Szándék és valóság: Quo vadis?

^[1]A pódiumvita résztvevői elsősorban arról beszélgettek, hogy adottak-e a mai magyar iskolában a speciális nevelési igényű tanulók oktatásának a feltételei, és képesek-e ezek az intézmények befogadóvá válni. A vita egyik fő kérdése az volt, hogy Magyarország mennyire felel meg e téren az Európai Unió kihívásainak, és a csatlakozás milyen változásokat indukál az intézményrendszerben. A vita nemcsak az iskolák befogadó szemléletét tette ebből a szempontból mérlegre, hanem a munkaerőpiacon uralkodó mentalitást, a fogyatékkal élők foglalkoztatási és folyamatos képzési esélyeit is.

A beszélgetés résztvevői: Szekeres Pál, a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium államtitkára; Tóth Egon,a Fogyatékos Gyermekekért Közalapítvány elnöke; Wisinger János, a Göllesz Viktor Rehabilitációs Intézet (Diósjenő) igazgatója; Nádas Pál, a paralimpiai bizottság elnöke és Pirisi Károly, a Foglalkoztatási Hivatal főigazgatója. A pódiumbeszélgetés moderátora: Mayer József, az OKI FKK igazgatója.

Úgy gondolom, a címet ki kellene egészíteni a következőképpen: Quo vadis, Domine? Bizonyára mindenki ismeri a történetet, mégis engedjék meg, hogy felidézzem: Péter, az apostol a számos szenvedéstől megviseltetve éppen elhagyni készül Rómát, amikor a várostól nem messze találkozik a Megváltóval. „Quo vadis, Domine?” – kérdezte tőle. „Megyek másodszor is megfeszíttetni magam”– hangzott a válasz. Péter erre elszégyellte magát, és visszament Rómába, ahol, mint tudjuk, beteljesedett a végzete. Remélem, hogy – még ha képletesen is, de – nem ennek a történetnek a végkifejlete és tanulsága felé megy majd e beszélgetés iránya. Bízzunk abban, hogy nem így kell majd megfeszülnünk a sikerek érdekében, és nem kell majd törekvéseink eredményeire több mint három évszázadot várnunk, mint az eredeti történetben szereplő mártíroknak és vértanúknak.

Európában 1950-ben készült el „Az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről” szóló dokumentum, és 1961-ben adták ki a Szociális Chartát. Érdekes, hogy ilyen előzmények után a maastrichti egyezmény egyetlen ponton érinti a fogyatékossággal élők ügyét: kimondja, a kérdéssel összefüggő összes dolgot az illető ország törvényeiben és rendeleteiben kell szabályozni. Kicsit később, 1996-ban került sor a módosított Európai Szociális Charta kiadására, amely az eredeti 19 jog helyett immár 31 olyan jogot, jogosítványt tartalmazott, amelyek kapcsolatban álltak a fogyatékossággal élőkkel.

Nagyon közel van az EU-csatlakozás időpontja. Felkészültünk-e az integrációval összefüggő problémákra, felkészült-e a társadalom az ezekkel összefüggő feladatokra, amelyeket a hátralévő időben el kell végezni a sikeres csatlakozás érdekében? Élesebben fogalmazva: elégségesnek látják-e a rendelkezésre álló rövid időt?

