Szerkesztői jegyzet

A reformáció 500. és Arany János születésének 200. évfordulójára gondolva találtam a hátsó borítón olvasható szöveget. (Arany János és Rozvány Erzsébet.  Téka sorozat, Kriterion, Bukarest, 1973, 124-127. o.) Ha magyaráznám, biztosan gyengébbnek mutatkozna az a szál, amiként ez a személyes visszaemlékezés egyszerre mutatja a reformáció páratlan szellemi, lelki hatását a magyar ugaron, miközben Arany iskolai történetét idézi fel. Az év folyamán azonban bizonyára sor kerül majd lapunkban is Arany-olvasásra és a reformáció szerepének friss elemzésére a magyar pedagógia múltjában és jelenében. Ami a maga nemében éppoly gyökeres kapcsolat, mint Arany Jánosé a magyar irodalomban, s mindkettőjüké a magyar kultúrában.

Arany nagyszalontai református deákélménye után lássunk egy másik helyszínt, Nagykőröst, ahova a városi egyházi tanács hívja meg, egyszerre jelezve bátorságát és nyitottságát, hogy 1851-ben egy „népbarát” költőt hív meg tanárnak a gimnáziumába (más kiválóságok mellett), kimentve őt eléggé kényes házitanítói helyzetéből, s egyúttal eleget téve az Entwurf követelményeinek is, hogy a tantestületi létszámot növelve érettségit is kaphassanak a tanítványok. Küzdelmes, nehéz, és mégis művekben gazdag évtizede lett ez Aranynak. Értékekkel, tudománnyal dús a gimnáziumnak.  De a kiválóságok tantestülete sem lehetett képes Athénná alakítani a várost, mely végül is leveti túlképzett tanárait.

Akik azért, ha már itt voltak, örökre itt maradtak, s mindig nyitva áll, hogy egyszerre csak folytatják tovább a tanítást. Még talán az is megtörténhet, hogy a Nagykőrösi Református Gimnázium 1850-es évekbeli testülete, mindenekelőtt a bronzba öntött törzskar: Arany János, Salamon Ferenc, Szabó Károly, Szász Károly, Szigeti Warga János, Szilágyi Sándor és Tomori Anasztáz megelevenednek a Cifrakertben, a kulturális központ előtt, kicsit körülnéznek, tájékozódnak, beszélgetnek, majd elmondják, mire jutottak mai iskolai gondjainkon tűnődve. Valószínűleg a hiteles tanárokat szeretnék először meghallgatni. A hivatalokat meg legutóbb.

A reformáció ezerszálú, hagyományai is sokfélék, br. Podmaniczky Pálné Vargha Ilona például (Arany János és az Evangélium. Kálvin-könyvtár, 9. sz. Budapest, 1934.) azt írja: Arany életcélja „tulajdonképpen bálványának, a költészetnek szolgálatába állított életcél s így végeredményben szembehelyezkedés Istennek minden emberi élettel a maga dicsőségét célzó akaratával.” Vagyis a báróné, Isten nagyobb dicsőségére, bálványimádással, már-már katolikus pogánysággal vádolja Aranyt. (Pedig Arany a hitből fakadó lelkiismerettel nem állt rosszul. Bár eléggé jól értenénk! Apróságokban is akár, pl. didaktikában, s akkor léphetnénk feljebb: verstanból „semmi paragrafusok, semmi szabály nem taníttatik”. A versmértékeket szerinte verspéldákkal a legkönnyebb megjegyezni. Az irodalomtörténetet hatodik gimnáziumi évfolyamon Bessenyeitől Petőfiig tárgyalta. [Tehát a szabadság irodalma volt az alapozás az önkényuralom idején!] Hetedikben jött a régi irodalom. Mindeközben sok felolvasás, szavalat, megbeszélés. ‒ De hiszen Kortársunk, Arany János.)

A báróné kis kötete Karácsony Sándort is megszólalásra késztette: „…irodalomban és művészetben soha sincs, mert nem is lehet elég evangélium. Egyáltalában semmi evangélium nincs benne még akkor sem, ha véletlenül evangéliumi tárgyat választ.” (Protestáns Szemle, 1934., 43/10. sz., 516. o.) Miért idézem a múltat? Mert a Sola Scriptura Főiskola kiadványaként (Bibliaiskolák Közössége, 1999) Vargha Ilona latin–magyar szakos tanárnő kritikai hitbuzgósága kortársunk lett; a Biblia mérlegén, melyet használni vélt, és amelyet a főiskola méltónak és indokoltnak gondolt leporolni, Arany költészete könnyűnek találtatott.

Itt el is akadtam a gondolatmenetben, hiszen egy, a hittől elriasztó tanulmánytól is annyi szép elágazás adódik, Vargha Ilona ugyanis az első magyar lánygimnázium első évfolyamára járt, latin–magyar szakos tanárnő lett, férje, a báró kiváló evangélikus lelkész, teológus, misszionárius és bölcselő. Máskülönben Vargha Ilona a költő és református püspök, Szász Károly unokája, nagyapja ott áll ma is a nevezetes bronz tantestületben. És a Vargha, Podmaniczky, Szász család annyi gazdagságát mutatja a magyar életnek, kultúrának, hogy kitelne belőle egy egyetemi kurzus.

Ezúttal mégis Vargha tanárnő Arany-kritikájának bátorságát dicsérném, noha egyáltalán nem értek vele egyet. És kritikusait, akik komolyan vették, hiszen volt tisztáznivaló. Tisztázni való ma is, próbálkozzunk-e a bibliai mérleggel? Az-e a jó iskola, ahol a Szentírás a fő? Írhat-e ma egy tanárnő szenvedélytől fűtött vitairatot, kap-e választ rá? Lesznek-e viták?

Iskolaügyeinkben ezer feszültség, konfliktus, kapkodás, szócsaták, demonstrációk, nagy átszervezések, kudarcok, program program hátán, tehetetlenség és félelem… vita azonban nincs. Szerkesztőségünk próbálkozna továbbra is.

Ez a január Verona fagyos hónapja volt. Tizenkét diák, négy felnőtt halála. Gyász és fájdalom. Atom Egoyan egy iskolabusz téli tragédiáján gyötrődve Az eljövendő szép napok című filmjében A hamelni patkányfogó meséjének lidérceivel hadakozik (Robert Browning átköltésében):

… / S az a házból újra kilépett, / s hozzáigazítva a száját, / fogta sima, hosszú nádfurulyáját, / s ahogyan belefújt (olyan édes / hanggal még nem zengette meg / zenész a boldog levegőt!), / hang támadt dongva, akárha zsibongva, / lökdösődve, tolongva gyűlő nép zaja volna: / sok kis láb topogott, facipőcske kopogott, / tapsolt sok kicsi kéz, sok szájacska csacsogott, / s akár a tyúkok, ha hintik nekik a magot, / előszaladt a sok gyerek: / minden lány és kisfiú / rózsásképű, szöszkehajú, / kékszemű és ragyogó mosolyú, / s táncolva, kiáltva, szökellve / szaladt a / csodás muzsika nyomába kacagva. / … (Rakovszky Zsuzsa fordítása)

2017. február 2.

Takács Géza