Segítő kortársak – kortárssegítők

A Kortárs Segítő Műhely Alapítvány egyike annak a huszonhét civil szervezetnek, amelyek az ISM támogatásával végeznek prevenciós tevékenységet a Pepsi-sziget Civil Falujában. Meséljétek el, hogy mi is történik ebben a sátorban!

Orsi: Éjjel-nappal nyitva van a sátor. Tizennyolcan vagyunk, és a Kortárs Segítő Műhely vezetője, Zelenák József felügyeli és segíti a munkánkat. Négy műszakban – napi hat órában – dolgozunk, mindegyikben hárman vagy négyen. Rengetegen keresnek meg minket a legkülönfélébb problémákkal. A legkellemetlenebb az, amikor valaki igyekszik bebizonyítani, hogy ő a nagy fej, én pedig csak egy porszem vagyok. A legtöbb esetben azonban tényleg szükség van ránk. A Sziget felfokozott hangulatában komoly probléma lehet az is, ha valaki összezördült a haverjával, és egyszerűen rossz neki egyedül. Vagy egy fiú esete jut eszembe, aki összeveszett a barátnőjével, és azzal esett be hozzánk, hogy most azután megcsalja, de lehetőleg rögtön öt nővel. De sokan jönnek hozzánk az életük komoly gondjaival: a szülőkkel való konfliktusokkal vagy drogproblémákkal is. Vannak a Szigeten négy év óta visszatérő vendégeink, akikkel év közben egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Az, hogy már negyedik éve visszajön valaki, számomra egyértelműen azt jelenti, hogy szükség van a Szigeten a jelenlétnek erre a formájára.

Nem nyomaszt a tét? Egy-egy ilyen beszélgetés a Szigeten éppen a sajátságos hangulat miatt erősen be tud avatkozni az érintettek lelkiállapotába.

Orsi: Valóban van tét, mint minden segítő kapcsolatban. Itt sem lehet akármit és akármikor csinálni. Tudni kell egy beszélgetést elkezdeni és befejezni is, és nem lehet akárhogy elengedni azt, akivel foglalkoztunk. Arra kell figyelni, hogy neki mi a jó, ő hogyan áll fel. Ha elkezd sírni, anélkül, hogy egy mosolyt eleresztene, semmiképpen nem engedhetem el. Nem hagyhatom, hogy aki hozzám segítségért fordult, az egy kicsit is sérüljön.

Hogyan tudtok ilyen fiatalon ugyanazzal a nyitottsággal és elfogadással fordulni mindenki felé? Hogyan kezeli a kortárssegítő az óhatatlanul fellépő érzelmeit?

Orsi: Ez valóban nem egyszerű. Hosszú folyamat eredménye, hogy én már kezelni tudom ezt. Most dolgoznak nálunk olyan kortárssegítők, akik először vannak kint a Szigeten, én pedig már ötödik éve vagyok itt. Nagyon érdekes figyelni őket, ahogyan szenvednek a gúnyolódó fiatalokkal.

Te is így szenvedtél?

Orsi: Hogy szenvedtem volna, arra már nem emlékszem, de emlékszem arra, hogy milyen voltam. Kezdetben én sem értettem, mire való ez a hosszú asztal, aminek mi az egyik oldalán ülünk. Mostanra már tudom, hogy kell a határ, és nem kell a rossz játszmákba belemenni. Ha valaki nagyon szörnyen viselkedik, arra is meg lehet kérni, hogy legyen olyan kedves akkor jöjjön vissza, amikor jobb passzban van. Ha a Duna közepén fuldoklik valaki, és tudom, hogy nem tudok visszaúszni, akkor nem fogok bemenni érte. Ezzel azt akarom mondani, hogy a segítőnek nemcsak a kliensre kell odafigyelnie, hanem arra is, hogy ő ne sérüljön.

