Sírás és fogcsikorgatás

1999 májusában az ír kormány sajtóértekezletet hívott össze, hogy az állam nevében és a nyilvánosság bevonásával kövesse meg azoknak a nőknek és férfiaknak tízezreit, akik gyermekkorukban az évtizedeken keresztül (1922–1996) az állam által fenntartott és katolikus szerzetesrendek által üzemeltetett bentlakásos-iskolahálózat kényszerű foglyai voltak – 1858 és 1969 között nagyjából százötvenezer gyerek fordult meg az intézmények falai között. Az iskolák belső struktúrájával, társadalmi szerepével, a növendékek sorsával foglalkozó filmek, tudományos konferenciák, könyvek, az egyház és az állam felelősségvállalását vizsgáló több jelentés hatására az elmúlt másfél évtizedben a közvélemény több, az iskolahálózattal kapcsolatos tévhitet volt kénytelen revideálni.

Mára kiderült, az intézmények a legkevésbé sem a jótékonykodás csatornái voltak, melyeket emberbaráti megfontolásból üzemeltettek az egyházi szervezetek – az iskolahálózat fenntartása teljes egészében az állam felelőssége volt, a költségek mértékét és a felügyelet formáit törvények szabályozták, a gyermekek után járó, az Oktatásügyi Minisztérium által kiutalt illetmény a megfelelő étkezést és ruháztatást volt hivatott biztosítani (a tanúságtevők és a minisztérium aktáinak egybehangzó állítása szerint a gyerekek mindebből igen kevéssé részesültek).

Megdőlt az a hiedelem is, hogy ezek az iskolák valóban árvaházak voltak – ha előbb napvilágra került volna az a tudás, hogy a gyermekek túlnyomó többségének igenis éltek a szülei (Raftery és O’Sullivan, 1999, 23. o.), hamarabb hitelvesztett lett volna a gyámolítandó kicsinyekről festett kép.

Világos lett az is, hogy kiket rendeltek az iskolákba. Az ötvenkettő ipari iskola nem bűnös útra tévedt fiúk rehabilitációját elősegítő intézmény volt – a lányok száma a huszadik század során mindvégig sokkal magasabb volt, mint a fiúké (Raftery és O’Sullivan, 1999. 27. o.); az ipari iskolások közül nagyon kevesen követtek el bűncselekményt (uo.). Az, hogy a leányok száma az ír iskolákban jóval meghaladta a fiúkét, egyáltalában nem volt véletlen. A Páli Szent Vince Társaság és a Katolikus Védelmi és Mentelmi Egylet (Catholic Protection and Rescue Society) egy megbecsült tagja 1921-ben azzal a javaslattal állt elő, hogy egy legalább ötszáz férőhelyes női szállót kellene létesíteni a fővárosban, és azt a püspökök közvetlen irányítása alá rendelni. A Szegényügyi Törvényt Előkészítő Bizottság által már 1906-ban felvetett megkülönböztetést felkarolva, ekkor kezdődött meg a hadjárat a „bukott nők” (fallen women) megmentésére: mivel az „első elkövetők” (first offenders) erkölcsei még nemesíthetőek, számukra Anya-gyermek Otthonok (Mother and Baby Homes) alakultak országszerte – az anyáktól a gyermekeket gyorsan elválasztották, és miután megbizonyosodtak arról, hogy a kicsi nem fogyatékos, nevelőszülőkhöz adták. A „visszaesők” (recidivists) gyermekeire a Szegényügyi törvények vonatkoztak – ennek alapján vagy ipari iskolákba kerültek, vagy nevelőszülőkhöz (Raftery és O’Sullivan, 1999. 74. o.).

Napjainkra egyértelművé lett az állami szerveknek a rendszer fenntartásában betöltött szerepe is. Az 1908-ban elfogadott (és az országban 1991-ig érvényes) Gyermekekről szóló törvény (Children Act) alapján a bíróságok utalták az intézményekbe a gyerekeket, továbbították az információkat az Oktatási Minisztérium és a helyi hatóságok felé, melyek azután fejadót fizettek az iskolákat üzemeltető rendeknek (i. m. 20. o.). A gyermekek sorsát gyakran egész életükre meghatározó bírósági tárgyalás egészen rendhagyó módon zajlott – ügyészek és ügyvédek nem voltak, a vádlottakért senki nem emelt szót. A gyermek iskolai felvételét kérelmező Gyermekek Elleni Erőszak Megelőzésére Alakult Nemzeti Egylet (National –1950 után Irish– Society for the Prevention of Cruelty to Children) felügyelői, alkalmasint a kiskorúak lakhelye szerint illetékes plébános vagy egy rendőr vádbeszédére a bíróság a gyermeket az iskolákba rendelte: a beidézett gyerekek némán szemlélték és tűrték az eljárást. A rendőrök az intézmények kérésére – szökés esetén – azonnal lefogták és visszaszállították a beutaltakat.