Szekeres Pál: A fogyatékosok ügyét Jézus meg tudta oldani, de azóta vele nem találkoztunk, tehát itt és most másfajta megközelítésre van szükségünk. Ezért azt javaslom, nézzük meg, mi a helyzet ezen a téren az Európai Unióban és nálunk. Ezt ugyanis össze lehet hasonlítani. Előre szeretném jelezni, hogy nem szabad csodát várni attól, hogy 2004-ben belépünk az Európai Unióba. Akkor sem vártunk csodát, amikor megtörtént a rendszerváltás. A Trabantok maradtak, s nem jöttek helyettük a Mercedesek. Elsősorban egy folyamatról kell beszélnünk, jogszabályokról, ezen belül a foglalkoztatásról, a kultúra hozzáférhetőségéről és persze még nagyon sok mindenről. A fogyatékosok ügyeit érintő alapvető jogszabályok megszülettek. Azon persze lehet vitatkozni, hogy ezek a jogszabályok megfelelőek-e és a magyar állampolgárok betartják-e ezeket. Mindenki tudja, hogy vannak olyan jogszabályok, amelyeket „lazábban” értelmezünk és érvényesítünk, ilyenek például az akadálymentesítéssel vagy éppen a parkolással kapcsolatosak. Többet is fel lehetne sorolni, de ezeket azért mondom, mert személy szerint én ezekkel elég gyakran találkozom. Talán az a baj, hogy az emberek számos dologgal szemben elnézőbbek. Így például az adócsalással vagy a gyorshajtással. Ezek bocsánatosabb bűnöknek minősülnek. Sajnos ezzel a szemlélettel közelítik meg az olyan típusú kérdéseket is, mint az akadálymentesen kialakított környezet kérdése vagy az előbb említett parkolók problémája. „Miért pont engem talál meg a büntetés?” típusú kérdésfeltevésről van itt szó. Másutt, például az Egyesült Államokban azt látni, hogy az ilyen jellegű szabályokat az emberek betartják. Nyilván azért is, mert kőkeményen megbüntetik őket, ha vétenek. Felnőtt egy olyan generáció, amely tudja, hogy a szüleit, sőt már a nagyszüleit is megbüntették, ha nem tartották be a szabályokat és a törvényeket. Nálunk még kérdés, hogy mit mondunk a gyerekeinknek: azt, hogy ne állj oda, mert megbüntetnek, vagy azt, hogy nem szabad, mert az a mozgáskorlátozottaké. A szemléletformálás egyik módja lehetne, ha a jogszabályokat szigorúbban vennék. Akkor is vonogatjuk a vállunkat, ha megállapítjuk, hogy ebbe a liftbe nem fér be egy kerekesszék, pedig be kellene férnie. Akkor is elegáns vállvonogatás van, ha egy fogyatékos diákot akarnak egy középiskolába beíratni. Általában az igazgatók azt javasolják a szülőknek, hogy „Önöknek is, a gyereknek is jobb lenne, ha nem ide járna”. Ha más megoldás nem mutatkozik, akkor marad az, hogy legyen magántanuló. Mindenki érzi, hogy ezekben a helyzetekben éppen az ellenkező álláspontot kellene képviselni. Az én szememben a fogyatékosügy három dolgot jelent: szemléletet, szakértelmet és pénzt. Ha a háromból egy is hiányzik, akkor nem működik a rendszer. Ha nincs meg a megfelelő szemlélet, akkor a fogyatékosügy bármilyen grémium esetében az utolsó helyre kerül. Nézzünk a példa kedvéért egy önkormányzatot. Ha rendelkezésre áll egy kis pénz, amit valami fejlesztésre lehetne fordítani, akkor szinte bizonyos, hogy először nem az önkormányzati ügyfélszolgálati irodát akadálymentesítik, hanem inkább ültetnek huszonhét darab rózsabokrot. Itt nem egy rámpáról van szó, hanem a „kommunikációs akadálymentesítésről”. Ha nincs ott egy személy, aki ezeket az ügyeket képviseli, akkor ezek a dolgok mindig a sor végére fognak kerülni.

Nádas Pál: Mindannak az eredményét, amit az elmúlt évtizedben az integráció ügyében tettünk és teszünk ma is, nem ez a generáció, hanem egy majdan elkövetkező generáció vagy generációk fogják megtapasztalni. Szekeres Pál mondandóját egy dologgal szeretném kiegészíteni. Azt hiszem, hogy van egy negyedik pillér, és ez az érintett tapasztalata. A mi esetünkben a szülő tapasztalata, tudása.

