Valamikor évtizedekkel ezelőtt Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét olvasva figyeltem fel arra, hogy ez az egyik legeurópaibb magyar író milyen önérzettel szól a magyar és az európai kultúra viszonyáról. Szerb Antal világosan megfogalmazza azt, hogy nekünk magyaroknak nem kell áhítozva, sóvárogva tekintenünk a nagy európai népek kultúrájára, irodalmára. Nem kell mindig feltétlenül másolnunk az európai mintákat, mivel a magyar kultúra szerves része az európainak. Szerb gondolatának lényege: Európa sokféle vonatkozásban itt van a Kárpát-medencében, nem kell úgy viselkedni, mint ahogyan a szegény rokonok, mikor a gazdag rokon fényes szalonjába történő bebocsátásra várnak. Hiszen mi valójában nem is vagyunk szegény rokonok, s igazában a mi szalonjainkat is egészen kellemes fények aranyozzák be.
Lehet vitatkozni ezzel a Szerb Antal által megfogalmazott nézettel, de az mindenképpen igaznak tekinthető, hogy az elmúlt évszázadokban, minden kedvezőtlen történelmi adottság ellenére, Magyarország mind gazdasági, mind kulturális értelemben sokféle szálon kötődött Európához. Európai uniós felkészülésünk átvitt értelemben évszázadok óta tart, de a mai fogalmaink szerint értelmezett európai felzárkózás sem néhány évvel ezelőtt, s nem is a rendszerváltással, hanem jóval azt megelőzően megkezdődött.
Különösen igaz ez az oktatásra. Jól emlékszem még arra, mit jelentett a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az UNESCO által felkínált lehetőség annak a néhány iskolának, amelynek tanárai és diákjai először léphették át a határt és tapasztalhatták meg, hogy milyen is Nyugat-Európa, hogyan élnek, tanítanak, tanulnak ott, mit adnak át a múlt és a jelen kultúrájából, tudományából. Felbecsülhetetlen jelentősége volt annak, hogy a tanárok azt látták, hogy miközben mind a tárgyi, mind a politikai feltételek tekintetében mások, jobbak voltak a francia, holland, dán, finn iskolák lehetőségei, sok elemében, elsősorban a közvetített ismeretek mélységében, rendszerezettségében jobb volt a magyar közoktatás. A tapasztalatok számos ötletet, ugyanakkor önbizalmat is adtak. A Nyugaton járt tanárok érzékelhették, hogy noha a világ értelmezéséről, a demokráciáról, a társadalom működéséről közvetített tudás tekintetében - elsősorban a politikai, ideológiai korlátok miatt - jóval kevesebbet és szegényesebbet tanít a magyar iskola, az európai kultúráról, irodalomról, történelemről már azokban az időkben is gazdag útravalót kaptak a diákok. Már akkor is úgy tűnt, hogy egy jó hazai középiskolában érettségiző tanuló európai kulturális örökségre vonatkozó tárgyi tudása megegyezett egy hasonló korú dán vagy holland kortársáéval.
Ritka külföldi útjainkról rendszerint "a nincs mit szégyenkeznünk, de van mit tanulnunk" gondolatával tértünk haza.
Megerősödött ez az érzés, amikor a rendszerváltást megelőző években szélesebbé váltak az iskolák európai kapcsolatai. Ugyanakkor éppen ezekben az években vált még inkább érzékelhetővé, hogy a magyar közoktatásból mennyire hiányzik a polgári demokráciák működéséhez oly nélkülözhetetlenül szükséges kultúra, mennyire hiányoznak a problémák megoldást, a kooperációra törekvést segítő stúdiumok. Milyen kevés alkalom nyílik arra, hogy a gyerekek önmaguk szerezzenek tapasztalatokat arról, miként működik a helyi társadalom, a közélet. Mennyire nem kínál lehetőségeket az iskola arra, hogy a megszerzett sokféle, s tegyük hozzá, értékes tudást konkrét, valóságos feladatok megoldásában szintetizálják a tanulók.
Máig emlékszem, hogy a tanulmányúton lévő hazai tanárok csodálkozva figyelték egy rotterdami középiskolában, amikor az ottani diákok a kikötő környezetvédelmi problémáiról vitatkoztak, s javaslatokat dolgoztak ki a városi szenátus számára. Nemcsak a gyerekek tárgyi tudása, ötletgazdagsága lepte meg a hazai tanárokat, hanem az a közéleti vitakultúra, argumentációs készség is, amely megnyilvánult a problémák megoldásában. Különösen érdekes volt az, miként építették be érvrendszerükbe kémiai, biológiai és ökológiai ismereteiket.
A rendszerváltást követően tényleg kinyíltak a kapuk, állami és alapítványi pályázati források sokasága segítette, hogy minél több európai program jusson be az országba, épüljön be az iskolák mindennapi tevékenységébe, a tanárok pedagógiai kultúrájába. Egyre több iskola pedagógiai programjában és ténylegesen megvalósuló tevékenységében is jelen van az európai dimenzió, az ezzel a gyűjtőfogalommal jelölt értékek közvetítése, készségek, képességek, attitűdök fejlesztése. Mindez azért vált lehetségessé, mert - Szerb Antal idézett szavaival élve - a mi iskoláink legjobbjait évszázadok óta bearanyozták az európai fények. A nyelvek, az irodalom, a humanizmus és a modern tudományosság révén a legjobbakban mindig ott volt az európai értékrend, az európai szellem.
Az Európai Unióhoz Magyarországnak és nem egy szűk gazdasági, kulturális elitnek kell majd csatlakoznia. Ezért lenne fontos, hogy az Európára vonatkozó tudás, az európai programok tapasztalatai széles körben termékenyítsék meg a magyar közoktatást. Különösen fontos lenne a demokráciához, a polgári léthez szükséges kultúra elsajátítása. E nélkül ugyanis csak kultúránk, tudásunk mondható európainak, de társadalmunk, közéletünk, mindennapi kapcsolataink kevéssé.
Szerb Antalnak az irodalom, a kultúra tekintetében valószínűleg igaza volt az idézett metaforában, de társadalmi-politikai kultúránkat illetően úgy érzem, kevésbé.
Ebben kell, kellene előrelépni végre!