A lapszám képeihez volna egy megjegyzésem. A Krétakör Szabadiskolájának nyári záró programján magam is jelen voltam. Nem voltam elragadtatva a látottaktól, kicsit élettelennek tűnt a történet, kicsit vérszegénynek a játék. Két apróság azonban elgondolkodtatott, hogy a középiskolásokkal dolgozó fiataloktól ez talán mégis remek dolog.
Az egyik az, hogy a diákok közé beállt egy édesanya is, aki persze maga is nagyon fiatal volt, karján a gyermekével. A játékot vezető fiatalember felesége volt a gyermekükkel. Valahogy ez a különös jelenlét és részvétel számomra bizonyította, hogy itt, noha játék folyik, azért mégis minden igazi. Azért itt mindenki komolyan veszi magát.
A másik az erdélyi fiú megjegyzése volt, aki Székelyföldről jött Budapestre a program kedvéért. Kiszúrtam magamnak, annyira Ábel volt, hogy nem is lehetett volna jobban. Ő mondta aztán, hogy neki a világban való tudatos eligazodáshoz mennyire komoly segítség, erős élmény ez a Szabadiskola.
Nem tudom, Vajthó László (1887–1977) ismerte-e John Deweyt (1859–1952) vagy William Kilpatrickot (1871–1965), de az biztos, hogy a magyar kultúra páratlan pedagógiai projektjét, a Magyar Irodalmi Ritkaságok című sorozatát nem a kiváló amerikai pedagógusok projektpedagógiája hatására találta ki.
Másfelől a tanár szakos egyetemistáknak tananyag Dewey és Kilpatrick munkássága, megtanulják a projektmódszer elméletét is, ellenben Vajthó László tanár úr nevét vagy hallják az egyetemen, vagy nem. Pedig, ahogy Kiss Endre filozófus elegánsan bizonyította a Magyar Pedagógiai Társaság Kiss Árpád Műhelyének Vajthó emlékét idéző ülésén, alighanem abszolút pedagógus volt, bár nem elméleti alapokon művelte a projektmódszert, egyszerűen élő pedagógiában gondolkodott, természetes volt számára a cselekvő tanítás, tudta, hogy a diákok szabad kezdeményezései adják, adhatják a tanítás különleges minőségét.
Úgy adódott, hogy a Markó Utcai Főreál (ma: Berzsenyi Dániel Gimnázium) diákjaival 1929-ben könyvkiadásba fogtak. Minden előzetes terv nélkül, egy ötlet indíttatására. Csak azért, mert lehetségesnek gondolták, mert akarták, mert szerették a könyvet. Mert fontos régi irodalmi szövegek voltak kiadatlanok.
(Afelé most nem kalandoznék, hogy milyen páratlan pedagógiai munkálkodások folytak Vajthó korában és azóta is a magyar iskolákban, mindmáig, melyeket senki nem nevez projektnek, így hát nem is tanulhatjuk meg belőlük a projektpedagógiát. S afelé sem, hogy noha az est az ELTE PPK nyilvános programja volt, egyetlen egyetemi hallgató sem nyitott ránk.)
A könyvkiadásnak nagy sikere volt, sorozat lett belőle, különböző iskolák készítették elő a könyveket, diák-tanár együttműködésben, Vajtó László segítségével. 1944-ig hatvanhárom kötet jelent meg, de ebben a lapszámunkban, a Holokauszt emlékév jegyében, a meg nem jelent 64. kötetnek a történetét idézzük fel Vajthó László írásainak a segítségével, két változatban is. Klein László, az ELTE PPK könyvtárosa – aki Vajthó életművét ismertette a Műhelyben – említette őket az ülésen, s küldte el a szerkesztőségnek.
A Vajthó-est érdekessége volt, hogy a Berzsenyi Gimnázium volt magyartanára, Kenyeres Judit elhozott és bemutatott egy magnófelvételt, melyet diákjaival készített 1976. szeptember 22-én, Vajthó Lászlónál tett kecskeméti látogatásuk során, ahol egyebek közt arról érdeklődtek, hogyan is folytathatnák az egykori sorozatot. Terjéki Ildikó pedig, ugyancsak berzsenyis magyartanár, beszélt az iskola volt tanárának, Fenyő D. Györgynek (ma a Radnóti Gimnázium tanára) 1991-ben kezdeményezett, s máig élő, több iskolát is érintő pedagógiai vállalkozásáról (projektjéről, ha úgy tetszik), a székelyzsombori nyári táborról. (http://www.berzsenyi.hu/szekelyzsombor/index.php?x=lapok/fooldal/main.php)
2014. december 5.
Takács Géza
