biztosan meggyógyult volna. Nehogy megint azt kelljen majd belátnunk, hogy a változásokra a tanárokban lett volna igény, ha gondolhattak volna rá, ha hozzáférhettek volna saját dolgaikhoz. Az életmentő maszktól viszont fulladoznak.
III.
Diákmozgalom vette fel a két évvel ezelőtti tanármozgalom elejtett zászlóját. De ahogy a tanármozgalom szerveződései, úgy a diákmozgalomban kezdeményező szerepet játszó Független Diákparlament képviselői sem bizonyultak elfogadható tárgyalópartnernek az oktatási kormányzat számára. Szívből sajnálom. Iskolaügyben, a jövő nemzedékei ügyében a szótértésnek nincs alternatívája. Az utcai forgalmat akadályozó fiatalokra kirótt közigazgatási bírság pedig olyan, mint intőt adni a lelkesedése miatt kissé szertelenkedő diáknak, hogy már megint rendetlenkedik. (Eszembe jut, hogy valamikor, a hetvenes évek elején, a szabadság jegyében, április elsején kivonultunk az iskolából, huszonhárom fiú, elöl az eminensek, fel a hegyekbe, előtte egy rakásba hordtuk a székeket és a padokat, nem tudtuk, mit teszünk, de jó tanáraink tudták, hogy nem ellenforradalmárok vagyunk, hanem fiatalok, s ha nem vágyunk a szabadság fogásainak kipróbálására, el vagyunk veszve. Ahogy mi, úgy ők is.)
2018. április 19.
Takács Géza