Wisinger János: Az Európai Unió néhány év alatt felkészült arra, hogy Magyarországot tagjává fogadja. Nem hiszem, hogy nekünk bármiféle lemaradásunk lenne abban, hogy az őáltaluk megélt, négy évtizedes folyamatokra mi egyszerre fel tudnánk készülni. Ilyen értelemben tehát semmiféle felkészülésre nincs szükségünk, azért sem, mert a gyógypedagógiában szakmai felkészültség szempontjából egyáltalán nem vagyunk elmaradva. Ezért én egy másfajta megközelítést javasolnék. Egy kicsit kifordítva a Kis herceg-féle klasszikus mondást, hogy ha megszelídítjük a társadalmat, akkor felelősek vagyunk a társadalomért. Már nem szégyen bevallani Magyarországon, hogy közel 600 000 fogyatékos van. Ha ehhez a számhoz hozzátesszük a szülőket és a szakembereket, akkor a kapott szám meghaladja a magyar lakosság tíz százalékát. Több mint egymillió emberről beszélünk. Esélyt kell adni a társadalomnak arra, hogy elfogadja a fogyatékosokat. Nem a szegénység sújt bennünket leginkább, hanem az a fajta esélytelenség, amikor a társadalom nem is tudja még, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy elfogadja és befogadja ezt a populációt.

Tóth Egon: Szekeres Pál három tételéhez csatlakozom. Szemléletváltás kellene azoknál, akik azért félnek az integrációtól, mert ugyanabba az osztályba, ép gyerekük mellé fogyatékos gyerek kerülhet. Azt gondolják, hogy ezek a gyerekek rontani fogják az épek teljesítményeit és további esélyeit. A szemléletváltás terén tehát még nagyon sok dolgunk van. Az integráció előbb fog megvalósulni annál, minthogy a gyógypedagógiai tudás és szemlélet teret nyerjen a többségi iskolákban. Mi lehet ennek az oka? A többségi iskolákban a gyereklétszám tragikus módon csökkent. Ezért megváltozott a többségi iskolák hozzáállása a fogyatékos gyerekekhez. Mire gondolok itt? A nyolcvanas évek közepén a nevelési tanácsadókat elárasztották azok a gyerekek, akik ép értelműek, de úgymond problémás gyerekek voltak magatartási vagy tanulási szempontból. A normál iskola ezekkel a gyerekekkel nem tudott mit kezdeni, a pszichológusi hálózat kiépítése segített valamit ezen. Az utóbbi években már nem lehet hallani ilyen problémákról, a létszámcsökkenés megoldotta őket. Igazából persze semmi sem oldódott meg, de a probléma nincs a felszínen, kevésbé dominál. Ma már a többségi iskolák a megmaradás érdekében befogadják vagy be fogják fogadni a fogyatékos gyerekeket is. A gond az, hogy befogadják őket ugyan, de nem rendelkeznek a tanításukhoz szükséges szakértelemmel. Az érintett pedagógusok körében megkezdődött az önképzés, sőt vannak olyanok, akik átképző programokon is részt vettek. Tehát azt nem lehet mondani, hogy a többségi iskolák nem készülnek erre a feladatra, de már késésben vannak. A pénzről pedig annyit érdemes megjegyezni, hogy a támogatás a többségi gyerekek ellátására sem elegendő. Tehát a szakértelem hiánya mellett a pénzeszközök is kevesebbnek bizonyulnak majd a szükségesnél.

Megfigyelhetjük, hogy az EU számos új fogalmat használ a problémák kezelésében. Ilyennek tekinthetjük például a társadalmi kohézió gondolatát is. Nálunk ezeket a társadalom többsége nem vagy másképpen érti. A társadalmat számos dologra, köztük egy „új nyelv” használatára is fel kell készíteni. Kérdés, hogy megvalósítható-e ez a magyar társadalomban, és kik fogják elvégezni ezt a feladatot?

