Számvetés szeretettel
TRENCSÉNYI LÁSZLÓ (SZERK.): A MAGYAR PEDAGÓGIAI TÁRSASÁG 50 ÉVE. MAGYAR PEDAGÓGIAI TÁRSASÁG, 2017.
2017. június 9-én ünnepelni és emlékezni gyűltek össze a Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztályának tagjai, hogy áttekintsék és néhány momentum erejéig tán kicsit újra is éljék az ötven éve újjáalakult Társaság történetét. S hogy a komolyan vett felelősséggel és elemző szándékkal készült előadások, a továbbgondolandó felvetések, kérdések, provokációk ne illanjanak el, a konferencia anyagát kötetben is kiadta a Magyar Pedagógiai Társaság.
A történeti megközelítésből született, komoly tényanyagot felvonultató előadások egyúttal személyes történetek, autentikus üzenetek a Társaság tevékenységéről, küzdelmeiről. A szövegekben, bár más és más hangsúllyal, mégis egyszerre érzem a családi asztalnál megélt történetmondás, a nagy öregek megidézésének csoportformáló, identitáserősítő szándékát és a tudós előadóknak a történetek megértésére, a lehető legobjektívebb tanulságok levonására irányuló igényét. Kelemen Elemér az 1967–1976 közötti időszakot dolgozta fel A Magyar Pedagógiai Társaság újjá-alakulása és tevékenységének első évtizede című előadásában.[1]A szerző a rendkívül gazdag forrásanyag mozaikdarabjainak elrendezésével szinte tapinthatóvá teszi a Társaság ethoszát, a háttérben pedig – a fiatalabb generáció számára hiteles történelemleckeként – kirajzolódnak a kádári valóság mindennapjai. S a konferencia és a kötet szerkezetének, szerkesztőjének hála, az újjáalakult MPT sajátos (a kádári érával együtt érthető és értelmezhető) státuszának, működésének megismerése[2] megalapozza a további tanulmányokban megjelenő, a Társaság jelenére és jövőjére vonatkozó kérdések, dilemmák megértését.
Mert a konferencia és a kötet a visszatekintés mellett a közelmúlt és a jelen értékelésének is teret ad: Trencsényi László Új helyzet, új kihívások – helykeresés – ’90-es évek című előadásában a pedagógiai közélet demokratizálódásának tükrében mutatja be a Társaság közelmúltját. Már a felütésben ott van az egész gondolatmenet esszenciája:
(25)
A Társaság életének talán leghektikusabb időszakát – a rendszerváltástól az 1993-ban megrendezett VI. Nevelésügyi Kongresszusig tartó néhány évet – bemutató rövid előadás megidézi az időszak kavalkádját: Trencsényi párhuzamosan beszél az új és új civil szervezetek alakulásáról, az MPT-nek a megújulással kapcsolatos szervezeti erőfeszítéseiről és az elkötelezett munkatársak személyes történetéről. Ahogy Kelemen Elemér az általa bemutatott korszak kapcsán, úgy Trencsényi is hiteles krónikás, a hitelesség itt azonban nem a források sokaságának (bár a szövegben sok adat és információ is felvillan), sokkal inkább az elbeszélés megéltségének köszönhető. A szerző dinamikus előremenekülésként írja le a bemutatott korszakot, és megnyugtató perspektívaként látja és láttatja a VI. Nevelésügyi Kongresszussal és Ádám György elnökké választásával kezdődő periódust, amelynek kihívásait részletesen a harmadik előadásból ismerhetjük meg.
Hunyady Györgyné Korszakos kongresszusok között: 1993–2008 címmel a szervezet rendszerváltás utáni útkeresését három – a mai napig ható – dilemma tükrében elemzi:
A kérdésekhez nem a válaszadás, hanem a probléma megvilágításának szándékával közelít, mindhárom dilemma kapcsán fontos tényezőket, összefüggéseket feltárva.
Az első kérdés kapcsán Hunyadyné részletesen és meggyőzően mutatja be az MPT égisze alatt zajló tudományos tevékenységet:
Méltatja Ádám György elnöknek a Társaság tudományos tevékenysége megerősítésére vonatkozó törekvéseit, ugyanakkor megfogalmazza és értelmezi azt a tendenciát, hogy a 2000-es évektől a Társaság tevékenysége a szakmai egyesületi jelleg felé mozdult el. Ezzel együtt dinamikus változásnak indult a tagozatok és szakosztályok rendszere, és civil szervezetek is jelentkeztek az MPT-be történő belépésre (ezt végül az Alapszabály 2005-ös módosítása tette lehetővé.)