Az is érthető, hogy miért pont azokat küldték az iskolákba, akiket. 1950-ig az Oktatási Minisztérium éves jelentésében pontosan megnevezték a beiskolázás okait, ekkortól kezdve az indokok az iratokon három kategóriába sorolva jelennek meg: iskolai lógás, bűncselekmény elkövetése (a fiúk tizenegy, de a lányok kevesebb mint egy százaléka – legtöbbször apróbb – törvénytelenségek elkövetése miatt került az iskolákba, illetve megfelelő gondviselő hiánya – az összes gyermek nyolcvan, a leányok kilencven százaléka személyi irataiban ez utóbbi ok került megnevezésre: a házasságon kívül született gyerekeken, beteg vagy bebörtönzött szülők utódain kívül ide tartozott az a huszonötezer fiú és leány, akik azért kerültek az iskolákba, mert a mélyszegénységből jöttek: ezek leányanyáktól születtek, szegény- vagy dologházakban (Graham, 2011, 21. o.).

Az iskolák a társadalom befolyásolásának fenntartására szolgáló intézményként működtek a katolikus és protestáns felekezetek közötti nagy történelmi tusakodásban. A reformáció térnyerése után az új hit intézményeinek erőterében alakult jótékonysági egyletek és bizottságok megingathatatlan alapelve szerint az oktatás és nevelés minden intézményes formájában protestáns szellemű kell, hogy legyen: az iskola olyan fegyver lett, melyet a pápisták gyerekei ellen fordítottak Írország-szerte. A katolikus vallással és gyakorlóival szemben tanúsított türelmi rendelet (1829. évi Catholic Emancipation) hatására, a protestáns Bibliatársaságok (Bible Societies) térítő munkájának visszaszorulása után a megerősödött katolikus egyház újult erővel indult a katolikus gyermekek védelmére. A Szegényügyi törvény elfogadása után (1838) a szegényházakat nem kívánt, nyomorban fogant és nyomorra született gyermekek tízezrei kezdték megtölteni – 1850-re már száznégyezer tizenöt év alatti gyermek él ezekben az intézményekben (Raftery és O’Sullivan, 1999. 19. o.). A kicsinyek fölötti befolyás megszerzéséért (a lelkek megmentéséért) vetélkedő két vallási csoport – a gyűlölt brit gyarmatosítók protestáns egyháza, illetve a Cullen bíboros (1866–1878) dinamikus fellépésével ügyesen átszervezett katolikus egyház – versengése az ipari iskolákról szóló törvény (Industrial Schools Act) elfogadása (1868) után felgyorsult. Amikor az utolsó protestáns iskola is bezárt (1917), a katolikus szerzetesrendek kettő kivételével – melyek közvetlenül a helyi plébánosokhoz tartoztak – az összes intézmény vezetését átvették. A katolikusok gyors térnyerése következtében az iskolaigazgatók szabad kezet, a szerzetesrendek püspöki támogatást kaptak az iskolák üzemeltetésére, különösen azután hogy 1922-ben Írország felszabadult a sok évszázados brit uralom alól.^[1] A századfordulón még hetvenegy iskolában nyolcezer gyermeket, 1969-re a megmaradó harmincegy iskolában már csak kétezer gyermeket neveltek; a kegyesrendi nővérek (Sisters of Mercy – RSM) által fenntartott iskolákban egy évszázad alatt összesen negyvenezer gyerekkel foglalkoztak.

