Szerkesztés közben

Érdekes elemzést olvastam a közelmúltban arról, hogy milyen okokra vezethető vissza a hiányos tudás. A nemzetközi összehasonlító elemzés adatai arra utalnak, hogy a hátrányos helyzetű rétegekbe tartozó tanulók az iskola által közvetített ismeretek zömét azért nem sajátítják el, mert életviláguk, környezetük nem igazolja vissza ezeknek az ismereteknek a fontosságát, relevanciáját, és ezért nem is érzik fontosnak azokat a maguk számára. Különösen a klasszikus kultúra körébe tartozó ismereteket nem akarják megtanulni, mert azok elvont értékeket, morális tartalmakat közvetítenek, de elutasítják azokat a gyakorlati ismereteket is, amelyek olyan eszközökhöz kapcsolódnak, amelyek az ő eszköz- és tárgyhasználatuktól távol állnak. Ilyenek például a modern informatikai eszközök, az internet alkalmazásával összefüggő ismeretek, amelyeket minden előzetes feltételezéssel ellentétben a nagyon alacsony technikai infrastruktúrájú, szegényes berendezésű otthonokban élő gyerekek sokkal kevésbé képesek befogadni, mint azok, akiknek az otthonában fellelhetők az elektronikai eszközök. Az elemzés azt mutatja, hogy minél hátrányosabb a tanulók szociokulturális környezete, annál képtelenebbek a saját életük és az ismeretek közötti kapcsolat felismerésére, annál kevésbé érzik magukénak az iskola által közvetített ismereteket, kultúrát.

A nemzetközi összehasonlító vizsgálat eredményeit olvasva felidéződött bennem egy évekkel ezelőtti könyvélményem, Polányi Károlynak, a híres magyar származású tudományfilozófusnak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján megjelent műve, a Személyes tudás1. Érdekes módon a hazai pedagógiát szinte teljesen érintetlenül hagyta ez a könyv, a benne megfogalmazódó elmélet, amelynek lényege az ismereteket, a tudást befogadó személyes részvételének fontossága, személyiségének involváltsága az ismeretszerzésben.

Most, amikor napirenden van korábbi tudásképünk átértékelése, Polányi gondolatainak különös aktualitása van. Könyvében részletesen foglalkozik az emberi tudás átörökítésében kiemelt szerepet betöltő tényezőkkel. Szerinte a tudáshoz, az ismeretek befogadásához fűződő pozitív viszony alakíthatósága, a tudás meggyőződéssé válása, a tudással való érzelmi azonosulás szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy az egyik generáció által a másiknak átadott ismeretek vonzzák a befogadó, a fiatalabb ember személyiségét. "Csak azok az ismeretek válnak személyes tudássá, amelyek evidenciáját az élet igazolja." Polányi szerint csak azokat a kultúraelemeket vagyunk képesek befogadni, amelyeknek az értelmét közvetlen környezetünk visszaigazolja, amelyekről valamilyen módon már az első percepciónál, az első felvillantásnál kiderül, hogy az egyén számára fontosak és hasznosíthatók, beilleszthetők az általa megélt világba.

Korántsem akarok vitatkozni a tudásszociológus Polányival. Hiszen alaptételét "visszaigazolja" az élet. Sokkal inkább azzal a szemlélettel van vitám, amely a tudásevidencia-elméletre alapozottan akarja pragmatizálni az iskola által ma közvetített, egyébként valóban túlzottan akadémikus, teoretikus és elvont tudást. Kétségtelen, hogy az akadémikus tudáselemek indokolatlanul magas aránya nagy súllyal felelős azért, hogy a hátrányos helyzetű rétegekbe tartozó gyerekek igen hiányos tudással lépnek ki az iskolarendszerből, hogy valójában kevés ismeret, tudás válik az iskolai tanulás eredményeként a sajátjukká. Az ebből eredő problémákra azonban nem jelent valóságos megoldást az ismeretek olyanfajta minimalizálása, még inkább redukálása, amely e gyerekek szűkös, szegényes életvilágához igazítja a számukra közvetítendő ismeretek tartalmát. Ez ugyanis a tudás szegregálódását erősítené fel. Maga Polányi is utal erre, amikor kifejti, hogy viszonylag csekély az a tudásmennyiség, amelyet evidenciák, a gyakorlati visszaigazolhatóság alapján képesek vagyunk befogadni. Épp ezért fogalmazza meg sajátos pedagógiai ars poetikáját, amelynek lényege az, hogy a kultúrát, tudást közvetítőknek olyan szintű bizalmat, érdeklődést kell felkelteniük azokban, akiknek átadják a tudást, hogy a szűk értelemben evidensnek, relevánsnak elfogadottakon túli, transzpragmatikus ismereteket, kultúraelemeket is elfogadják, képesek legyenek azonosulni azokkal. E nélkül meglehetősen szűkös lenne, s igen gyorsan megszűnne az a kulturális kontinuitás, amelynek fenntartása a generációk közötti kultúraátadás értelme.

Polányi is odáig jut a következtetéseiben, mint minden korábbi és mai elemzés: a pedagógusnak, az iskolának kell felkeltenie a tanulás igényét azon tudáselemek, ismeretek iránt, amelyek a gyerekek jelentős része számára élethelyzetük miatt idegennek hatnak. Csak ez állíthatja meg a kulturális szegregálódást, és akadályozhatja meg a hátrányban lévők és az előnyösebb csoportok közötti végérvényes kulturális szakadás.

Úgy tűnik, késő van, közeleg a huszonnegyedik óra. A hátrányban lévők a saját, egyre szegényesebb életük nézőpontjából egyre kevesebb ismeretet tekintenek fontosnak, tanulásra érdemesnek.

Nem szabad engedni, hogy tudásszociológiai törvényszerűségek alapján "ők írják" saját tanterveiket, s élethelyzetük révén önmaguk idézzék elő kirekesztődésüket a kultúra közösségéből s ezzel együtt a felzárkózásból.