Ha nem magam volnék az egyik szerkesztő, nem hinném el, hogy alig-alig érkeznek a szerkesztőségbe az elmúlt évek nagy közoktatási átalakulásait elemző írások, sem az érintettektől, sem a kutatóktól. Pedig várjuk őket. Hiszen a honlapokon, közéleti oldalakon, blogokon van kritika bőven, de úgy látszik, továbbra is a várostrom kultúrájában élünk, valahogy mintha mindenki azt gondolná, mintegy reflexből, hogy a falak számítanak csak, van „kívül” és van „belül”, az ostrom a tiszta beszéd, pedig ez a vár, sem a Szalay utcában, sem másutt már nincs, már csak virtuális, meg mentális, de úgy látszik, így a falak mintha még áthatolhatatlanabbak volnának.
Kezdhetjük rögtön a pedagógus életpálya-modellel, engem nagyon bánt az, hogy egy kiváló, nemzetközi hírű zenész és zenetudós, aki vállalta a mindennapi zenetanári munkát is, és azt is zseniálisan csinálta, úgy döntött, nem lesz kutató tanár, de még mestertanár sem, annyira összeférhetetlen volt szakmai rangjával és teljesítményével a portfóliózás, hogy egész pályája egyik legfájdalmasabb megaláztatásaként gondol rá. Ugyanez történt egy neves iskola neves történelemtanárával, történészével, többszörös tankönyvszerzővel, ő sem tudott higgadtan beszélni arról, hogy miért nem vállalta, hogy engedelmesen jelentkezik, aztán vár, majd szorgalmasan töltöget, ha véletlenül bekerült a kiválasztottak közé, ezt követően hiányt pótol szorongva, s végül várja, hogy levizsgáztassák (mondjuk például a volt tanítványai).
Lehet, hogy túl érzékenyek voltak. Az is lehetséges, hogy nincs is igazuk. Ezt nem akarom eldönteni, s tegyük fel, bár el nem fogadhatjuk, hogy ez mindegy is. Mert hát az efféle tanárembereket az új rendszerben kérdezni kellett volna, meghallgatni őket, mi lenne nekik jó, ők hogyan gondolnák, s elfogadják-e a kutatótanári titulust, mert megtisztelő és hitelesítő volna. De hát nem így történt. A programkészítők úgy tettek, mintha ők találták volna ki az iskolát, aminek következtében a létező iskola ketrecbe zárva érzi magát.
Ez persze leegyszerűsítés, melyet talán elfogultságom szerkesztett, de nehéz volna ebbe kapaszkodni, amikor konferencián hallom az életpálya-modell egyik szakmai alkotójától, indulatos felszólalásként, hogy csak ne gondolja magát valaki azért kutatótanárnak, mert tudományos fokozatot szerzett, hiszen attól még lehet csapnivaló pedagógus. A lélegzetem is elakadt, hogy ez most egy szakmai érv volt. És milyen víziót vázolhattak fel a tervezők, amikor elképzelték, hogy kutatótanár lehetne egy tejfölös képű suhanc, egy éretlen hajadon, csak azért, mert fokozatot szerzett valami semmiből? Ha még itt tartunk a gondolkodásban, mikor már tízezrek küzdenek a rendszerben a feladatokkal, kritériumokkal, táblázatokkal, akkor súlyos késésben vagyunk, miközben elkapkodtuk a dolgot. Valahogy mintha összecsúsztak volna az idők.
Efféle időzavar mintha közoktatásunkat többszörösen is jellemezné.
Kapkodva indult meg még a rendszerváltás előtt a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokkal az iskolaszerkezet átalakítása, miközben iskolaszerkezeti alapkérdésekben mindmáig nincs szakmai konszenzus. Vagy nemzeti közmegállapodás.
A szakképzés immár megint megújul, megint átszerveződik, noha permanens válságának természetéről olyan keveset tudunk.
Persze ennek a tudásnak a megítélése maga is kérdéses, hogy házunk tája zavaraira térjünk át, illetve vissza, hiszen honnan tudnánk, mi tudható, ha a pedagógiai tudást közvetítő köteteket a kiadóik, szerkesztőik, szerzőik ritka esetben küldik el lapunknak, gyakran nem értesülünk róluk, nem közvetíthetjük értékeiket. Ráadásul a pedagógiai szakkönyvkiadás szélsőségesen szétaprózódott, szinte minden pedagógiai műhely külön kiadó, vagy külön kiadóhoz tartozik. Szemle rovatunk gyengélkedik, mert kevés a beérkezett mű, az utánajáráshoz nincs erőnk. A rovat súlytalan, tehát szerzőket és kiadókat sem vonz. Tájékozatlanul kellene tájékoztatnunk.
Miközben közérdek volna, hogy a pedagógiai tudás jól hasznosuló termék legyen, hiszen értéke éppen a közvetlen gyakorlat- és szemléletformálásban volna, különben épp annyit ér, mint az a találmány, amelyik papíron marad.
Elkezdődött a tanév, és ez a tanév is, mint a többi, a legfontosabb, mert mindig minden tanév a legfontosabb, noha csupa ideiglenesség, csupa várakozás, miközben felhők borítják Európa egét, sötéten gomolyogva.
Marikára gondolok, aki gimnáziumba került, a család leghőbb vágyát beteljesítve, „jaj, sok a tanulnivaló, a matek nagyon nehéz, csak zúdul ránk az anyag, de Saci néninek köszönhetően jól mennek a dolgok, én értek mindent,” hát szurkoljunk Marikának is meg Saci néninek is. Segítsük őket.
2015. október 19.
Takács Géza