Szekeres Pál: Az EU-ban másfajta gondolkodásmód kezd meghonosodni, mint ami jelenleg Magyarországon jellemző. Hiszen ott számos ok miatt nagy jelentősége van a kisebbségvédelemnek, amely amúgy magyar javaslatra került a jogszabályokba. Ez persze nem rossz jel. Szükséges lenne azonban, hogy megtaláljuk azokat az eseményeket és a hozzájuk kapcsolható arcokat, amelyek/akik alkalmasak lehetnek arra, hogy megfelelően formálják a társadalom gondolkodását ezen a téren. Erre mind a kultúra, mind pedig a sport remek lehetőségeket kínál. Ha például látja valaki az ifjú Érdit zongorázni vagy Boccellit énekelni, akkor másképpen fog a vakokra gondolni. Mindenképpen pozitív élményekhez kell kötni a fogyatékossággal kapcsolatban megszerezhető ismereteket. Legyenek olyan fogyatékos személyek, akik saját teljesítményükkel formálják a tudatot, mert ők a hitelesek. De gondolkodunk azon is, hogy a fogyatékossággal kapcsolatos ismeretek és szemléletformálás hogyan épüljön be például az osztályfőnöki órák anyagába.

Wisinger János: Nem hiszem, hogy ismeretelméleti vagy filozófiai tekintetben elvárható tőlünk az, hogy a fogyatékos helyzetét úgy éljük meg, mint ahogyan ő megéli. Az volna elvárható, hogy az érintettek fogadják el a mi hitelességünket, mert rátettük az életünket. Azoknak a sorsa bizonyítsa hitelességünket, akik a kezeink között nőttek fel, fejlődtek. Tehát amikor egy asztalnál ülünk, ne lehessen megkérdőjelezni a hitelességünket.

Nádas Pál: Nem biztos, hogy valakinek a hitelessége egy kerekesszékben kell hogy megtestesüljön. Ezért mondtam az előbb azt, hogy az érintett tapasztalata válhat különösen fontossá, mert minden érintett tanult tudással rendelkezik. A tanult tudás és az érintettség nem választható külön. Az új nyelvről azt gondolom, hogy csak akkor valósul meg, ha a tömegkommunikáció közvetíteni tudja ezt a nyelvet. Ha hiteles szakemberek kicsit majd minket is átdolgoznak, alkalmassá tesznek ennek az új nyelvnek a befogadására.

Szekeres Pál: Besétáltam egy olyan kommunikációs helyzetbe, amelyből szeretnék kisétálni. Egy alkalommal valaki azt a javaslatot tette, hogy a sportszövetség vezetői közül zárjuk ki azokat a személyeket, akik nem érintettek a mi problémáinkban. Erre én azt mondtam, hogy lehet, hogy minket a társadalom diszkriminál, de mi ne diszkrimináljuk azokat a személyeket, akik értünk akarnak és tudnak valamit tenni. Tehát most sem azt állítottam, hogy egy szakember ne lehetne hiteles vagy akár sokkal hitelesebb, mint egy érintett. Hanem arra gondoltam, hogy ha most társadalmi meggyőzés, kampány van, akkor ehhez arcokat kell találni. Olyan arcokra van szükség, akik közvetlenül kapcsolódnak a „történethez”.

Pirisi Károly: Az Uniótól egyfajta kontinuitást várok. Egy Mikszáth-novellában Seholsincsország miniszterei mindig lerombolják azt, amit az előző kormány felépített. Természetesen sohasem jutnak előrébb. Remélem tehát, hogy az Unió ki fogja belőlünk kényszeríteni azokat a mentalitásbeli mintákat, amelyeket mi nem vagy csak nagyon hosszú idő alatt tudnánk megteremteni. Persze a pénz is fontos, mert hiába van szándék arra, hogy minden kirendeltségünket akadálymentesítsük, ha negyven százalékukra még mindig nem találtunk forrást.

