Szerkesztés közben

"A PISA-jelentést követően nem lehet ugyanúgy tekinteni az oktatásra, mint annak előtte. A PISA-vizsgálat eredményei drámai módon hívják fel a figyelmet arra, hogy mit csinálunk rosszul iskoláinkban, mennyire nem alkalmazkodunk a ránk bízott tanulók valódi szükségleteihez, fejlesztési igényeihez, mennyire nem tudjuk olyanná tenni iskoláinkat, hogy ott a gyerekek jól érezzék magukat. Engem nem is annyira a német diákok rossz eredményei keserítenek el, hanem az, hogy milyen sokan vannak közöttük olyanok, akik nem szeretnek iskolába járni, akik utálják a tanulást." Az idézet a Hamburg közeli kisváros, Elze iskolájában tanító Hilde Balzer leveléből való, és a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain több hónapon át zajló, a PISA-jelentés német eredményeinek értékelésével foglalkozó vitában jelent meg.

Nálunk – egyelőre – még nem gerjesztett olyan éles vitákat a PISA-jelentés, mint Nyugat-Európában és főleg a miénkhez hasonló, az olvasásmegértés és a matematika területén gyenge teljesítményeket mutató Németországban. Ez - bizonyos oktatáspolitikusi véleményekkel ellentétben - nem annak tulajdonítható, hogy nem kaptak kellő nyilvánosságot a meglehetősen nyugtalanító magyar eredmények, hanem alapvetően azzal magyarázható, hogy - amint azt másutt többször is kifejtettük - nálunk még mindig hiányzik a széles oktatásügyi nyilvánosság, az oktatás, az iskola problémái nincsenek igazán jelen a mindennapi közbeszédben.

A szűkebb oktatáskutatói, tantervírói szakma persze érzékeli a magyar PISA-eredmények súlyát, azt, hogy a magyar 15 évesek rosszul értik meg az elolvasott szöveget, nehezen képesek a szövegben rejlő információk felhasználására, alkalmazására. A nemzetközi és hazai mérésekkel foglalkozó kutatók számára azonban nem meglepőek és drámaiak ezek az eredmények, hiszen a különböző összehasonlító vizsgálatok és a hazai helyzetképet feltáró Monitor-elemzések is évek
óta jelzik a gyenge tanulói teljesítményeket, amelyek mögött a legfontosabb alapképességek fejlesztésének problémái húzódnak.

Nem kívánom lebecsülni ezeknek a problémáknak a jelentőségét, de számomra nem a konkrét PISA-eredmények, nem a gyenge szövegértési vagy problémamegoldó teljesítmények tűnnek drámainak. Figyelmeztetőbb jelnek érzem - a bevezetőben idézett német tanárnőhöz hasonlóan - azt, hogy a magyar 15 évesek körében is milyen kiugróan magas azoknak a gyerekeknek az aránya, akik nem szeretik az iskolát, nem szeretnek tanulni, nem motiváltak a tanulásra. Még súlyosabbnak érzem, hogy a magyar iskola az OECD-országok átlagához képest jóval kevésbé képes kompenzálni a családi státusból eredő szociokulturális különbségeket.

Azért tartom súlyosabbaknak a háttérváltozók elemzésein alapuló fenti megállapításokat, mert úgy tűnik, a gyenge teljesítmények okai itt rejlenek. A különböző tanulói teljesítménymérések háttérvizsgálatai régóta jelzik a tanuláshoz, iskolához fűződő attitűdök és a teljesítmény közötti szoros kapcsolatot, mint ahogy az is ismert tény, hogy az iskolai kudarcok összefüggnek a társadalmi rétegződéssel. Bourdieu írta le a hetvenes évek végén magyarul is megjelent tanulmányában (Defining and Selecting Key Competencies. Edited by Dominique Simone Rychen, Laura Hersch Salganik. Seattle, Toronto, Bern, Göttingen, 2001, Hogrefe and Huber Publishers.), hogy minél hátrányosabb helyzetű csoportból lép az iskola világába egy kisgyerek, annál idegenebb számára az a nyelv és kódrendszer, amely ott régóta honos.

A kezdőszakaszban elszenvedett iskolai kudarcok - amelyek egyenes következménye az alap- vagy kritikus képességek fejlettségének hiánya - alapvetően arra vezethetők vissza, hogy a hátrányos helyzetű, valamint
a lassabban érő, magatartási vagy részképességzavarokkal küzdő gyerekek számára a mai iskola világa meglehetősen idegen és rideg. Holott épp ezeknek a gyerekeknek lenne a legnagyobb szükségük arra az iskolára, amelyet Csányi Vilmos, a neves etológus óvó, meleg, a gyermeki világ sajátosságaihoz illeszkedő közegként jellemzett több írásában is.

A PISA-vizsgálatból tehát jó lenne meghallanunk azt a figyelmeztetést, mely szerint baj van iskoláink légkörével, baj van a tantervek, tankönyvek által közvetített üzenetekkel, azzal a nyíltan vagy rejtetten megjelenő kódrendszerrel, amely az iskolapadban ülő gyerekek jelentős hányada számára idegen. Pontosan azért idegen, mert sokan érkeznek az erőteljesen rétegzett társadalom azon csoportjaiból, amelyek felnőtt tagjai számára is sok tekintetben távoli az a kultúra és értékrendszer, amely az iskola minden terét, az ott használt szavak és gesztusok egészét homogén módon átszövi.

Biztos vagyok abban, hogy a világ megértése és a benne való eligazodás szempontjából legfontosabb képességek fejlesztésében addig nem lehet előrelépni, amíg nem válik valósággá a Bourdieu által megfogalmazott iskola éthosza, az intézményt övező környezet társadalmi összetételére érzékenyen reagáló, az ahhoz illeszkedő kódrendszert, nyelvi készletet alkalmazó iskola eszménye.

Azt már nem is említem, mert a PISA szakértői nem vizsgálták, hogy milyen szoros összefüggés van egy társadalom demokráciakultúrája, nyitottsága és az iskolában uralkodó nyílt és rejtett kódrendszer között. Pedig lehet, hogy a PISA-eredmények erről üzennek a legtöbbet s a legfontosabbat a mai magyar oktatáspolitikának, még inkább a magyar társadalomnak.