Dóra: Valóban vannak olyanok – ahogyan az életben is –, akik első ránézésre nem szimpatikusak. Egy ember arca nagyon sok mindent elárul. De nem szabad ebből ítélkezni. Nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy valóban előítélet-mentesen üljünk itt. Akadnak persze olyan betérők, akiket el kell küldenünk, mert nem tudunk velük mit kezdeni. Éjszaka indul rohamra, amikor az összes buli véget ér. Ilyenkor jönnek a részegek is. Szerencsére van olyan ember, akivel ilyenkor is nagyon jól el lehet beszélgetni, mert kulturált marad a viselkedése. Egy kicsit lassabban beszél, de szót lehet vele érteni. Viszont van olyan részeg, aki teljesen kifordul magából, nincs semmi önkontrollja, rémesen viselkedik, és valójában nem lehet vele semmit csinálni. Ilyenkor meg kell próbálni, amennyire lehet, kulturáltan kitölteni vele a tesztet, és gyorsan lezárni a beszélgetést. El lehet mondani, hogy ha józan leszel, akkor visszavárlak, hogy ennek most semmi értelme nincs, mert te nem fogsz emlékezni rá, nekem pedig nem jó, és így nem jutunk közös nevezőre. Ha ez sem működik – ami sajnos néha előfordul –, akkor az a nagy szerencsénk, hogy ez egy nagy csapat, ahol egymásra is figyelünk. Biztosan feltűnik valakinek, ha az egyikünk bajban van, és segítünk egymásnak.

Ez az érzelmi igénybevétel nagyon fárasztó lehet. Hogyan tartjátok karban magatokat?

Dóra: Reggel van egy körülbelül egyórás szupervízió, ahol mindenki elmondja előző napi élményeit, és megbeszéljük a gondokat. Ha valaki nem boldogul egy benyomással, élménnyel, azt addig beszéljük, amíg az illető azt nem mondja, hogy most már rendben van, túl tud jutni rajta.

Orsi: Illetve nem kell várni a szupervízióig. Ha bármelyikünknek akár személyes, akár szakmai problémája van, mindig van itt a csapatból valaki, akihez bizalommal fordulhat. Akár azonnal is meg tudunk egymással beszélni bármilyen gondot, és ez legalább annyira fontos, mint a rendszeres szupervízió.

Mire jut időtök és energiátok két „műszak” között?

Orsi: Amikor nem dolgozunk, megpróbálunk aludni egy kicsit, illetve vannak, akik ilyenkor elmennek egy-egy rendezvényre, koncertre is. De általában inkább az itteni teaházat és a Civil Falu többi szervezetét látogatjuk, hiszen segítőként érdekel, hogy ők mivel foglalkoznak.

Nem érzitek úgy, hogy a hosszú asztalon túl valóságosan és képletesen is a másik oldalon vagytok, miközben a Szigeten több tízezer fiatal szórakozik?

Dóra: A Szigeten is pontosan arra van idő, amire az ember akarja, hogy legyen. Ha valaki nagyon szeretne elmenni egy koncertre, akkor elcseréljük egymás között a műszakot, hiszen egy csapat vagyunk, és fontos, hogy mindenki jól járjon. Tehát van időnk, elmehetünk bulizni, csak egy idő után az ember már nem akar.

Mit akarsz inkább?

Dóra: Pihenni. Mert a bulik nagyon jók, és nagyon örülök, hogy itt lehetek, de itt én elsősorban segítő vagyok. Amikor nem dolgozom, lehetek bármi, de nem véletlen, hogy én amúgy is sokszor keveredem az emberekkel komoly beszélgetésbe. Sokan meglepődnek azon, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. Ilyenkor könnyen megnyílnak, és sok mindenről lehet igazán mélyen beszélgetni.

Ez azt jelenti, hogy a személyiségetekben eleve benne van a segítésre való nyitottság. Hogyan lettetek kortárssegítők?