Nemrég egy kutatás keretében 200 hazai nagyvállalatot vizsgáltak abból a szempontból, hogy milyen megoldásokat alkalmaznak a fogyatékos személyek alkalmazására. A 200 vállalat dolgozóinak összlétszáma 330 ezer fő volt, és 5552 fogyatékos személyt alkalmaztak. E számok kapcsán fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy mit tudunk a hazai fogyatékos társadalom tagjainak a képzettségéről, az alkalmazásuk körülményeiről. Van-e erről valamilyen képünk? Készült-e erről valamilyen felmérés?

Pirisi Károly: Tudjuk, hogy az Unió foglalkoztatási stratégiája azt mondja ki, hogy 2010-re hetvenszázalékosnak kell lennie a foglalkoztatási szintnek. Gyakorlatilag három olyan társadalmi csoport van ma Magyarországon, ahol emelni tudjuk a foglalkoztatás szintjét: az 50 év felettiek, ahol a foglalkoztatás mértéke európai összevetésben is elég alacsony, a másik csoport a különféle etnikumhoz tartozók, a harmadik pedig a megváltozott munkaképességűek köre. Az utóbbi években nő azoknak a száma, akik regisztráltatják magukat mint megváltozott munkaképességűek. Tavaly ez a szám 38 ezer volt, ebben az évben pedig meg fogja haladni a 43-44 ezer főt. A Foglalkoztatási Hivatal október végén 17 ezer megváltozott munkaképességű munkanélkülit tartott nyilván. Közülük 3600 fő jogosult munkanélküli-járadékra, hétezren nem részesülnek ellátásban, és szociális segélyt ötezren kapnak. Közülük 1100 főnek nincs nyolc általános iskolai végzettsége, hétezren rendelkeznek befejezett általános iskolai végzettséggel, szakmunkásképzőt ötezren, szakközépiskolát ezren, főiskolát és egyetemet kétszázan végeztek. A regisztráltak többsége 40 év feletti. Különféle támogatásoknak köszönhetően mintegy 13 ezer főt tudtunk elhelyezni, és 2500-an önállóan helyezkedtek el. A szám önmagában jónak tűnik, de a támogatások többsége közmunka vagy közhasznú foglalkoztatás, és ez sajnos nem ígér végleges elhelyezkedést. Az egyéb célszervezeteknél még közel 40 ezer ember dolgozik integráltan, igen jelentős – 43 milliárd forint normatív – állami támogatással.

Hogyan tudják ezeket a személyeket az iskolák a munkaerő-piaci jelenlétre felkészíteni, mert tudjuk, hogy a munkaerő-piaci jelenlét mintegy előfeltétele a társadalmi integrációnak?

Pirisi Károly: A rászorulóknak támogatott képzéseket ajánlunk fel, de minden erőfeszítésünk ellenére mindössze hét százalékuk jöhet szóba ezekben az esetekben.

Nádas Pál: Nem tudok mit kezdeni ezekkel a számokkal. Azt tudom, hogy a nálam végzett nyolcadikos gyerekek előtt elméletileg 250-féle lehetőség áll a szakma- és továbbtanulásra. Gyakorlatilag azonban jó, ha 10 lehetőség van, mert a lakóhely, az értelmi képesség, a szülők ambíciói és sok egyéb legfeljebb ennyit realizál. Van egy nagyon jó és elfogadott korai fejlesztés, amelyhez kapcsolódik egy alapképzés, amely jól vagy rosszul, de működik. Utána azonban azok számára, akik nem tudnak integrálódni a középiskolákba, gyakorlatilag nincsen semmi. A munkaerőpiacon ez még inkább így van. Van néhány célvállalat, amely fogyatékosokat foglalkoztat. Tulajdonképpen az igazi baj az, hogy nem tudjuk megmondani ezeknek a gyerekeknek azt, hogy „mi lesz veled, ha mi fejlesztünk téged?”. A szűkös választási lehetőség nem az esélyegyenlőség biztosítása. Jelen pillanatban szerintem még nincs megoldás, mert nem tudjuk, hogy a fogyatékosok hol és mit fognak dolgozni. A tehetséget a gyógypedagógia ötven százalékban kihozza a gyerekekből. De később ezek az eredmények tulajdonképpen elvesznek. Nincs valódi és ütőképes érdekképviselet.

