Nemrég ismét leemeltem a polcról azt a nyolcvanas évek elején megjelent kötetet, amely a pragmatizmus klasszikusainak írásaiból adott válogatást magyarul. Már akkoriban megragadta a figyelmem John Dewey híres tanulmánya, a Tudomány és társadalom, amely valójában Dewey egyik legnagyobb hatású művének, a Filozófia és civilizációnak egy fejezete. A 20. századi amerikai filozófia - egyébként a pedagógiára is nagy hatást gyakorló - képviselője ebben a művében vázolja fel a tudománynak a társadalomban betöltendő lehetséges funkcióit. Dewey szerint a tudomány széles körű alkalmazása, az általa kialakítható racionális társadalomszervezés megoldást kínálhat a világ problémáira. A tanulmány sokat idézett része az az iskolakritika is, amelyben Dewey elmarasztalja az iskolát, amiért alig-alig érintették a tudományos módszerek. "A tudományt még az úgynevezett haladó tanintézményekben is mellékesként kezelik, mint valami sallangot, nem pedig a helyes szellemi beállítottságok fejlesztésének fő eszközeként." Ez a kritika a húszas-harmincas években az amerikai és nyugat-európai tradicionális tömegoktatás bírálata volt.
Dewey tanulmányát a nyolcvanas évek elején azért olvastam olyan érdeklődéssel, mert akkoriban fogalmazódtak meg az első kritikák a 78-as tantervekkel szemben, mivel e curriculumok készítésében soha nem látott mértékben vettek részt az Akadémia, a tudomány jelesei. A kritikákra válaszoló tudósok egyike, jeles fizikus professzor, éppen Dewey-nak erre az iskolakritikájára hivatkozva védte meg a meglehetősen sok tudományos ismeretet tartalmazó természettudományi tanterveket, továbbá az akkor és azóta is nehezen megtanulható tudományközpontú tankönyveket.
Pedig ha tovább olvasta volna a fentebb leírt idézetet, lehet, hogy más véleménye lett volna. Ugyanis a gondolatmenet így folytatódik: (a tudományt) "...ltalában úgy tekintik, mint a kész információk együttesét, amelyeket a hagyományos tanulási módszerekkel kell elsajátítani. Hogy a tudományos módszer volna mindenfajta hatékony értelmi megközelítésnek az eszköze, még az elgondolások horizontján sem merül fel. Ha azonban a tudományos módszer nem valami ezoterikus dolog, hanem a leghatásosabb értelmi művelet megvalósítása, akkor axiómává kellene válnia annak, hogy a megfigyelés és a kutatás beállítottságának kifejlesztése a tanulás fő feladata."
A Dewey nevével is fémjelzett pedagógiai pragmatizmusból nem önmagában következett az az ismeretközpontú, erőteljesen kognitív fejlesztésre alapozó iskola, amely aztán erős pedagógiai kritika tárgya lett a 20. század második felében, s amely erőteljes bástyaként tartja magát mind a mai napig Magyarországon. A Dewey-féle tudományértelmezés azonban megteremtette a projektmódszert, az önálló megfigyelésre, kutatásra épülő tanulás modelljét is. Azt a modellt, amelyben mindennél tágabb teret nyerhet a gyermeki aktivitás, amely épp azáltal válik a képesség- és személyiségfejlesztés sokoldalú eszközévé, hogy megmozgatja a gyerek összes érzékszervét, kielégíti természetes kíváncsiságát, felszínre engedi fantáziáját. Nem szabad tehát a tudományt előtérbe helyező tantervkészítési, pedagógiai szemléletet önmagában felelőssé tenni az iskola, az oktatás "pragmatizmusáért", a sok ismeretet összesűrítő tankönyvekért. Ha a tudományt a megismerés módszereként, a világ felfedezésének útjaként tételezzük, akkor az igazán jó iskolának első perctől fogva - Dewey szavaival élve - a tudományt kell tanítania. Nem a diszciplínákat, hanem a módszert, ahogy a kutató rácsodálkozik a kutatása tárgyát képező valóságra. Azt az attitűdöt kell első pillanattól fogva fejleszteni, amellyel az igazi tudós engedi magára hatni a valóságot, a természetit és a társadalmit egyaránt.
A tudomány és az oktatás is utat tévesztett akkor, amikor nem figyelt kellően ennek az amerikai tudományfilozófusnak a szavaira, amikor is a tudomány és az oktatás viszonyában a tudomány által feltárt ismeretekre s nem az ismeretekhez, a tudáshoz vezető út paradigmáinak tanítására helyezte a hangsúlyt. Persze nem általában kell elmarasztalni ezért a tudósokat, hiszen legkiválóbbjaik oly szépen s hitelesen írtak, beszéltek arról, hogy mi is az iskola feladata ezen a téren. Elég, ha egy Csányi Vilmos akadémikussal néhány évvel ezelőtt készült interjúra utalok, amelyben az állati és emberi viselkedés kutatója azt mondta: "Az iskola dolga megmutatni, hogy miként működik a tudomány." Vagy elég, ha felhívom az olvasó figyelmét a Koch Sándorral készült most megjelenő interjúnkra, amelyben a természettudományi nevelés legfontosabb feladatának azt tartja, hogy tanítson meg az iskola rácsodálkozni a természet világának hihetetlen gazdagságára.
Mindehhez időre van szükség, a kisgyereknek arra, hogy a tudós alaposságával tűnődhessen az összegyűjtött kövek alakján, a felszedett levelek finom erezetének rajzolatain. A harmadikosnak arra van szüksége, hogy egy hegytetőn állva hosszan figyelhesse a domborzatot, a növényeket, a fák ágainak csavarodását. A hatodikos kiskamasznak pedig arra, hogy órákon át nézhesse olcsó távcsövén a téli égbolt csillagképeit. Ehelyett többségük ma még hihetetlenül sok ismeretet tartalmazó tantervek alapján, nehezen érthető természettudományi tankönyvekből tanulja azt a hatalmas tudást, amelyet "kész ismeretként" préselt a tantervekbe az utat tévesztett tudomány és a tantervkészítői sovinizmus.
A tudás alapú társadalom korában valószínűleg nagyobb szükség lesz a levélerezeten, a hegytetőn vagy az égbolton való tűnődés attitűdjére, mint a tankönyvekből szerzett ismeretekre.
"Az egyetlen igazi tanulás, a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése" - írta oly szépen Weöres Sándor. Figyeljünk szavaira, meg arra a tanulságra, amely a pragmatista, tudománycentrikus Dewey-ból kiolvasható.