Szerkesztés közben

Vannak fogalmak, amelyek jelentéstartalma, értelmezési kerete együtt formálódik az idővel. Jellegzetesen ilyen fogalom az európai dimenzió, amellyel először a kilencvenes évek közepén, a Szemle uniós rovatának indításakor találkoztam. Az akkor közölt, elsősorban a közös európai kultúrkincs megismerésének fontosságát méltató, a közös Európa Ház felépítését szorgalmazó írások nyomán az oktatás európai dimenziója sokunk számára az európai tartalmakat közvetítő tananyagrészeket jelentette. Úgy gondoltuk, hogy az európaiságra nevelés egyet jelent a közös gyökereket kifejező európai irodalom és művészet, valamint az európai múlt örökségét megjelenítő történelem átadásával. Majd ahogy megindult a csatlakozásra történő felkészülés, ahogy a legkülönbözőbb szakemberek elkezdtek az Európai Unió joganyagával, a különböző európai intézmények működésével foglalkozni, az európai dimenzió fogalmában egyre hangsúlyosabbá vált az Európa-ismeret, “a hogyan működik az Unió típusú tudás” jelentősége. S ahogy kezdtük megismerni az európai iskola működésének lényegi elemeit, ahogy egyre több személyes tapasztalatot szereztünk az európaiság iskolai megnyilvánulásáról, úgy töltődött meg az európai dimenzió fogalma az európai polgár nevelésének céljaival, az európai értékrend pedagógiai értelmezésével.

Az európai dimenzió a kilencvenes évek közepén meglehetősen patetikusan hangzó, érzelmekkel átszőtt, eszményített fogalom volt. Ezért ennek kapcsán sokunkban az európai kultúra nagy alakjai idéződtek fel – Erasmustól Herderen, Goethén át Thomas Mannig –, s európai utazásaink, megélt európai pillanataink villantak fel bennünk. Olyanok, mint a firenzei Signoria, a polgárok modern agórája egy napsütéses tavaszi délelőttön, vagy a szép fabetétes polgárházakkal övezett terek Weimarban, alig néhány lépésre a Goethe-háztól, vagy Barcelona gótikus negyede az ódon, boltíves, kőcsipkés házakkal néhány lépésnyire a nyüzsgő, fényben úszó Ramblától. Akkor úgy véltük, hogy ezeknek a nagy európai gondolkodóknak a megismerése, ezeknek az európai hangulatoknak a megélése tesz európai polgárrá, az évezredes kulturális közösség részesévé.

Persze Máraitól és Bibótól már akkor is tudtuk, hogy az európai polgár fogalma nemcsak a kulturális örökség birtoklását, nemcsak műveltséget, hanem tartást, gerincességet, önérzetet, toleranciát, a másság tiszteletét, a másokért érzett felelősséget is jelenti. Gyakorta mondtuk, hogy Európába való visszatérésünk nemcsak a holland, dán vagy német GDP szintjének elérésétől függ, hanem attól is, hogy mennyire leszünk képesek alattvalóból felelősen cselekvő állampolgárrá válni, érdekeinket érvényesíteni, megvédeni, mennyire merjük leváltani a nekünk nem tetsző, az érdekeinket figyelmen kívül hagyó polgármestereket, önkormányzati testületeket, kormányokat, mennyire tudunk élni a nyilvánosság erejével.

A kilencvenes években már pontosan ismertük a polgári értékrend jellemzőit, a polgári léthez szükséges kompetenciák sorát, azt azonban kevésbé tudtuk, hogy ezek miként alakíthatók, fejleszthetők. Eleinte sokat beszéltünk a polgári értékekről, ahogy évtizedeken át a szocialista emberről. Aztán rá kellett döbbennünk, hogy az európai polgár felnevelése nem lehetséges verbális pedagógiával. Felismertük – elsősorban nyugat-európai példák tanulmányozása alapján –, hogy az európai polgár értékeinek átadása valójában olyan végtelenül egyszerű nevelési tartalmakkal indul, mint az óvodás gyerekek játék közbeni együttműködésének elősegítése, motiválásuk arra, hogy a környezetükről, a körülöttük lévő emberekről (óvónők, szülők) alkotott véleményüket egyszerű mondatokban ki tudják fejezni. Az érdekeit érvényesítő, véleményét bátran megfogalmazó polgár nevelésének elemi feltétele olyan óvodai, iskolai légkör teremtése, amely segíti, hogy a gyerekek az őket övező világról alkotott gondolataikat bátran megfogalmazzák. De megértettük azt is, hogy az európai polgárrá nevelést szolgálja, ha a cseperedő kisgyerek megtanulja, hogyan bánjon a környezettel, hogyan óvja a fákat, madarakat, s hogyan kezelje a tevékenysége közben keletkező hulladékokat. Mint ahogy az is világossá vált, hogy a másság elfogadása olyan szerepjátékokkal alapozható meg, amelyekben a hat-nyolc évesek eljátsszák egymás személyiségét, úgy, hogy elfogadják egymás másságát, és megértik azt, ha társuk valamiről mást gondol, másként érez.

Sorolhatnánk tovább azokat a magunktól felfedezett, valamint másoktól átvett módszereket, játékokat, szimulációs tréningeket, amelyek nagyon egyszerű eszközökkel alapozzák meg az europolgárt jellemző kompetenciákat, értékeket. Lehet, hogy sokak számára ma is meglepően hat, hogy milyen „egyszerű” eszközökkel, módszerekkel fejleszthetők a polgári lét gyakorlásához, a demokráciával való élni tudáshoz szükséges kompetenciák. Az európai kultúrán felnövők némi csalódottsággal kérdezhetik: akkor hát nem az európai kulturális örökség birtoklása tesz bennünket igazán európaivá?

Bizonyosan ez is nélkülözhetetlen, de korántsem az egyedüli feltétel. Ahhoz, hogy valaki tizenévesen vagy még inkább felnőttként megértse e kulturális hagyományrendszer mának szóló üzenetét, tudja, hogy a társadalmi kohézió megteremtésének elengedhetetlen feltétele a szegényebbek, a gyengébbek, a sérültek segítése, szüksége van arra, hogy kisgyermekkorában megtanulja a tolerancia alapjait, elsajátítsa az együttélés kultúráját, megtanulja, hogy saját önérvényesítésének ott vannak a határai, ahol még nem sérti társai autonómiáját. Lehet, hogy az európai dimenzió egykori patetikus értelmezéséhez képest ez egy leegyszerűsített, ha úgy tetszik, elszegényített fogalmi keret. ...m a napjaink közéletében és magánvilágában zajló történéseket figyelve úgy tűnik, nem is olyan egyszerű megtanulni mindazt, amit az európaiság kezdő leckéi közvetítenek a világra rácsodálkozó kisgyerekek számára.