A csapból is az folyik, hogy tudás alapú gazdaság, tudástársadalom, élethosszig tartó tanulás. Ugyanakkor nemcsak fogyatékosok, hanem az alacsony iskolázottságúak sem tudnak elhelyezkedni, alig-alig tudják megközelíteni az elsődleges munkaerőpiacot. Technikai kérdés, hogy bevezetjük mondjuk a kvótarendszert, és meghatározzuk, hogy a vállalatoknak hány százalékban kell ezeket az embereket foglalkoztatniuk. A kérdés azonban továbbra is az, hogy a felkészítés során mit tesznek, tehetnek az iskolák. Lesz-e kapcsolatuk a munkaerőpiaccal? Ismerik-e azokat az igényeket, amelyekre itt szükség van? Fel tudják-e ezekre készíteni tanulóikat?

Wisinger János: Tapasztalataim egészen mást mutatnak, bár én csak értelmi fogyatékos, középsúlyos értelmi fogyatékos emberekről beszélek. Az elmúlt 33 év alatt a középsúlyos értelmi fogyatékos embereknek 50-70 technológiát tanítottunk meg, hogy termelőüzemekben dolgozzanak. Azért kellett ennyiféle dolgot megtanítani, mert időközben a különféle közgazdasági szabályozók ellehetetlenítették a cégeket, amelyek a munkát biztosították. Az imbecillisek képesek termelőmunkát végezni. Voltak köztük olyanok, akik saját jogukon nyugdíjassá válhattak, mert szerencséjük volt és folyamatosan dolgozhattak. A számokkal az a baj, hogy nem pontosak, hiszen a fogyatékosságokkal élők jelentős része nem szerepel a különféle nyilvántartásokban. Például olyan statisztika nincs, hogy „szociális intézeti ellátott munkanélküli”. Ilyet a nyilvántartó rendszerek nem tudnak befogadni, azt mondják, hogy jelentsük be egyszerű lakosként mint munkanélkülit. De például vannak olyanok, akik gondnokság alá tartoznak, ennek ellenére folyamatosan, mondjuk 25 éven át termelőmunkát végeztek, és most lehet, hogy kikerülnek a rendszerből, mert a gondnokság alatt állók munkaviszonya néhány dolog miatt nem tartható fenn. Mit kell ebben a helyzetben tenni? Nagyon súlyos ellentmondások vannak tehát, amelyeknek a feloldására más módszereket kellene alkalmazni.

Továbbra is az a kérdés, hogy az iskolákban tanító pedagógusok előtt vajon ott lebeg-e a munkaerőpiac mint cél, ahová tanítványaikat el kell juttatniuk.

Tóth Egon: A saját példánkat tudom mondani a siketek általános iskolájából, ahol véleményem szerint a szülők találtak megoldást. Ez nem más, mint az élethosszig tartó tanulás, vagyis amíg lehet, a gyerek védett helyen legyen, nem kitéve a munkaerőpiac okozta kudarcoknak, mert tudják, hogy ezek a gyerekek nem fognak kapni munkahelyet. A hallók között a középiskolai képzésben nem állják meg a helyüket, ezért házon belül szerveztünk egy speciális szakiskolát számukra. A szülők azonban nem hajlandók a végzést követően elvinni a gyerekeket, hanem azt kérték, hogy tegyük lehetővé, hogy a második szakmát is megszerezzék. És a szülők – meg persze az iskola is – már készülnek a harmadik szakma bevezetésére. Itt olyan szakmákról van szó, mint számítógép-kezelő és -használó, ezt követi a bőrtárgykészítő-szakma elsajátítása. Bevezetés előtt áll a digitálisképfeldolgozó-szakma. A szülők tudják, hogy a fogyatékosok esetében akárhány szakma elvégzése ingyenes, ezért az iskolában hagyják a gyerekeket akár 25 éves korukig is. De az igazság az, hogy hiába van több szakmájuk, eléggé reménytelen, hogy munkához juthassanak.