Az elmúlt néhány évben az ipari iskolákban gyermekek tízezrei számára megélt borzalmak magyarázatára (és a bűnösök felmentésére) megerősödtek olyan vélemények, hogy nem lehet mai erkölcsök szerint ítélni a tegnap történtekről, túlságosan szigorú ítész az, aki az eseményeket történelmi kontextusukból kiragadva a szerzeteseket pellengérre akarja állítani. Tény: az ír alapítású Keresztény Testvérek (Christian Brothers) szerzetesrend tagjainak tucatjait ítélték el az elmúlt években Ausztráliától Kanadáig, gyermekrontás miatt a bíróságok. Tény az is, mint az Oktatásügyi Minisztérium manapság sokat kutatott, gyakran forgatott aktáiból kiderült: a felügyeleti szerv tisztviselői sokat tudtak arról, mi folyik az iskolákban; annak is tudatában voltak azonban, mennyibe kerülne egy új rendszer felépítése, illetve, hogy a jelentős politikai súlyú katolikus egyház nyílt támadásnak vette volna az iskolarendszere felszámolására tett minden kísérletet.

A Gyermekek Sérelmére Elkövetett Bűncselekmények Körülményeit Vizsgáló Bizottság (The Commission to Inquire into Child Abuse) vallomásokra alapozó kutatása során kilenc év alatt (2000–2009) a még élő, nagyjából huszonötezer volt diák közül valamivel több mint ezerötszáznak a tanúvallomását vették fel. 474 fiú és 383 leány tett bántalmazás, 253 fiú és 128 leány szexuális zaklatás címén feljelentést az iskolák alkalmazottai ellen. Az ok- és tényfeltáró vizsgálódás első három évében az oktatási tárca folyvást nehezítette a munkát – sokáig csak egyetlen ipari iskola adataihoz engedélyezett hozzáférést: a média az egyházak és a kormány között megkötött titkos megállapodástól volt hangos, hiányoztak a kutatáshoz szükséges anyagi erőforrások, ráadásul a jelentéstevő bizottság ellen a keresztény testvérek (Christian Brothers) pert nyertek, mely döntés értelmében a jelentés adatai nem használhatók fel a bíróságon. Mary Laffoy bírónő, a vizsgálóbizottság vezetője 2003-ban lemondott. Az utóda, Ryan bíró vezetésével 2009-re elkészült 2600 oldalas jelentés (Ryan Report) szívszaggató olvasmány. A vizsgálat megállapította, hogy a fiúk ellátására rendelt intézményekben a bántalmazás^[2] és érzelmi zsarolás járványszerű (endemic) volt; a szexuális zaklatás sok intézményben mindennapos dolognak számított; a gyermekek védelme az iskolák üzemeltetése során nem volt szempont; a lekicsinylés és megalázás szelleme uralkodott az intézményekben; a gyerekek gyakran éheztek; a higiéniai körülmények a legtöbb helyen siralmasak voltak; az Oktatási Minisztériumba szülőktől, felügyelőktől, személyzettől érkező panaszokat, sérelmeket többnyire ki sem vizsgálták (Raftery és O’Sullivan, 1999, 69-109. o.).

Az iskolákat működtető katolikus szerzetesrendek egyéb intézményeket is üzemeltettek: a javító-nevelő és ipari iskolák árvaházakkal, Magdaléna mosodákkal, anyaotthonokkal együtt alkották egy rendszer több szempontból is összefüggő részeit – számos rend intézményi komplexumaiban ipari iskola, javító-nevelőintézet és mosoda is működött. Az intézményrendszer elemei egymást is segítették – az iskolákból és anyaotthonokból gyakran a mosodákba vezetett a lányok és nők útja, az anyaotthonokban született gyerekek közül sokan kerültek a rend iskolájába.

Az Igazságot a Magdalénáknak (Justice for Magdalenes) nevű érdekérvényesítő csoport éveken keresztül hiába sürgette az ír kormányt, hogy a több mint hét évtizeden át (1922-től 1996-ig) dologházszerűen üzemeltetett mosodákban fogvatartott nők sorsát tisztázandó, rendeljen el nyomozást. A közösség 2011 májusában az ENSZ Kínzásellenes Bizottságához fordult, arra hivatkozva, hogy az általuk képviselt nők alkotmányos jogait állami segítséggel évtizedeken keresztül megsértették. A beadvány szerint: a „bukott nőket” (magdalénákat) a mosodákban akaratuk ellenére bezárva tartották; a bentlakók állandó felügyelet alatt álltak; a nők heti hat napon keresztül reggeltől estig dolgoztak, de munkájukért fizetést nem kaptak; a forró gőzben vagy hideg vízben sokszor évekig-évtizedekig végzett munka gyakran leforrázott testrészekkel, kiütésekkel, rühességgel, visszerességgel járt; az egymással való kapcsolattartás és a csendkúra-kezelések szigorúan szabályozott volta, a barátságok kialakításának általános tilalma, az, hogy a bűnös nő képet a magdalénákba szünet nélkül sulykolták, a bentlakókat rendszeresen megszégyenítették, sokak későbbi életét megkeserítette; amellett, hogy a központi büntető bíróság nők tucatjaira kiszabott ítéletében a lejárati idő megállapítását a házat vezető apáca belátására bízta, az sem világos (mivel a szerzetesrendek az irat- és levéltáraikban nem engedélyezték a kutatást), hogy a pártfogói szolgálat hogyan működött; a mosodákból való kiszabadulás egyetlen  járható útja (azon kívül, hogy a bentlakók a mosodákat üzemeltető apácák számára elfogadható gyám felügyelete alá kerültek) az volt, ha a fogvatartottak egyéb egyházi intézményben, jellemzően mint ápolók – siralmasan kevés pénzért vagy ingyen – vállaltak állást,  olykor hosszú évtizedekre.

