Lapszámunkban ezúttal ismét a GYIK-Műhely képeit találja az olvasó. Ami azért némi magyarázatra szorul. Az előző számunkban a műhely pedagógusai, képzőművészei mondták el, milyen szakmai, pedagógiai megfontolások szerint dolgoznak, miféle visszajelzéseket kapnak, s a fotókat is ők készítették, válogatták. Ezúttal pedig egy valódi tárlatlátogatást követhetnek végig olvasóink, Veszprémi Attila munkatársunk személyes beszámolóját, értelmezéseit olvashatják, és az ő felvételeiből készült válogatást láthatják oldalainkon. Összevetésre, egybeolvasásra érdemes a két nézőpont. Külön ajánljuk olvasóink figyelmébe.
Emlékezetes iskolai féléven vagyunk túl, volt „ünnepélyes bizonyítványosztás” is, a szinte már megszokott szokatlan keretek közt, vagyis esőben, egy utcai demonstráció részeként. Nem tisztem megítélni az érdemjegyeket (az oktatási kormányzat vezetői sorra elégtelent kaptak a Tanítanék mozgalom vezetőitől) mindenesetre ez az osztályozós fieszta (mely amúgy egy kárhoztatott tanári attitűdöt idézett fel, hogy milyen remek dolog és mekkora öröm buktatni) inkább tűnt gyenge színpadi produkciónak, mint egy komoly szakmai mozgalom tanévzáró beszámolójának.
Másfelől persze a KLIK osztódása és az állami szerepvállalás erősítése nem tűnik éppen jó válasznak a KLIK-kel kapcsolatos ezer kritika, és az állami szerepvállalást ért alapvető kifogások tükrében.
Egy szakmai folyóiratnak efféle helyzetben ösztönöznie kell szerzőit, hogy értelmezésekkel segítsenek a közoktatási helyzet tisztázásában. Ezúttal hatványozott indítékkal. Hiszen az, ahogy most zajlik (zajlott) az egyeztetés, hogy a szakmai kritika politikai nyelvre fordítódik le, s a politikai válaszból lesz majd szakmai döntés, úgy tűnik, nem sikeres. A politikai nyelv, ami a közös ügyek tárgyalásának közös nyelve kellene legyen, sajnos, nálunk nem működik (működött), valójában esetünkben mintha épp a megértés és a megértetés akadálya volna. A hatékony szakmai önigazgatás hiányából, a bürokrácia és a rossz költségvetési kalkuláció kritikájából a politika nyelvén hatalmi legitimációs krízis lett. Ennek az átértelmezésnek minden rossz következményével. Meg kell próbálnunk az eléggé elmérgesedett vitát, s persze egyúttal a közoktatás és köznevelés egész világát és kultúráját a volt alkotmány, a jelenlegi alaptörvény, az EU-s alapelvek, az egyetemes emberi jogok és persze egyszersmind a józan ész szellemében (mert ebben a vonatkozásban egybehangzóak) politikai értelemben demilitarizált területként kezelni. Politikai vitáink nem árnyékolhatják, torzíthatják, befolyásolhatják gyermekeink sorsa miatti szakmai, emberi felelősségünket. Az oktatáskutatók, a szakértők, a pedagógusok, a szülők és persze mindenekelőtt a diákok számára ez többnyire magától értetődő, szeretnénk ezt a magától értetődőséget minél hatékonyabban képviselni a továbbiakban is.
Lapunk hátoldalán ezúttal a Magyar Paedagógia (a Magyar Pedagógiai Társaság egykori lapjaként lapelődünk) 116 évvel ezelőtti írásaiból idézünk. Az volt a benyomásom a folyóirat régi számait olvasva, mintha jobban érteném őket, az egykoriakat, mint magunkat. Vagy úgy is mondhatnám, mintha többet tudnának rólunk, mint mi magunk.
2016. június 23.
Takács Géza
