Szerkesztés közben

Ifjúkorom egyik fontos könyve William Golding bestsellerré vált regénye, A legyek ura pontos képet nyújt a gyerekközösségekben kifejlődő erőszak természetéről. Angol iskolás gyerekek egy kis csendes–óceáni szigetre vetődnek az őket ért repülőszerencsétlenség után. Teljesen magukra vannak utalva, mivel tanárkísérőik nem élték túl a katasztrófát. Élelem és víz bőven található a szigeten, de ahhoz, hogy az életük működőképes maradjon, társadalmat, közösséget kell szervezniük, szabályokat, törvényeket kell alkotniuk. Az átélt tragédiák ellenére kezdetben idillien alakul a gyerekek élete. Aztán az idill szinte észrevétlenül szertefoszlik. Eleinte csak viták, később súlyosabb konfliktusok zavarják a kialakított rendet, nyugalmat. A csoport idősebb tagjai egyre nehezebben tudják fenntartani a fegyelmet. Homályos félelmek lepik meg őket, a lelkükben feltámadó sötét erőket maguk teremtette szertartásokkal próbálják féken tartani. A kis közösség mind jobban polarizálódik. Félelmeik, szorongásaik, rossz érzéseik elől sokan a barbárságba menekülnek. Kialakul a vadak csoportja, s az elaljasodó, kegyetlenségeket elkövető társasághoz lassan a közösség minden tagja csatlakozik. Van, aki önként, van, aki kényszerítve. Egyetlen kisfiú, a szemüveges Malacka próbálja megőrizni azt az erkölcsi értékrendet, amelyet a repülőszerencsétlenség előtt a csoport minden tagja magáénak vallott. Végül a nem behódoló Malacka ellen hajtóvadászatot rendeznek, és brutális kegyetlenséggel agyonverik. Az elvadult gyerekközösség véletlenül felgyújtja a sziget növényzetét. A lángba borult földdarab fényeit az utolsó pillanatban látja meg egy kis angol hadihajó személyzete, és kimenti az eltűntnek hitt gyerekeket.

 

Húszéves korom óta, amikor először olvastam A legyek urát, minden újabb olvasás megerősít abban, hogy robinzonádszerű ifjúsági regényében Golding valójában a társadalomban kialakuló erőszak, brutalitás, elembertelenedés, elvadulás anatómiáját írta meg bonyolult szimbólumok sorát felhasználva. Példázata arról szól, hogy kiélezett helyzetekben a félelmek és szorongások felmorzsolhatják a személyiség mélyrétegeibe bevésődött szilárd erkölcsi normákat, humanisztikus attitűdöket. A regény megjelenésekor sokan sokféleképpen magyarázták Golding írói szándékát. Voltak, akik az elvadulást, a barbárságba süllyedést, a hagyományos erkölcsi viselkedési normák megtagadását a fasizmus példázatának gondolták, mások az atomháborús fenyegetettséggel terhes akkori világ teljes erkölcsi züllésének fenyegető képét vélték felfedezni a szigetlakó közösség morális ellehetetlenülésének történetében. De voltak olyan kritikusok is, akik „csak” az emberi természetben rejlő, bármikor felszínre törő barbárság veszélyére való figyelmeztetésként értelmezték a könyvet.

 

Magam is ez utóbbi értelmezést tartom a regény legfőbb üzenetének. Ezért emeltem le a könyvespolcról néhány héttel ezelőtt, amikor a médiában felröppent a hír arról, hogy egy debreceni általános iskola egyik osztályában néhány fiú hónapokon át kegyetlenül bántalmazta egyik gyengébb, visszahúzódó osztálytársát. És erre csak azért derült fény, mert egy kislány mobiltelefonjának kamerájával rögzítette, amint a „vadak” rugdosták, ütötték–verték társukat.

 

A Golding–regényben azért szabadulhatott el a gyermeki terror pokla, mert a felnőttek a repülőgép lezuhanásakor meghaltak, a debreceni történetben azonban ott kellett/kellett volna lenniük a tanároknak. Vajon miért nem tudták, nem merték, vagy nem akarták megfékezni ezt a brutális erőszakot? A történet ugyancsak érdekes fejleménye, hogy a folyamatosan bántalmazott, megalázott fiú egyetlen szóval sem jelezte szüleinek, tanárainak, hogy az erőszak céltáblájává vált. Hogy létezik, hogy a gyermekét féltő, a nyilatkozataik alapján őt gondosan nevelő szülők egyetlen kék foltot sem vettek észre gyermekük testén? Ami ennél is fontosabb a történetben: milyen indítékok váltották ki a debreceni iskola „vadjaiból” a videofelvételen látható kegyetlenséget? Milyen sérelmek, frusztrációk vezettek oda, hogy négy–öt „erős” fiú terror alatt tarthassa gyengébb társát, milyen érzelmi elhanyagoltság, szeretethiány kellett ahhoz, hogy „csak” egy jó balhét lássanak abban a kegyetlenségben, amelynek csontokba ivódott nyomain a látleletet felvevő orvos is megdöbbent?

 

Az esetről szóló publicisztikák – mint mostanában annyiszor – a médiát elöntő erőszak gyerekekre gyakorolt hatásával magyarázzák a történetet. A videofelvételen társukat rugdosó fiúk mozdulatai valóban az akciófilmek hőseinek mozdulatait idézik. Ennek ellenére a történések lényegi okait elfedő, nagyon felszínes magyarázatnak tartom a médiabeli erőszak leképeződésével indokolni a gyerekek kegyetlenkedését.

 

Golding robinzonádjának gyerekhősei – még a legvadabbak is – időnként félnek, hiányzik számukra az otthon melege, a szülők rájuk figyelő tekintete, hiányzik egy meleg kéz, amelyben még a tizenhat éves kamasznak is jó lenne megkapaszkodnia néha. A szigetre vetődött fiúk eleinte szertartásokkal próbálják elnyomni félelmeiket, amelyek aztán odavezetnek, hogy a kezdeti rendet felváltja az egyre brutálisabb erőszak, a nyers kegyetlenség.

 

A társukat folyamatosan bántalmazó, elvadult debreceni diákok nemcsak és nem is elsősorban a médiában eluralkodó erőszak hatására cselekedtek, ökölcsapásaik mögött ugyanaz a félelem, szeretethiány munkált, mint a csendes–óceáni szigeten rekedt gyerekek lelkében.

 

A földön fekvő fiúba rúgó lábakon márkás edzőcipők elmosódott körvonalait láthattuk, egy ökölcsapásokat mérő karon formatervezett óra körvonalai tűntek fel. A gyerekek valószínűleg sok mindent megkaphattak szüleiktől. De hány olyan este adódik az életükben, amikor lelkük rejtett világáról beszélgethetnek az édesanyjukkal, amikor kamaszodó dacosságuk ellenére önfeledten örülhetnek apjuk szelíd szavának?

 

Lehet, hogy épp olyan elvadult emberi környezetben élnek, mint A legyek ura bozótvilágába szakadt kis Robinsonok?