A jelen olyan messze van. Még mindig az az érzés szorongat szerkesztés közben, hogy az élő iskola és a reflektáló, értelmező, segítő, felfedező tudomány csak színezi a lapunkat, de még nem foglalta el, nem vette birtokba. Noha ezen igyekszünk. Megpróbáljuk hát közvetlenebbül erősíteni ezeket a jelenbeli kapcsolatokat, szálakat, vetületeket, fogalmazási módokat. Idei első lapszámunk Látószög rovatában Gyurán Ágnes és Kozma Tamás írását olvashatják. Mindkét írás felkérésre készült, arra kértük a nyugalmazott debreceni professzort, oktatáskutatót és a felvidéki magyar tanítónőt, hogy számoljanak be olvasóinknak elmúlt évükről, napi pedagógiai, iskolai, kutatói gondjaikról, szakmai élményeikről. Minden megkötés nélkül, a cseppről és a tengerről egyaránt, ahogy tetszik, kinek mire van gondja. S terveink szerint ez így lesz a következő számokban is, párhuzamos krónika kezdődik, remélhetően adódik majd általuk a megszokottnál (és nem elégségesnél) közvetlenebb látásmód.
De kit kér fel a szerkesztő? Erre a fontos kérdésre nincs egyszerű válasz. A magyar pedagógia gazdagságát szeretnénk bizonyítani, s mivel bizonyítandó (és ma alighanem kevesen volnának azok, akiknek ez a gazdagság magától értetődő), épp emiatt nem könnyű vállalkozás, hiszen annak a közvetett beismerése, hogy a látszat a tétel ellen szól. A szerzőkeresésének nincs kijelölt útja, esetlegességekre fogunk hagyatkozni, ha az olvasó magyarázatot vár, akkor már úgyis mindegy. Csak az első két felkérés indítékát jeleznénk. Kozma Tamást, a modern magyar oktatásszociológia vezető alakját kutatói közösségek köszöntötték tavaly, 75. születésnapján; Gyurán Ágnes pedig a Tanárok éjszakája múzeumi program vendége volt a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, s beszámolót is küldött a múzeum munkatársa közvetítésével (Pósa-projekt. Új Pedagógiai Szemle, 2014. 11–12. 105-106. o.), majd a Pósa-emlékév zárórendezvényén, Monoron személyesen is találkoztunk, egymást felülmúló véletlenek sorozata volt ez, nehezen lehetett volna nem észrevennem a nagy rendező csendes noszogatását, hogy segít a választásban, csak hallgassak rá. (Szívesebben hallgatnék azonban olvasóink javaslataira.)
(Amúgy pedig leginkább mindenkit szeretnék szóra bírni.)
Másik új kezdeményezésünk az iskola önmagától való távolságát próbálná csökkenteni. A tanulás az élet legbensőbb összetevője. Az iskola azonban mintha néha el-elveszítené ezt az eredendő meghatározottságát, s valami különös, élettől elidegenedett alakot ölt. Ez ellen próbálnánk valamit tenni a magunk eszközeivel. Az élettel dolgozó szakembereket hívjuk segítségül, alkotókat, akik az iskolai kereteken kívül vannak, akik látják, értik az iskola baját, s akik a tanulás eredeti természetének újrafelfedezéséhez adhatnának támogatást. Én legelőször is az írókra gondoltam, akik évezredek óta őrködnek az emberi történet becsülete és valódi természete fölött, de persze mennyire természetesen dolga ez az orvosnak, a tudósnak, a zenésznek, s akármelyikünknek, csak meg kellene szólalnunk valahogy, ehhez azonban az írók értenek a legjobban, ők a szószólóink. Segítségükkel megpróbáljuk az iskola és az élet azonos, közös, elváló, el nem választható dolgait újra és újra szétválogatni, összerakni, rostálni, hogy iskola és élet a különbségükben megleljék azonosságukat.
Hátsó borítónkra kortárs íróktól, alkotóktól iskolát érintő idézeteket válogatunk, s próbáljuk szerzőiket faggatni.
Ezzel a számmal búcsúzunk olvasószerkesztőnktől, Juhász Zsuzsától, aki nyugdíjba vonult, és nem segít már nekünk abban, amiben pedig nélkülözni fogjuk, hogy minden betű, minden mondat, minden írásjel a helyén legyen, amennyire lehet, s hogy hiba nélküli, szép lap kerüljön az olvasók elé. Zsuzsa már Mayer József főszerkesztő idején is a lapnál dolgozott, szerette a Szemlét, olykor erején felül is szívén viselte a lap minden gondját. Szeretettel búcsúzunk tőle, az ő áldozatossága az az örökség, az a szellemiség, amelyet egy szakmai közösségnek készülő lap nem nélkülözhet. Köszönjük, kedves Juhász Zsuzsa.
2015. február 14.
Takács Géza
