Szabó Magda, akinek Abigél című ifjúsági regényéből a hátoldalon olvashatók részletek, 100 éve született és tíz éve halt meg, Debrecenben, ott járta iskoláit is, végzettsége szerint latin–magyar szakos tanár, 14 évet töltött a tanári pályán, mielőtt szabadfoglalkozású író lett. De írói pályája is csupa pedagógia, meséivel és ifjúsági regényeivel (Abigél, Tündér Lala, Álarcosbál, Bárány Boldizsár, Sziget-kék, Mondják meg Zsófikának, Születésnap, Ki hol lakik) mintha folytatná pedagógiai pályáját, s igyekezne a fiatalokat kárpótolni az elmaradt magyaróráiért. Én most az Abigélt olvastam el, s beismerem, idős férfitanárként, irodalomtanári nyitottságom öntudata komolyan sérült. A Matula, az iskola, Abigél, a kertben álló hölgyszobor, kőkorsójával, Gina, a kamaszlány főhős, aki küzd a világgal, önmagával, az én tanári polcomon A Pál utca fiúk mellé került. Belátásom hitelesítéséül következzék egy idézet egy Eszter aláírással ellátott idei blogbejegyzésből. A szerző megkereste a regény filmbeli változatában szereplő Abigél-szobrot (aki a regényben titokzatos módon segít a bajban hozzá forduló diákoknak), melyet a filmesek egy pesti bérház udvaráról kölcsönöztek:
„Ottjártunkkor tömve volt cetlikkel Abigél korsója, s bár az omladozó vakolat és a gazokkal teli virágágyás szomorú képet festett róla, mégis valami egészen különleges érzés kerített minket hatalmába. Ahogy álltunk a korsós nő szobra előtt, néztük szépségét, felidéztük a film hozzá kapcsolódó jeleneteit. Gyorsan a táskából előkaptunk egy cetlit és egy tollat, megfogalmaztunk egy rövid kívánságot, majd felkapaszkodva a korsóhoz elhelyeztük benne üzenetünket.” (http://tripsinthecity.blog.hu/2017/06/13/az_igazi_abigel_nyomaban)
Az Abigélből való hátoldali részletekkel pedig a tiszteletadáson és a megemlékezésen túl kicsit nyugtalanítani szeretnénk az olvasót, ha pedagógiára gondolva már magabiztos nézetei volnának. A magabiztosság az iskolai világban amúgy sem időszerű (és általában sem szerencsés), olyannyira nem, hogy alighanem még a kritika magabiztosságát is tartózkodóan kellene kezelnünk. Meglehet, 2016 nagy kritikai hulláma is épp azért apadt el, vagy legalábbis azért csendesedett le olyan gyorsan, mert magára nem figyelt, önmaga iránt feltétlen bizalma volt.
Természetesen a kritika túlzott magabiztosságánál a cselekvő elbizakodottsága sokkal súlyosabb, és most így állunk. (S nem is nagyon álltunk másként.)
Táviratilag a helyzet 2017 decemberéből nézve: a közoktatás felszínén nagy a forgalom. Törvények, rendeletek, tervezetek, átszervezések, beruházások, befektetések, programok áradata. Konferenciák sokasága hétről hétre, hónapról hónapra, kutatások százai: könyvtárnyi könyv van már az elmúlt negyedszázadból a helyzet súlyosságáról, a megújulás szükségességéről, a kiutakról. És az élő iskola mégis mintha sorvadna. Pompás jelenetek mögött küszködés, tanácstalanság, hitevesztettség, egykedvűség, robot.
XIX. Országos Közoktatási Szakértői Konferencia volt több száz résztvevővel november 7‒9-én, XVII. Országos Neveléstudományi Konferencia november 9‒11-én.
Több száz résztvevő itt is, ott is. Összegyűlt tehát a magyar pedagógia színe-java, és semmi híre, hogy valaki valamelyik tanácskozáson felemelte volna a hangját, kritikailag vagy önkritikailag. Akár fiatal, akár idős. (Még ha talán tette is, egyáltalán hallották-e?) Csendes, komoly számvetésnek sem jött a híre. Pedig talán sokuk látja úgy, hogy zajlik valami furcsa dráma ebben az országban, most nem a köztereken, ismét csak a tantermekben. Az iskola, ami a társadalmi szervezet hallatlan fimon és érzékeny intézményi hálózata, könnyen sérül és nehezen gyógyul, a sok-sok átalakítás után egyre kevésbé teljesít, jelentős hányada negatív teljesítményspirálba került. S akkor mi, konferenciákon felvértezettek, csak hallgatunk? Reménykedünk egy következő konferenciában?
Gyarmathy Éva ír lapszámunkban a fejlődő idegrendszer mai ártalmairól. Ki viszi el a hírt, hogy segítsen, óvjon, figyelmeztessen, tanácsot adjon, ha négyszáznál több védőnő hiányzik a magyar szociális támogató rendszer (tavaly 100. évét ünneplő) alaphálózatából? Óvónőkből, tanárokból is hiány van, természetesen éppen ott, ahol a leginkább nélkülözhetetlenek, így halmozódnak a hátrányok. Ó, hivatalok, egyetemek, konferenciák, lapok!
2017. december 3.
Takács Géza
