Nem jó, ha egy szerkesztő magyarázkodik. Három és fél évvel ezelőtt, amikor átvettem a Szemle szerkesztését, az volt az egyik fogadalmam, hogy nem lesznek összevont számok, látva elődöm kényszerű és elidegenítő lapszámösszevonásait. És most mégis, egy lapszám lett az őszi meg a téli. Talán akkor itt a vége. És lehet, hogy itt a vége, mert január elsejével tulajdonosváltás lesz, a lap az OFI egy részével együtt, valószínűleg megőrizve OFI-s kereteit, átkerül az
Eszterházy Károly Egyetemhez. A lapösszevonást erre a helyzetre is foghatnám, részben joggal, de valójában 2013 óta folyamatos csúszásban voltunk a megjelenéssel, csakhogy most már nincs hova átcsúszni, hiszen az intézmény önállósága megszűnik. Ami a jövőt illeti, azt remélem, a lapnak végül csak sikerül majd a leghagyományosabb (bár talán soha be nem töltött) szerepére rátalálnia, hogy nyitott pedagógiai szakmai fórum és műhely legyen (egyúttal a kommunikáció korszerű elemeit is működtetve), amire talán soha nem lett volna akkora szükség, mint az elmúlt években. Kritikai és vitarovatunk krónikus gyengélkedése jelzi (miközben a pedagógiai világ szikrázott a feszültségtől), holott egyetlen vitairatot sem utasítottunk el, hogy ez nem csak a szerkesztői szándékon, hanem az örökségen és az oktatási kultúra közállapotain is múlt. A Szerkesztőbizottságon és annak elnökén azonban biztosan nem, támogatásuk, kritikáik, javaslataik biztonságos hátteret jelentettek az el-elbizonytalanodó szerkesztőnek. Inkább még azon is múlt, nyilván, hogy a lap szerkesztője ezúttal egy írogató tanárember (volt), akit nem lehetett egészen komolyan venni.
Ha hatvan évet és néhány hónapot visszalépünk az időben, az 1956-os (4.) októberi számig (ahonnan a hátoldali idézetünk való, mellyel egyúttal szeretnénk az ’56 kerek évfordulójára emlékező írásokhoz is kapcsolódni), olyan lapot találunk, amit a kor jeles oktatástudósai szerkesztettek, a felelős szerkesztő Ágoston György, az MTA Pedagógiai Főbizottságának elnöke (az
ELTE tanszékvezetője). A lap egész évfolyama heves vitákkal van tele, tárgykörük szerint az óvodától az akadémiáig, a tankönyvektől a tantervi kérdéseken át a neveléstudomány helyzetéig. Talán még lesz így újra, ha másként is, hiszen, mint a hátoldali részlet mutatja, az a neveléstudományi kultúra még kritikájában, önkritikájában is csupa ideológia és csalás, öncsalás, kozmikus távolságát a gyakorlattól a beismeréssel sem tudja csökkenteni. (Ki kellene végre bogozni már ennek a múltnak a szálait, de nemcsak ünnepi mutatványokkal, Ágoston György szellemtörténetét is, aki a rendszerváltásig a magyar pedagógia meghatározó személyisége volt.)
Amúgy azt gondolom, ezt ajánlom megfontolásra, hogy a tanár, az oktató, a pedagógus, a nevelő, a tanító, az óvónő és óvó úr méltósága, mely ezer gyökerű, de nálunk csak ördögszekér, alighanem kulcskérdés, ezen múlik szinte minden: ez lehetne kiindulópont.
2016. december 3.
Takács Géza
