Sokan emlékeznek talán még arra, amikor a hatvanas évek végén napvilágot látott Marshall MacLuhan azóta híressé lett könyve, a Gutenberg-galaxis, amelyben a kanadai médiakutató megjövendölte az írásos kultúra korszakának végét s vele együtt a nyomtatott szövegeket olvasó, úgynevezett tipográfiai ember anakronisztikussá válását. A korszak, amelyben McLuhan próféciája született a televíziózás tömeges elterjedésének időszaka volt. Pszichológusok és szociológusok ezekben az években kezdték először leírni, hogy milyen hatalmas kihívás az emberek, de különösen a gyerekek, a fiatalok számára az olvasással szemben az elektronikus úton közvetített kép. Maga McLuhan felvázolta, miként alakul át, szegényedik el a tipográfiai embert felváltó poszttipográfiai vagy elektronikus ember. Úgy vélte, hogy a világra, a kultúrára vonatkozó információkat főleg a képi közlésekből szerző poszttipográfiai ember elveszíti azokat az információ-felvételben és a képzelet működésében létező struktúrákat, amelyek a szimbolikus jelekből, betűkből összeálló sorok, szövegek olvasása következtében alakulnak és fejlődnek. McLuhan és az általa teremtett médiapszichológiai-szociológiai iskola a Gutenberg által feltalált gyorsnyomtatásnak nemcsak és nem is elsősorban művelődéstörténeti, hanem sokkal inkább kultúrantropológiai értéket tulajdonított, mivel úgy vélte, hogy a nyomtatott szövegek lineáris olvasásán szocializálódó ember gondolkodása, az ezt meghatározó pszichikus működések, az ennek nyomán kialakuló jellegzetes személyiségkép jelentős mértékben hatott a polgári társadalom értékrendjére, kulturális kánonjára. Ezért is keltett olyan riadalmat a 20. század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján McLuhan víziója a nyomtatott alapú kultúra távolodó galaxisáról. Az értelmiség világszerte ráérzett arra, hogy a döntően képi közléseken szocializálódó elektronikus ember az a tömegember lesz, aki még védtelenebb és kiszolgáltatottabb minden manipulációval szemben, akinek gondolkodását, értékeit a tömegkultúra határozza meg, aki e jellegzetes kulturális szocializáció eredményeként még inkább elveszíti autonómiáját, még kevésbé lesz számára érték a demokrácia, a társadalmi részvétel.
Három-négy évtized távolából szemlélve megállapíthatjuk, a Gutenberg-galaxis metaforájával leírt jövőkép számos elemében nem úgy valósult meg, mint ahogy azt McLuhan elképzelte. A lineáris olvasással információkat szerző tipográfiai ember nem lett az enyészeté. 1980 és 2000 között megháromszorozódott a világon kiadott könyvek száma. Miközben persze felnőtt jó néhány generáció, melynek egyre több olyan tagja van, aki alig merít szellemi táplálékot az írott szövegekből, s aki minden korábbi embertársánál inkább manipulálhatóvá, szellemi és társadalmi értelemben kiszolgáltatottabbá vált. Ugyanakkor az elektronikus képi közlés nagyon sok ember számára kitágította a világot.
Ma újabb veszélyektől féltik a lassan hatszáz éve létező tipográfiai embert, a tradicionális lineáris olvasást, ennek tárgyi szimbólumát, a lapokból álló, papír alapú könyvet. Most az elektronikus úton rögzített, rengeteg elágazást lehetővé tevő hypertext-szövegek, a képernyőn történő, úgynevezett "on screen" olvasás jövőképe frusztrálja a hagyományos olvasás szocializációs, gondolkodásfejlesztő értékét védő értelmiséget. Az interneten és a CD-ROM-okon felbecsülhetetlen mennyiségű elektronikus szöveg létezik és válik mindenki számára elérhetővé. Ezek a szövegek egyre ritkábban olvashatóak a megszokott lineáris olvasási technikával, a képernyőkön egyre kevésbé követhetőek a hagyományos könyvoldalak elmélyültséggel. Kétségtelen, hogy a hypertext szövegek nem szocializálnak a nyugodt, elmélyült olvasásra, hanem sok-sok töredék, részlet befogadására késztetnek. Olvasásuk közben szinte észre sem vesszük, hogy hány alkalommal lépünk be újabb és újabb szerzők által írott újabb és újabb szövegrészletekbe. De végtére is évszázadok óta így olvasunk akkor, amikor lexikonokban keresünk, amikor egyazon témáról különböző szerzők gondolatait kívánjuk egybevetni, s bevallom, én gyakorta kalandozom ily módon kedves költőim köteteiben, sőt kedves regényeim emlékezetes szövegdarabjai között is.
A hypertext-olvasás nem igazi kihívás a hagyományos olvasással, még kevésbé a csak lineáris olvasással megragadható szépirodalmi szövegekkel szemben. Mindez nem jelenti azt, hogy az iskolában az olvasástanítástól a szellemi munka technikáinak tanításáig (de jó lenne, ha létezne ilyen!) nem kellene programba iktatni a különböző jellegű szövegekhez való viszonyulás tanítását.
Az a fajta sajátos szellemi állapot, amikor a szemünk végigköveti a sorokba rendezett jeleket, s azokból lassú, elmélyült gondolkodási műveletek segítségével felidézzük a szavak jelentését, majd a közöttük lévő szintaktikai szerkezetek megfejtése révén megértjük, értelmezzük a leíró által rögzített gondolatokat, mindaddig megmarad, amíg létezik az az emberi civilizáció, amelynek mi tipográfiai emberek részesei vagyunk. Lehet, hogy lesznek jobb képernyők, olyan kis palmtopok, amelyekkel úgy ülhetünk le a karosszékbe, egy meleg fényű állólámpa alá, mint ma a könyvekkel. Ez azonban nem változtat azon, hogy a világra vonatkozó tudás, az átörökített kultúra birtokbavétele nem lehetséges másként, mint lassú, néma, sorról sorra haladó olvasással.
S hogy a tipográfiai ember egyelőre nem adja át a helyét McLuhan poszttipográfiai emberének, arra adalékul álljon itt egy hír a komputeriparból: hihetetlen módon nő az egyre korszerűbb nyomtatók kínálata és eladása. Ma a NASDAQ, az ún. technológiai részvényeket jelző index általános csökkenése mellett dinamikusan nő a nyomtatógyártó cégek tőzsdei papírjainak értéke.