Nádas Pál: Az biztos, hogy arra a 250 lehetőségre ezeket a gyerekeket nem tudom felkészíteni. A pedagógus sincs felkészítve, tehát ő sem tudja felkészíteni a gyerekeket. Régebben voltak úgynevezett „védett munkahelyek”, ilyen volt például a vakok által végzett telefonkezelés. A digitalizált rendszerek ezt a munkát szükségtelenné tették. A piacgazdaság elterjedése nem kedvezett a védett munkahelyeknek. A harmincas években, amikor szintén piacgazdaság volt, a nyomorék gyerekek intézetében működő szabászműhely állította elő a fővárosi tűzoltók egyenruháit. A pozitív diszkriminációt, ameddig nem tudunk jobbat, vissza kellene állítani.

Pirisi Károly: A szabályozás, amit említettél, már vagy tíz éve működik Magyarországon. A 20 főnél több személyt foglalkoztató vállalatoknak, ha nem alkalmaznak fogyatékkal élő embereket, rehabilitációs hozzájárulást kell fizetniük. Tudom, hogy ez nem jó megoldás. Ugyanakkor a vállalatok azt mondják, hogy egy megváltozott munkaképességű ember foglalkoztatása többletköltséget jelent, és inkább vállalják a rehabilitációs befizetéseket. Egyelőre különféle szabályozókkal kell beavatkozni a cél érdekében. Például a hozzájárulást most háromszorosára emelték. Ettől persze még nem lesz áttörés. Ezen valószínűleg a reálbér-növekedés és egy kiegyensúlyozottá váló munkaerőpiac fog segíteni.

Szekeres Pál: Nagyon sok álságos dolog van a foglalkoztatásban. A százszázalékos munkaképesség-csökkenés akkor valósul meg, ha az ember meghal. De ha ez nincs, hanem az ember bármilyen módon tud kommunikálni, akkor ő munkaképes. Ahhoz, hogy formáljuk a tudatot, nem mindig magunk között kellene beszélgetnünk. Ez a pódiumvita akkor lenne jó, ha itt szülők és pedagógusok is ülnének, akik a fogyatékosok ügyét másképpen látják, akik azt mondják, hogy hiba lenne, ha az ő gyerekük mellett az osztályban fogyatékos tanulók ülnének. Amiről itt az asztalnál beszélünk, azokat a hallgatók is pontosan tudják, és hasonlóképpen gondolkodnak ezekről a dolgokról. A fogyatékos ügy egyik legnagyobb problémája az, hogy belterjes. A másik kérdés az, hogy a társadalomnak abban kell segítséget nyújtania, hogy a fogyatékosok fogyatékosságukat ne éljék meg rosszabbul, mint ahogyan ezt meg kell élni. A fogyatékosok ügyét megfelelő módon kell képviselni, de kérdés, hogy elegen vagyunk-e ahhoz, hogy ezt megtegyük. Az érdekérvényesítés útja nem rövid és nagyon rögös. A szemléletformálás másik módja, ha a fogyatékos emberek gyerekeket vállalnak. Az ezekben a családokban élők számára sok dolog nem jelent majd problémát. A fogyatékosok esetében az lenne a fontos, hogy a primer üzenet a teljesítmény legyen, s csak ezt kövesse, ha egyáltalán szükséges, a fogyatékosság említése.

Gyanítom, hogy az ellenvéleményeket majd akkor fogjuk igazából meghallani, amikor erősödik az integráció folyamata, és a fogyatékos gyerekek valóban megjelennek a többségi iskolák osztálytermeiben.