Lapunk hátlapján Sütő András- és Méliusz József-idézet olvasható a neves református kollégium múltjának, küldetésének, szellemi tágasságának, közösségi elkötelezettségének felidézéseképpen. Jelezve például azt, hogy az „idegenszívű” reformáció, noha Bethlen Gábor még német professzorokat is idecsalogat, gyökeret eresztett, és nemzeti vallássá, a nemzeti tudás virágzó fájává terebélyesedett.
Sütő és Méliusz szövegeinek van több különös, láthatatlan érintkezési pontja. Legelőször is az, hogy Sütő András 1944-ben a kollégium diákja, vagyis Méliusz hallhatta (volna) éppen őt is a Kodályt éneklő fiatalok között.
A másik közös eleme a két emlékezésnek szinte ünnepi emelkedettségük, ami mindkettőjük írásának egyébként csak egy-egy apró részlete az egész művek súlyosan reménytelen szövetében. Hiszen Méliusz 1944-ben pártmegbízatásból járt Dél-Erdélyben, folytonos szorongásban, félelemben az otthoniakért, önmagáért, közösségéért, és ennek az utazásnak a regénye lett a nemzeti megmaradás fájdalmas, kritikai eposza. A könyvet 1946-ban bezúzták, majd ’56-után, miután a szerző szabadult a börtönből, saját maga által megcsonkítva, meghamisítva majdnem kiadták, végül ’73-ban jelent meg újra, a regény és az író regényes történetével együtt, amikor is mintha már kimondható lett volna a kimondhatatlan, ez volt az álcázásként íródott regény utolsó fedezéke.
Sütő pedig a Nagyenyedi fügevirág című esszéjében fiktív levelet ír Bethlen Gábornak, hogy elpanaszolja azt, amit jelen időben ki nem mondhat; régi nyelvi köntösbe öltöztetve, rejtve írja meg az erdélyi magyarok fájdalmait.
A két írás egyaránt 1973-ban jelenik meg (Sütő esszéje az Istenek és falovacskák című kötetben.)
Az iskola történetében tovább keresgélve a hetvenes évekbeli jelenről szó esik Beke György: Nyomjelző rokonság ‒ Barangolások nagyapámmal Fehér megyében (1979) című szociográfiájában. Egyik jelenete egy önképzőköri ülés:
A kört a diákok vezetik, ők javasolják az ülések témáit, ők készítik el, olvassák fel a dolgozatokat. Nemegyszer százan is részt vesznek az üléseken, igen sokan kérdeznek, vitatkoznak. A szavalatokon kívül népdalt énekelnek, furulyán, gitáron, hegedűn játszanak, lemezeket hallgatnak. A nyelvi és zenei művelődés összekapcsolódik, mindkettő a tanítói munka létfeltétele. (16‒17.)
(Az író nagyapja, aki egykor maga is kollégista volt ‒ így lehetett elbeszélései révén az unokája kísérője ‒, beszél saját diákideje önképzőköréről, mely akkor Kemény Zsigmond nevét viselte, s a Kollégium kiválóságainak gyűjtőhelye volt). Innen már egyetlen lépés volt a jelen: van-e még önképzőkör a tavaly alapos felújításon átesett nagyenyedi Bethlen Kollégiumban? Hamar kiderült, hogy sokadik alakváltozatban újraéledt és működik ma is, mégpedig alighanem nagyon jól, hiszen a Fenichel Sámuel Önképzőkör alighanem a műfajában az egész Kárpát-medencei magyar iskolai világ egyik legaktívabb szellemi közössége. Például diákjai dolgozataiból az elmúlt években 48 (pályázatokon díjazott) dolgozat jelent meg a hazai Természet Világa című lapban (a legutóbbi: Váradi Róbert: Egyes Nagyenyed környéki gombák radioaktivitása címmel idén márciusban).
Ennek a felfedezésnek (kissé bánatosan ismerem be, hogy felfedezés volt) köszönhető, hogy a kör vezetője, Dvorácsek Ágoston kérésünkre lapszámunkban elbeszéli az önképzőkör történetét a kezdetektől máig. (Vagyis ezúttal a múlt volt az útikalauzom a mába. Mi sem jellemezhetné jobban a szerkesztő lelki helyzetét, szorongását a távoli, távolodó jelen miatt.)
Lapszámunkban ismét foglalkozik egy írás a Kockás könyvvel, ezúttal a szakképzés mai helyzetét elemezve. Közoktatásunk mai állapotában kötelességünknek tartjuk az iskolai vitákat nem lezárni, hanem folytatni, sőt, szélesíteni. (Természetesen nemcsak a Kockás könyv kérdései felől.) Abban a reményben, hogy a viták hullámai egyszer csak összeérnek. Azt gondoljuk, hogy semmilyen terv, átalakítás, program nem működhet, ha nincs folyamatos, nyílt szakmai, kritikai párbeszéd az érintettek között, márpedig még korántsem tartunk itt. Várjuk és kérjük az újabb írásokat.
2017. április 22.
Takács Géza