Martin McAleese szenátor, az egymás után két ciklusban szolgált ír köztársasági elnökasszony férjének vezetésével a Magdaléna mosodák fenntartásának körülményeit vizsgáló, 2013 februárjában napvilágot látott ezernégyszáz oldalas jelentés szerint a mosodák kényszer­mun­ká­sai­nak életében a lelki terror és megfélemlítés igen, a fizikai vagy szexuális abúzus nem volt jellemző.^[3] 
10 012 nő lett intézményekbe utalt személy, közülük 2 124 állami szervek kezdeményezésére. A mosodákban átlagosan eltöltött idő körülbelül hét hónap volt, de a nők közel nyolc százaléka több mint tíz évet töltött itt el. A büntetés-végrehajtási szervek döntésére (vizsgálati fogságba, felfüggesztett börtönbüntetések esetén a próbaidő letöltésére), valamint bentlakásos és javító-nevelő iskolákból került az iskolákba a belépő személyek mintegy 8-8%-a, valamivel kevesebben egészségügyi és szociális szervezetektől (pszichiátriai gyógykezelőkből, idősek otthonából), 6,8% önszántából, másik ­Magdaléna mosodákból  kétszer annyian, s végül családja kérésére, papi döntésre érkezett minden tizedik nő^[4]. A mosodákba rendelés okai között előfordult ugyan csavargás, gyilkosság, lopás is, de a beutaltak döntő többségére ez nem áll, olyan is akadt, akinél a jegy nélküli utazás volt az indok.^[5] Kiderült, az állam nem csupán felügyeleti szervként volt jelen a mosodákkal kapcsolatos ügyekben, hanem mint üzleti partner is – a biztonsági és rendfenntartó erők, kormányhivatalok, állami kórházak a ­szolgáltatások haszonélvezői voltak, hotelek, iskolák, privát intézmények és magánszemélyek mellett.

A kutatás eredményeinek megjelenése után két héttel a kormány nyilvánosan bocsánatot kért – ezúttal a Magdaléna mosodák áldozataitól – és megbízta a Törvényjavaslattevő Bizottságot (Law ­Reform Commission), hogy dolgozzon ki terveket arra vonatkozólag, hogy miképp kártalanítsák és segítsék a sértetteket és azokat, akik a megalázottak és megszomorítottak környezetében élt(n)ek. A valaha volt iskolások, magdalénák, lelencek, árvák és ezek fogvatartói számára – a társadalombiztosítás terhére igénybe vehető – pszichológusi segítség és egészségmegőrző vagy a további romlást várhatóan fékező gyógymódok használata remélhetőleg a következő években a teljes letargiából lassan felocsúdó ír társadalom önvédelmi mechanizmusát erősítik majd.^[6]

IRODALOM

Department of Justice and Equality (2013): Report of the Commission to Inquire into Child Abuse Commission, Dublin.

Department of Justice and Equality (2013): Report of the Inter-Departmental Committee to establish the facts of State involvement with the Magdalen Laundries, Dublin. Letöltés: http://vimeo.com/65128925 (2013.12.12.)

Graham, G. (2011): What Critical Success Factors are Necessary and Sufficient for Provision of Development Care for Each Young Person in Irish Residential Care and Youth Care? Dublin Institute of  Technology

Justice for Magdalenes (JFM) (2011): Submission to the United Nations Committee Against Torture, Crocknahattina, Bailieborough, Cavan.

Raftery, M. és O’Sullivan, E (1999): Suffer the Little Children, Dublin, New Island.