Régóta tudjuk, hogy a magyar közoktatásban egyszerre van jelen a legmodernebb 21. századi iskolavilág és a 19. század végének poroszos, verbális tanulásra alapozott, szegénységgel terhes, alacsony hatékonysággal működő iskolája. Szerkesztőként épp ezért vagyok sokszor zavarban, amikor a hazai, még inkább az európai vagy más térségek innovációiról szóló könyvek, cikkek tanulmányok között válogatok. Zavarom némiképp fokozódott, amikor a közelmúltban levelet kaptam egy régi olvasótól, aki arra figyelmeztet, hogy a folyóirat túl sok olyan hazai és európai témát tárgyal, amely nagyon távol van az iskola, a pedagógusok mindennapi problémáitól. „A pedagógusoknak ma nem az a legfőbb gondjuk, hogy milyen európai tanároldalakon vitatkozzanak az informatika tantárgyi alkalmazásáról vagy a történelem projektszerű oktatásáról. Kísért a veszélye annak, hogy az Únök által tükrözött világ köszönő viszonyban sem lesz azzal a valósággal, amelyben mi élünk. Nekünk az a fő gondunk, hogy miként lehet 15-16 éves tanulni nem akaró, az iskolát tehernek érző, s tegyük hozzá sokszor éhező, embertelen lakáskörülmények között és nagyon alacsony kulturális szinten élő családokból érkező gyerekeket megtanítani írni, olvasni, számolni, egyáltalán viselkedni. Olyan messze van ettől az a tartalom, amelyet Únök hónapról hónapra közreadnak” – írta a levélíró.
Mélyen eltűnődtem gondolatain, még inkább azon az élethelyzeten, amelyben ez a kisvárosi szakiskolában tanító pedagógus él. Felidéződött bennem az Európai Bizottságnak a csatlakozó országok oktatásügyéről készített elemzése, amely azt fejtegette, hogy a csatlakozást követően is jó ideig együtt kell élni az oktatási rendszer működésének egyik nagy ellentmondásával, nevezetesen azzal, hogy együtt, gyakran egy intézményen belül létezik a legmodernebb oktatás és a 19. század világát idéző iskola.
Számos olyan tanulmányt közöltünk az elmúlt évek során, amelyek az európai térség oktatásügyének kiemelkedő innovációit tárták a hazai olvasó elé, a modern iskolaépítészet problémáitól a befogadó nevelésen át a tanulói aktivitásnak tág teret adó tanulásszervezési eljárások bemutatásáig. Mindezek azonban nem egy távoli, a magyar közoktatástól idegen világról adtak hírt, hiszen szinte minden téma, fejlesztés esetében megtalálhatók azok a terepek, ahol a bemutatott európai „best practice” a hazai gyakorlatban is működik. Ráadásul a nálunk gazdaságilag fejlettebb régiók oktatási rendszereiben sem az intézmények teljes körében terjedt el a legjobb gyakorlat. A világ közoktatási rendszereiben mindenütt tapasztalhatók jelentős színvonalbeli különbségek az egyes intézmények között, bár kétségtelen, hogy a magyar helyzet ezen a téren sokkal kedvezőtlenebb képet mutat az OECD-országokban tapasztalhatókhoz képest. A PISA 2000 vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy Magyarországon a legnagyobbak az egyes intézményekbe járó tanulók közötti teljesítménykülönbségek. Az elemzések arra utalnak, hogy ennek alapvetően területi és társadalmi rétegződésbeli okai vannak. A magyar, de általában a posztkommunista országokban lényegesen nagyobbak az egyenlőtlenségek, a társadalmi rétegek közötti távolságok, mint a gazdaságilag fejlett országokban.
Minden nemzetközi összehasonlító elemzés, de a hétköznapi tapasztalatok is megerősítik, hogy a ma iskolába járó korosztályok közel egyharmada mellett elrohan az iskola. Ennek az egyharmadnyi gyereknek valóban nagyon távoli világot jelent a tudás alapú társadalom, s a tanuláshoz fűződő negatív attitűdjeik mellett elég nehéz elképzelni, hogy ők is részesei legyenek a tanulás társadalmának, hogy életük során újra és újra tanuljanak iskolapadban vagy azon kívül. Az ilyen gyerekeket tanító pedagógusok helyzete valóban nem könnyű, de biztos vagyok abban, hogy épp számukra lenne a legfontosabb mindannak a megismerése, amelyet a szó konkrét és átvitt értelmében pedagógiai „high technek”, pozitív gyakorlatnak lehet tekinteni. A nagyon hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztésének sokféle technikája létezik ma a világban, ezek hazai adaptációja nélkül aligha képzelhető el, hogy érdemi változások történjenek a leszakadók iskolai felzárkóztatása, tanulási motivációjuk fejlesztése terén. A velük foglalkozó pedagógusoknak ezért van szükségük arra, hogy közel vigyük hozzájuk azt a tudást, innovációt, amely a gazdaságilag sikeres társadalmak oktatási rendszerében a hátrányban levők fejlesztése, munkaerőpiachoz való alkalmazkodásának javítása terén keletkezett.
Ugyanakkor fontos, hogy időről időre jelzéseket adjunk a hátrányos helyzetű rétegek gyerekeinek nevelésével foglalkozó iskolák világáról, azokról a kemény tényekről, amelyek a magyar iskola erőteljes szelektivitását mutatják. E filozófia jegyében fér meg egymással a szakiskola gondjaival foglalkozó szerkesztőségi beszélgetés az élethosszig tartó tanulásról vagy a tudás menedzselésének modern technikáiról szóló írásokkal.
S végezetül még egy megjegyzés: súlyos hiba lenne, ha nem vennénk tudomást arról, hogy a magyar oktatásnak – többek között épp az elmúlt évtized világra odafigyelő törekvéseinek eredményeként – van egy olyan szelete, amely minden jellemzőjét tekintve szinkrónban van a pedagógia nemzetközi élmezőnyével. Ezeknek az intézményeknek, az ott alkalmazott módszereknek, pedagógiai technikáknak a nyilvánosság elé tárása épp olyan fontos, mint a nagyon nehéz helyzetben lévő iskolavilág gondjainak megjelenítése.
Már csak azért is, hogy az általunk felvillantott körkép tényleg a pedagógia valóságának tükre legyen.