Ezek a tendenciák támasztják alá a tárgyalt időszak második kérdését, hogy tudniillik az MPT ernyőszervezetté válik, váljék-e (illetve vált-e), vagy egy a szakmai civil szervezetek között. A vagylagos kérdésre, úgy tűnik, és a válasz:
Így válik az „egyetlen pedagógiai paradigma”, a közös „oktatáspolitikai krédó” hiánya a Társaság önértelmezésében a sokszínűség erényévé. (36)
A Társaság közoktatáspolitikai szerepvállalását és a szerep tisztázását fókuszba állító harmadik kérdés kapcsán megismerhetjük az MPT közgyűlése által 2002-ben elfogadott „szakmai–oktatáspolitikai közös minimumot”, ami garantálja, „hogy a Társaság egyes szervezeti egységei önállóan, vagy az elnökség által a szervezet egészére kiterjesztve állásfoglalást bocsáthassanak ki szakmapolitikai kérdésekben.” (37)
A szerző szerint „Voltak tehát politikai várakozások és fenntartások, volt egy józan belső mérték, amit a Társaság következetesen próbált érvényesíteni, azonban áttörést a Társaság oktatáspolitikai hatékonysága tekintetében a következő évek sem hoztak”. (38. o.) Ilyen előzmények után – az oktatás társadalmasítása, az oktatásügy stratégiai kérdéseinek megvitatása, illetve a szakma önismeretének, önképének erősítése céljával – hirdette meg az MPT a VII. Nevelésügyi Kongresszust, Az oktatás közügy! mottóval.
A szerző itt hivatkozik a jelen recenzió írójához és lapunk mai szerkesztőségének tagjaihoz is köthető – online zajlott, majd kötetben is megjelent – Virtuális nevelésügyi kongresszusra,[4]s gondolatmenetét zárva sajnálatát fejezi ki, hogy „a megszólítani vágyott széles társadalom és a hivatalos oktatáspolitika képviselői – akkor és azóta – kevéssé vették figyelembe a kongresszusi munkálatokban felhalmozódó nem jelentéktelen szakmai tudást”. (39) Az akkor az MPT-vel vitában álló Virtuális kongresszus szerkesztőjeként magam is hasonlóan látom, adódik tehát a fanyar felismerés, hogy a (már akkor is közös ügyért) vitázó felek, mára úgy látjuk, együtt maradtak egyedül…
Ezért is jelentős és jövőbe mutató vállalkozás az MPT múltfeldolgozó konferenciája, ahol az előretekintés sem maradt el: Kraiciné Szokoly Mária SWOT-analízise mintha az előbb elhangzottakat rendszerezte volna a Társaság jövőképét kereső-vázoló előadásában. Erősségként többek között a történeti hagyományt, a tagok elkötelezettségét, a Társaság beágyazottságát és infrastruktúráját, gyengeségként a tagság idősödő életkorát, a közoktatásban dolgozó pedagógusok elérhetetlenségét és a tudományos elithez tartozó szakemberek fokozódó távolságtartását nevezte meg. A lehetőségek sorában a hálózatosodás és a szakmai közéletben való részvétel szerepel az első helyen, a veszélyek között pedig szervezeti kérdések mellett a politikától való egyenlő távolság kérdését („legalább annyira taszít is, mint amennyire vonz kollégákat”) emeli ki. (44)
Fontos gesztus a kötet közreadása; hogy a konferencián elhangzottakat nem a tucatnyi megjelent szakosztályi tag magánügyeként kezelték. Benedek Andrásnak, a Társaság elnökének gyűjteményt záró ajánlása szerint:
(47)
Footnotes
- ^ Az előadás szövegének gazdag lábjegyzetekkel és forrásokkal ellátott változatát lapunk 72. oldalától közöljük.
- ^ Mivel a tanulmány egészét lapunkban közöljük, itt csak egy idézettel támasztjuk alá a fenti gondolatokat: „A Társaság kétarcúsága – a felülről szervezett és irányított 'demokratikusan centralizált' egyesület, illetve az alulról szerveződő, valóban demokratikus társaság dichotómiája – a tagok kijelölésének, megválasztásának kérdésében is megmutatkozott. A spontán jelentkezés lehetőségét, bár erre is volt próbálkozás, eleve kizárták. A kiválasztást (esetenként kijelölést) aprólékosan kimunkált koncepció alapján, protokolláris, szakmai–szakterületi és területi–földrajzi szempontokat is mérlegelve, központilag – olykor személyes megkeresések útján – készítették elő és hajtották végre.
- ^ Az 56-os Balatonfüredi Konferenciáról lásd Kelemen Elemér tanulmányának vonatkozó részét a 73. oldalon.
- ^ Földes Petra, Mészáros János, Szatmáry Nóra, Szekszárdi Júlia (2008, szerk.): Az iskola dolga. Virtuális Nevelésügyi Kongresszus az OFOE honlapján 2007. november–2008. június. Önkonet, Budapest