Sokan emlékeznek még azokra a kísérletekre, amikor neveléstudósok megpróbálták felvázolni azt az emberképet, amelynek megvalósítását a társadalom az iskolától várta. A rendszerváltáskor s az azt követő időkben sok szó esett az iskola által tételezett emberkép és értékrend pluralizmusáról, ekkor a monolitikus, egykönyvű pedagógiai felfogás példájaként emlegették ezeket az emberképeket, jellemvonásokat és képességeket számba vevő próbálkozásokat. Ma már úgy tűnik, hogy - monolitikus ideológiai tartalmuktól eltekintve - értelmes, céltételező törekvések voltak, és arra késztették a tantervkészítőket, a nevelési programok tervezőit és a pedagógiai folyamatokat végiggondoló pedagógusokat, hogy próbálják meg összegezni azokat a legfőbb személyiségjellemzőket, amelyeket egy viszonylag hosszabb időszakaszban a társadalom igényel.
Más kérdés az, hogy a szocialista emberképről szóló nevelésfilozófiai teóriák milyen mértékben indultak ki a társadalom, a mindennapi lét valódi szükségleteiből, mennyire határozta meg a felvázolt emberképet az ideológia, s ezáltal mennyire váltak ezek a prognózisok valóságidegenné, voluntaristává. Akkor is tudtuk, s azóta még világosabbá vált előttünk, hogy a nevelés által formálódó emberkép, még inkább a kialakítandó képességek, készségek, attitűdök, viszonyulási stratégiák, azaz kompetenciák meghatározása csak a konkrét társadalmi valóság, a gazdasági folyamatok, az emberi viszonyrendszerek sajátosságai alapján lehetséges. S miután minden társadalom sokféle szempontból tagolt, az ilyen jellegű kompetencialistáknak egy adott társadalomban is sokféle változata lehetséges. Ezért lehetetlen ma egyetlen emberkép, kompetenciarendszer felvázolása. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a kulcsképességeknek van egy olyan magja, amely épp a gazdasági folyamatok, a globalizáció, a szerteágazó multikulturális kapcsolatok következtében minden társadalmi csoport számára közös. A társadalom, mindenekelőtt az iskola számára világossá kellene tenni ezeket a mindenki számára fontos kompetenciákat.
Mindezt egy összegző jelentés juttatta eszembe, mely a közelmúltban jelent meg a 21. század társadalmi-gazdasági viszonyai között fontosnak minősülő kompetenciákról.1 A kötet egy olyan projekt végkövetkeztetéseit hozza nyilvánosságra, amelyet az OECD, a gazdaságilag legfejlettebb országok szervezete indított az élethez szükséges legfontosabb kompetenciák megismerése érdekében.
Az elemzésekből kiderül, hogy a harmadik évezred elején azok a legfontosabb képességek, amelyek lehetővé teszik a társadalmi részvételt, a demokratikus jogok gyakorlását, a közösségi és egyéni felelősségvállalást. Ugyanilyen fontos kompetenciának minősül az alkalmazkodás a gazdasági-társadalmi versenyhelyzetekhez, az egyéni és a gazdasági-társadalmi életben kötött megállapodások, szerződések betartása, a magas szintű kooperáció. Nélkülözhetetlen képesség minősül a saját jogok és érdekek felismerése, ismerete, érvényesítése és védelme, az egyéni autonómia biztosítása. Az elemzések egybehangzóan fontosnak tartják azt, hogy korunk embere képes legyen az egyéni, közösségi, mindenekelőtt a természeti erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodásra. A tudás alapú társadalom szükségleteiből következik, hogy az embernek alkalmasnak kell lennie a számára szükséges és hasznos ismeretek megtanulására, folyamatos megújítására, az ehhez szükséges oktatás és képzés igénybevételére, képessé kell válnia a kultúra javainak birtokbavételére, a megfelelő rekreációs és kulturális cselekvési formák megtalálására. Kulcskompetenciának tekinti az elemzés az egészségmegőrzéshez, az egészség értékként tételezéséhez szükséges képességeket is. Mindehhez társulnia kell a rugalmas gondolkodásnak, a jó és hatékony kommunikációnak, az információkkal való bánni tudásnak. Folytathatnánk a sort. E felsorolás is érzékelteti, hogy a 21. század első évtizedeiben az iskola által kialakítandó kompetenciák korántsem egy pragmatikus, homo oeconomicus vagy homo technikus képét sejtetik, hanem egy színes egyéniségű, sokoldalú emberét, aki képes megfelelni azoknak a társadalmi és gazdasági kihívásoknak, amelyekkel az ezredfordulón mindannyian szembetaláljuk magunkat.
Érdemes odafigyelni az OECD-elemzés következtetéseire, s a várhatóan ismét feléledő tantervi viták során az oktatás tartalmi fejlesztésében szükséges hangsúlyok kijelöléskor figyelembe venni a kulcskompetenciákról kialakított nemzetközi konszenzust. Ugyanis Magyarország gazdasági versenyképessége szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy mennyire képes fejleszteni az oktatás azokat a kompetenciákat, amelyek nélkülözhetetlenek a 21. században a mindennapi élet más összefüggésben pedig a nemzetközi együttműködés szempontjából.
Tetszik, nem tetszik, a kulcskompetenciákról szóló kötet ismét olyan sajátos emberképet villant fel előttünk - talán nem voluntaristát, nem ideologisztikusat -, amely egy globalizálódó, versenyre épülő világból tételeztetett, és amelynek akarva- akaratlan is részesei vagyunk, leszünk mindannyian, mindenekelőtt a ma felnövő és születő gyerekek.