Orsi: Harmadéves szociális munkás hallgató vagyok. Tizenhat éves koromban ismerkedtem meg a segítésnek ezzel a formájával, amikor elmentem a Kortárs Segítő Műhely képzésére. Egy szórólappal találkoztam, amelyen pszichológiát, önismereti csoportot, szociológiai ismereteket ígértek. Engem mindez mindig is érdekelt, úgyhogy elmentem és megnéztem. A konkrét képzésen túl azonnal megragadott, hogy az első pillanatban iszonyú jó társaság alakult ki. Ettől kezdve együtt voltunk, együtt tanultunk, együtt mókáztunk. Tehát egyszerűen jól éreztem magam ott. Azóta mindig itt vagyok a Szigeten dolgozó csapatban is.

Dóra: Két éve ismerkedtem meg a kortárs segítéssel. Engem Dunaújvárosban képeztek ki, egyhetes intenzív képzés keretében. Nekem is hiányzik az a folyamatos együttlét, amit a Kortárs Segítő Műhely képzése biztosít, de sajnos fizikailag kivitelezhetetlen, hogy mindennap feljárjak Budapestre.

Mit tartalmaz a Kortárs Segítő Műhely képzése?

Orsi: Egy 250-300 órás képzésről van szó. A tanfolyam általában október elejétől májusig tart. Heti egy-két alkalommal vannak foglalkozások, amikor az elméleti képzés és a csoportok zajlanak, és ezt egészíti ki a heti egyszeri gyakorlat. Az elméleti tárgyak között szerepel a devianciák szociológiája és bizonyos pszichológiai ismeretek. Gyakorlatként pedig Budapest úgynevezett forró pontjait látogatjuk, egy képzés során hat-tíz alkalommal. Ilyenkor két-három órán keresztül jelen vagyunk Budapest utcáin, és igyekszünk felvenni a kapcsolatot az ott lézengő fiatalokkal.

Melyek ezek a forró pontok?

Orsi: A Moszkva tér, a Blaha és környéke, a pályaudvarok környéke, tehát azok a helyek, ahol a fiatalok „csak úgy” vannak.

Hogyan kerülsz kapcsolatba a „klienseiddel”?

Orsi: Nekem speciális módszerem van erre. Nem megyek oda senkihez. Egyszerűen megállok mellette, és előbb-utóbb odajön. Ránézek, ő rám néz, kialakul egyfajta kontaktus, és végül kíváncsi lesz, hogy miért nézem, odajön és megkérdezi. Vagy odajön cigit, pénzt kérni, és rögtön el lehet kezdeni beszélgetni vele. Onnantól kezdve pedig akármi megtörténhet. Általában eljutunk egy olyan beszélgetésig, amelyből nagyon sok mindent meg lehet tudni az érintettről. Kiderül, hogy vannak-e problémái, és lehetővé válik, hogy együtt keressünk megoldást ezekre.

Mit tudtok tenni, milyen konkrét lehetőségeitek vannak?

Orsi: Ez a problémától függ. Ha valakinek drogproblémája van, szakemberhez irányítjuk, illetve a leszokáshoz is tudunk konkrét programokat ajánlani, sőt akár el is tudjuk kísérni az érintetteket személyesen. Ha valaki éhes, el tudjuk irányítani az ingyenkonyhára.

Ez a tevékenység jócskán igénybe veszi a szabadidőt. Hogyan, mivel, mikor szórakoztok?

Dóra: A barátaimmal szeretek leülni egy jó kis helyre és beszélgetni. De ha szükségem van rá, én is elmegyek és bulizok.

Olyan vagy, mint a barátaid? Nem válik az ember óhatatlanul a baráti társaságban is segítővé?

Dóra: Úgy érzem, pontosan olyan vagyok, mint ők. Mindannyian hasonlítunk egymásra. Nekem három éve ugyanaz a baráti köröm, és én is olyan vagyok, mint korábban. Tanultam jó pár dolgot a képzés során, de azelőtt is ugyanúgy segítettem a barátaimnak. Éppen ezért nem is tekintem mindezt teljes mértékben munkának. Szeretem ezt csinálni, és ha valamit szeretek csinálni, arra nem mondom, hogy az csak munka.

