Ez a jegyzet időzavarban, szinte időn kívül íródik, egyrészt azért, mert ez a lapszám, melyhez ez a jegyzet készül, még (már) tavalyi, a szerkesztő tehát időben visszafelé ír, a következő év elejéről, ekkora a késés (mely mindenféle sürgősségek, sietségek és elmaradások következménye). Másrészt azért, mert azt érzékelem (most? mikor? mióta?), hogy elmulasztott idők ütköznek elsietett időkkel (az egyik oldalon az indiai becsületgyilkosságok, a másik oldalon a nemsemleges svéd óvodák, a kereszttűzben pedig a floridai iskolai vérengzés), már ami a világfalu dolgait illeti, de mondhatom egyszerűbben is: látom, amint a csadorba öltözött egykori, sziporkázóan tehetséges, nyílt szellemű diákom arca egyre láthatatlanabb. S ehhez képest az már csak csendes időtévesztés, hogy a hátoldalon olvasható nyolcvan-száz évvel ezelőtti szövegek az ötven éve elhunyt Áprily Lajostól és Füst Milántól immár mintha nem örökségek lenyomatai volnának, hanem utópiák. Elüldögélve Áprily (Jékely) Lajos könyvtárosnál az enyedi kollégiumban (hiszen hetek óta utánuk járok, velük vagyok, őket olvasom) belehallgatva a Baár-Madas teraszára padostul kiköltözött osztály magyarórájába Jékely igazgató úr kíséretében, ellátogatva Füst Milán egyetemi előadásaira, ahova mindig felesége, egykori diákja kíséretében érkezett: szinte a reményvesztettség leckéi voltak ezek a találkozások. Keresni önmagunkat egykori iskolánkban? Mindenestül tanárnak lenni? Áprily és Füst kérdései volnának ezek önmagunk felé. De mintha csak elábrándozhatnánk egykori holnapokról. (Az nyilván véletlen, de tény, hogy a mai Baár-Madas honlapján a Múltunk link alatt aktuálisan nincs egyetlen elérhető dokumentum sem.) Ha pedig letelepedhettem volna az érsekújvári gimnázium első osztályának utolsó padjában Kassák Lajos mellé (ő is '67-ben halt meg), megérezve rajtam a pedagógust, bizonyára fintorgott volna. Kassák egész életében az iskolavesztés bizonyítványát magyarázta, szellemi identitását inasságba menekülésére alapozta, rendkívüli tehetsége nem viselte se az iskola, se a család nyűgét, vagy másképpen, se az iskola, se a család nem tudott mit kezdeni különleges adottságaival.
Kassák viselkedéséről eszembe jut J., aki ma magyarórán, mint annyiszor, felszólításomra, ami nem volt durva, azt hiszem, remélem, bár kétségtelenül hangos volt, hiszen másként nem lett volna hallható, hogy figyeljen, vagy ne kiabáljon, vagy nyissa már ki a könyvét ő is, nem is tudom, mi volt pontosan (lehet, hogy fontos, de az is lehet, hogy mindegy), szóval J. hátra vágta magát, a könyveit meg az asztalra dobta, hogy jó, ő akkor nem dolgozik, őt nem érdekli, ezentúl nem csinál semmit. Nála persze ezek a kitörések ideiglenesek, tagadásai nem tartanak ki egy tanévig (egy életre), mint Kassáknál, még egy tanóráig sem, igaz, talán tehetsége és az autonómiavágya sem olyan erős, mint Kassáké. Kétségtelenül jó képességű, és kétségtelenül bajban vagyunk egymással, indulatai folyton romba döntik tanári igyekezetemet, csendben is csak hangosan tud lenni. Dühöngésein olykor maga is mulat, fölényben van velem szemben, Kassák öntudatával játszik velem, s nem tudja, nem hiszi el, ha mondom (bár ne mondanám!), hiszen csak a gyengeségem jele, hogy ami Kassáknak kivételesen sikerült ‒ még ha nagy árat is fizetett (és fizettetett) érte ‒, hogy maga magának teremtője legyen, az neki és társai többségének nem fog menni. Szolgálnám őt, őket, de mintha az érsekújvári gimnázium régi világába ragadtam volna bele, ők meg így nem tudnak komolyan venni, mintha csak árnyék volnék. Ennek a pedagógiai drámának a megoldásával birkózom. S tudom, hogy nem egyedül. Akik szereplői ennek a drámának, azok kevésbé bizakodóak azoknál, mint akik szerzői, dramaturgjai, szakértői. Szétszakadt időket kellene összefércelni valahogy, kapkodva, minden nap, minden órán, reménykedve, hogy valami kitart belőle holnapig, kicsöngetésig. Leginkább még abban bízom, hogy J., amikor épp nem tagadásban van, akkor azonnali figyelmet követel, nem kevésbé rámenősen, türelmetlenül, és néha már azt sem tudom, mi baja van éppen, az, hogy figyelmeztettem, vagy az, hogy nem figyeltem rá. Mert, ahogy bennem, úgy benne is keverednek az idők. (Három hete minden órán bejelenti, hogy felmondja ő is a verset, és három hete úgy kell minduntalan tudomásul vennem a megtorpanását, hogy másnap megint kezdődjék, kezdődhessék minden elölről.)
2018. február 18.
Takács Géza
