Néhány évvel ezelőtt néhány nagy tekintélyű, a magyar közoktatást átvilágító európai uniós szakértővel beszélgettünk – pedagógiai újságírók, szerkesztők – egy festőien szép borsodi település hat tantermes iskolájának igazgatói szobájában. A szakértői csoport oktatás-gazdaságtannal foglalkozó angol tagja hosszan beszélt arról, hogy ezeknek a kisiskoláknak milyen drága és egyben ésszerűtlen a fenntartása, mivel a létezésükhöz szükséges többletnormatívák a hatékonyan működő intézményektől vonják el a forrásokat. Egyikünk megpróbálta elmagyarázni a brit kollégának, hogy az aprófalvas magyar településszerkezet mellett nem olyan egyszerű ezeknek a kisiskoláknak a megszüntetése. Az iskola ugyanis településmegtartó erővel bír. „Miért nem központosítják az iskolákat, a kistelepülési normatíva összegén miért nem vesznek speciális iskolabuszokat? Mennyivel hatékonyabb lenne a kistelepülések kisiskoláiban tanuló gyerekek képzése – mondta egyre hevesebben –, ha reggel egy iskolabusz bevinné őket a körzetközponti iskolába, ahol korszerűen felszerelt szaktantermek, számítógéplaborok, jól felkészült tanárok várnák őket.” Közben egy holland iskolaszociológus hölgy mindehhez hozzátette, hogy a 15-20 gyereket tanító kisiskola nem valódi iskolaközösség, nem jelent olyan szocializációs közeget, mint amilyet egy átlagos méretű iskola nyújt az odajáró tanulók számára a maga sokszínűségével, sokféle tanulási színterével, tanórán kívüli ismeretszerzési lehetőségeivel.
Az iskolaigazgató – tiszteletben megőszült, szinte egész életpályáját a falu iskolájában eltöltő vidéki tanító – egy ideig aggodalommal, de kellő visszafogottsággal hallgatta a szorgalmasan fordító tolmácsot. Egy ponton túl nem bírta fegyelmezni magát, s indulatosan ezt mondta: „Mi itt élünk, itt próbáljuk megadni a gyerekeinknek mindazt, amire szükségük van. Kérdezzék meg kedves vendégek a falubeli embereket, mit szólnának, ha elvinnék a falu iskoláját!” A tolmács pontosan fordította az idős igazgató szavait, de heves gesztikulációja fordítás nélkül is érthetővé tette mondanivalójának lényegét. A feszült hangulatot egy fiatal francia szakértőasszony törte meg, aki elmesélte, hogy a francia kistelepülések milyen ádáz küzdelmet folytattak iskoláik megtartásáért. A hosszú parlamenti és társadalmi vita eredményeként arra a következtetésre jutott az oktatáspolitika, hogy azokat az intézményeket nem zárják be, amelyek készek olyan innovációra, szervezetfejlesztésre, amely esélyt ad a felzárkózásra, a színvonal javítására. „A kisiskola nem eleve életképtelen intézmény, csak meg kell találni azokat a működési formákat, amelyek lehetővé teszik, hogy a szükséges többletforrások valóban a gyerekek érdekeit szolgálják, valóban növeljék az esélyeiket” – mondta a francia szakértő.
Figyelve a szakértők egymással folytatott vitáját azon tűnődtem, hogy egy oktatásügyi – ahogyan semmilyen más – problémára, így a kistelepülési iskolák ügyére sem lehet uniformizált, általánosan érvényes megoldást találni, már csak azért sem, mert minden intézmény és környezete egyedi helyzetek, sajátosságok sokaságát rejti magában. Azóta is sokat gondolkodom azon, mi legyen a sajnálatosan csökkenő gyereklétszám, a falvak elnéptelenedése, elöregedése miatt egyre nehezebben kezelhető kisiskolák sorsa. Bizonyosan vannak alacsony színvonalon tanító, csekély pedagógiai hozzáadott értéket „termelő” , nagyon drágán, pazarlóan működő kistelepülési iskolák. A hazai Monitor-vizsgálatok és az Országos kompetenciamérések eredményei jól mutatják ezt. Ugyanakkor vannak olyan iskolák is, ahol az ott tanuló tizenöt-húsz gyerek – épp a településméret és a szociális hátrányok egyre szorosabb korrelációja miatt – nagyon hátrányos helyzetből érkezik, de a pedagógusok mégis hatékonyan fejlesztik őket, pontosan azért, mert jut idő a velük való egyéni foglalkozásra. Európa hozzánk hasonló települési adottságokkal rendelkező országaiban a sikeresnek bizonyuló megoldást a kistérségi együttműködés, az iskolaszövetségek, iskolatársulások jelentik. Mindez azonban csak akkor lehet eredményes, ha nem csak gazdasági megfontolások „kényszerítik ki” a kistérségek oktatási feladatainak racionális megosztását. A társulások akkor vezetnek igazi eredményre, hatékonyan működő intézményhálózat kialakítására, ha az adottságok, az egyes intézményekben meglévő szervezeti, szakmai kompetenciabeli előnyök alapján alakul ki az oktatási feladatellátás szétosztása.
S van még egy fontos tényező, amire a felidézett történet oktatás-gazdaságtani szakértője nem gondolt: a helyi társadalom ragaszkodása a helyi iskolához. Azért kell nagyon jó, magas szinten oktató, jelentős mértékű pedagógiai hozzáadott értéket termelő kistérségi társulási rendszereket teremteni, mert a szülők döntő többsége bölcs, s a gyerekei javát akarja. Minden falugyűlési agitációnál, erőszakos körzetesítésnél hatékonyabb, ha a szülők érzékelik, hogy a másik faluban lévő iskola felső tagozatán van angoltanár, vagy ha gyerekük a társulás számítógéplaborjában megtanult internetezni, e-mailt küldeni.
Nincs más megoldás, ugyanis ezen ismeretek nélkül a 21. századi uniós Magyarországon lehetetlen létezni, gazdálkodni, otthon lenni a világban, s megőrizni azt az otthont, azt a faluközösséget, vele együtt azt a természeti környezetet, amelynek szépsége az európai uniós szakértőcsoport tagjait is magával ragadta azon a pár évvel ezelőtti feszült délutánon.