Valamikor a pedagógia idealistái - nevezhetjük őket utópistáknak is - azt gondolták, hogy az iskola képes hermetikusan zárt búraként működni, képes olyan térként létezni, amelytől távol tartható mindaz, ami a külvilágban, a valóságos életben rossz. Aztán kiderült, hogy mindez illúzió, az iskola, ha akarja, ha nem, számos elemében a társadalom tükre. Falai közt mindaz jelen van, ami az életben létezik: a versengéstől a kasztosodáson, a társadalomban kialakult hierarchikus csoportképződésen át az érdekviszonyok konfliktusaiig.
Szándékosan külön említem az iskolában jelen lévő agressziót, elsősorban nem azért, mert az agresszivitás, az erőszak, a terrorizmus ma a világ egyik legtöbb veszélyt hordozó jelensége, hanem mert kevés dolog jelenik meg oly nyersen, oly primer módon az iskolában, a gyermekek életében, mint ez. S ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az iskola világában, a gyermekcsoportokban mind fejlődés-lélektani, mind szociálpszichológiai okokból törvényszerűen jelen van az agresszió, az erőszak bizonyos szintje. Személyes iskolai élményeink mellett ennek igazolására elég felidézni Musil híres könyvét, a Törless iskolaéveit vagy Golding döbbenetes regényét, a Legyek urát. Mindannyian emlékszünk nagy iskolai birkózásainkra, sőt veszekedéseinket "tisztázó", indulatainkat megoldó szünetekbeli verekedéseinkre, amelyeknek erős tanári kezek vagy épeszűbb társaink közbeavatkozása vetett véget. Nem is volt igazán olyan gyerek, aki nem élte meg a maga bandaháborúját, a közösségben szerveződő csoportok közötti késhegyre menő harcát.
Ezek zöme a személyiségfejlődés sajátos, mondhatni természetes kísérőjelenségeként értelmezhető. Az iskolában, a gyerekek, kamaszok körében ma megjelenő agresszió és erőszak azonban egészen más természetű.
Pedagógusok a megmondhatói, hogy a gyerekek mindennapi játékaiban mekkora helyet foglal el a médiában megjelenő terror, erőszak. Harmadikos gyerekeket tanító napközis tanító meséli, hogy tanítványai körében a túszejtő akciók, különösen a túszokkal való kegyetlenkedés eljátszása mindennapos kedvelt időtöltés. S minden elterelő tevékenység - szelídebb, a mozgásigényt jobban kielégítő játékok ajánlása, érdekes társasjátékok, könyvek, életkorilag megfelelő, értéket közvetítő videók bevitele stb. - ellenére szinte minden délután harcot kell folytatni az ilyen és az ehhez hasonló agresszív cselekményeket utánzó játékok megakadályozása érdekében, mondhatni, eredménytelenül. Végtelenül leegyszerűsítő magyarázat lenne mindezt a médiából, különösen a kereskedelmi csatornákból, a video- és DVD-kölcsönzők filmjeiből áradó erőszakra fogni. A kisgyerekek és nagyobb társaik durva, helyenként már-már kegyetlenségbe hajló, az erőt egyedüli tekintélyként kezelő magatartása sokkal összetettebb okokra vezethető vissza. A médiában jelen lévő erőszak nem önmagában létezik, hanem a világban tapasztalható erőszak tükörképe. Ugyanis nemcsak a horror, a thriller mutat be agressziót, hanem a világban lezajló események sokasága.
Korántsem csak 2001. szeptember 11-ének New York-i terrortámadása s nem csak az iraki háború képei jelentenek agresszív mintákat. Hasonló modellképző funkciót töltenek be a híradók képsorai maffialeszámolási akciókról, bankok, valutabeváltók, pénzszállítók, benzinkutak kirablásáról. De az agresszió "természetességére" tanítja gyerekeinket a közlekedés is, amikor a csúcsforgalomban a beálló buszokra elsőnek az erős, fiatal fiúk és a férfiak nyomakodnak fel, lökik félre a kisgyermekes anyákat és az öregeket, hogy elfoglalhassák a szabad ülőhelyeket. Ugyanígy az erőszakos minták tanulásának terepe az országúti lóerő- és sebességharc, amikor az erősebb, nagy járművek a rodeóshow-kat megszégyenítő manőverekkel szorítják az út szélére a szerényebb hengerűrtalmú, szelídebb személyiségű emberek által vezetett autókat.
A példák sora szinte végtelen. Agresszív, sok szempontból erőszakra vagy legalábbis az erő kultuszára épülő világban élünk. Némi szarkazmussal azt is mondhatnánk, hogy agressziós mintákat követő, az erőszakra épülő magatartásformákat gyakorló gyerekeink az "életre" készülnek. Ebben a jelenségben kétségtelenül jelentős szerepe van a modellkövető tanulásnak, illetve a médiából, videojátékokból kirajzolódó mintáknak. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy csak látszólagos vagy inkább félmegoldás a horror, thriller nézésének korlátozása, tiltása. Sokkal fontosabb azon elgondolkodni, hogy a mai gyerekek közül miért válnak fogékonnyá oly sokan az erőszak, az agresszió mintái iránt.
Meggyőződésem, hogy a zaklatott, feszültségekkel teli légkörben szocializálódó, érzelmileg sokszor meglehetősen elhanyagolt gyerekek jóval fogékonyabbak a médiák és a mindennapi élethelyzetek közvetítette agresszióra, mint szerencsésebb társaik, a szeretetben, melegségben felnövők. Az erőszakos magatartási minták sokkal vonzóbbak azon gyerekek számára, akik sikertelenek az iskolában, akik egyre kevésbé képesek lépést tartani az egyébként értelmetlenül túlméretezett tananyaggal, akik ezért először a hátsó padokba száműzetnek, majd tanulási zavaraik, magatartási rendellenességeik miatt kiszorulnak az iskolából. S ugyancsak az agresszió, az erőszak melegágya lehet a sokféle hiány - ételé, játéké divatos, jó márkájú ruháké, kielégítetlen érzelmi szükségleteké egyaránt. A kettészakadó társadalom, a szegénység és az iskolai sikertelenség éppúgy okozza a mindennap túszejtő játékot játszó, gyengébb társaival kegyetlenkedő gyerekek számának szaporodásában, mint a médiából áradó erőszak.
A világnak kellene szelídebbnek lennie, és amíg ez nem következik be, addig keveset érnek a képernyőkön megjelenő agresszivitásra utaló ikonok.