Szerkesztői jegyzet

Nem volt könnyű tanév a 2013-14-es, ahogy nem lesz könnyebb a következő sem. Nagy változások, nagy feladatok, nagy várakozások, nagy gondok szűk tanévekbe zsúfolva.

De hát egy tanévet nem lehet ilyen borongósan kezdeni, kerestem valami feloldást, hiszen a tanévkezdet az tanévkezdet. Nem állhatunk szorongva, feszülten, lehangoltan a gyerekek elé,^[1] egy szakmai lap meg különösen ne legyen aggodalmaskodó, nincs ehhez joga.

Szerencsém volt, Makovecz Imre emlékkiállításán jártam szeptember közepén a Pesti Vigadóban; egy diákcsoport tódult be a terembe, nézte a magyar organikus, vagy talán még inkább szakrális (Makovecznél az egyik eléggé ugyanaz, mint a másik) építészet remekeit a képeken, a főmű termében voltunk (a főmű egyelőre még csak papírkatedrális), a Szent Mihály templom terveinél, ahol két angyalt a leendő templomból a kiállítás tervezői gipszszobrokként beállítottak egy-egy sarokba, s ahogy kavarogtak a gyerekek, egy kislány odaállt az ég felé tárt karú angyal mellé, és fotót rendelt az osztálytársától. Kaptam volna elő én is a telefonom, hogy megörökítsem a jelenetet, aztán elszégyelltem magam, miért nem elég nekem látni azt, amitől egy kicsit szaporábban vert a szívem, hogy lám, az angyal, mint modell, megállta a helyét, és a fotózkodó, karját angyalosan emelő gyermek rögvest hajazott is rá, a gipszszobor megelevenedett. A kislány a mozdulatot, amit tett, nem is értette, magyarázni fölösleges volna, amúgy is csak egy futó pillanat volt, de majd, ha egyszer erre a képre véletlenül rákattint, harminc-negyven év múlva – hacsak nem gondolat vezérelte módon működnek akkor már a számítógépek, viszonzásul, hogy ők vezérlik már egy ideje a gondolatokat –, látja majd maga is, egykori önmagának angyal mivoltát, angyali lehetőségeit.

S persze, ha valakihez angyal szegődik, az nem bánja meg. A rádióban hallottam a napokban egy kis történetet, a Radnóti Miklós Színház színésznője mesélte: a színház tavaly nyáron a Bárány Boldizsár című mesejátékával jótékonysági turnén volt a Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonaiban, az egyik előadás Csíkszeredán volt, a Csíki Játékszínben, több száz gyereknek, s az előadás végén, Böjte Csaba javaslatára, hogy valahogy megköszönjék a gyerekek a produkciót, megáldották a társulatot. Tréfa volt ez, kedves tréfa, de a színésznő hangja visszaemlékezés közben is fátyolos lett, ahogy színésztársaival közös meghatódottságukat felidézte, tulajdonképpen szakmai meglepettségüket, hiszen egy színházias gesztust láttak, de talán kevés hasonló erejűt élhettek meg. Akárhogy is, a gyermeki áldás alighanem a lehetséges katarzisok egy extrém változata. Ami mindazonáltal alighanem csak ott és akkor és azoktól a gyerekektől volt elfogadható. Hogy felemelő volt és nem groteszk. Böjte Csaba és munkatársai pedagógiája, nevelési missziója teremtette meg a hitelét, a tartalmát, az erejét. Hát én ennek a gyermeki áldásnak a felidézésével köszöntöm az új tanévet.^[2]

2014. szeptember 20.
Takács Géza