Az iskolában is használják a képességeiteket és képzettségeteket?

Orsi: A középiskolában a diákok egyértelműen használták. Világos volt, hogy attól, amit tanultam, valóban sokkal többet tudok, mint ők. Ugyanakkor viszont haver voltam, de ez a tudás nagy különbség egy haver és egy kortárssegítő haver között. Tisztában voltam a fogamzásgátlás lehetőségeivel, a drogokkal, és ha a társaimnak valamilyen kérdésük volt, vagy valami pletykát hallottak, akkor én nagyobb valószínűséggel tudtam hiteles információt adni, mint egy másik fiatal.

A tanárokkal sokkal nehezebb volt a helyzet, legfőképpen a drogokkal kapcsolatban. A középiskolában – tapasztalataim szerint – kétféle tanár létezik. Az egyik homokba dugja a fejét, és inkább azt mondja, hogy a drogprobléma egyszerűen nem létezik, a másik pedig pánikba esik. A tanárok éppen ezért használni akarják azokat, akik többet tudnak erről. Csak az a probléma, hogy nem jól akarják használni. Sajnos engem, ameddig középiskolába jártam, egyfajta spicli szerepébe igyekeztek szorítani, amibe nem mentem bele. Nyilvánvaló, hogy nem fogom kiszolgáltatni a haveromat vagy az osztálytársamat, ha problémája van, és azt velem osztja meg. Már akkor is tudtam, hogy a segítő szakma alfája és ómegája, hogy nem szolgáltatjuk ki a klienst. Volt olyan eset, hogy nagydobra vertem, mit is szeretnének tőlem a tanárok, és erről nekem mi a véleményem. Ettől a tanárok megrendültek, de engem nem érdekelt. Később, körülbelül az ötödik beszélgetésünk után a tanári kar megértette, hogy milyen együttműködésre gondolok.

Dóra: A mi iskolánkban működik ilyesfajta együttműködés. Nálunk van egy felnőtt, akinek az a dolga, hogy a problémás gyerekekkel foglalkozzon. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy egy diák, egy fiatal sokkal könnyebben nyílik meg egy vele egykorúnak. Szerencsére én az iskolában eléggé központi ember vagyok, és tudják a diákok, hogy hozzám fordulhatnak. Ha valakinek problémája van, úgy kezdem, hogy megpróbálom megbeszélni vele, és ha nekem elmondja, igyekszem elérni, hogy menjünk el az iskolában dolgozó „egészségügyi tanárhoz”, és vele együtt próbáljuk megoldani, hiszen ő mégiscsak többet tud segíteni. Én diák vagyok, és egy felnőttnek sokkal nagyobb a kompetenciája.

Volt olyan esetetek, amelyre büszkék vagytok, amikor olyasmi történt, ami a segítségetek nélkül nem történt volna meg?

Dóra: Nekem van egy igazi sikersztorim, amely ráadásul nem fiatalhoz kapcsolódik. Az első olyan történet, amelyről azt gondolom, hogy ezért már érdemes volt élni. Dunaújvárosban történt egy városi rendezvényen tavaly nyáron. Drogtotókat töltettünk ki, beszélgettünk az emberekkel, és odajött hozzám egy hajléktalan, érdeklődve, hogy mit csinálok. Elkezdtünk beszélgetni, és utána két óra hosszat már csak róla folyt a szó. Elmondta nekem, hogy már négy éve hajléktalan, hogy naponta megiszik három-négy liter bort, a családját nem érdekli, és ő nem akar már semmit az életével. Ebben a beszélgetésben annyit szerettem volna elérni, hogy próbáljon meg segítséget kérni, mert egyedül nem fog tudni felállni, de ehhez nyilván neki is kell akarnia. Még aznap este visszajött, hogy megkeressen, és amikor nem talált ott, annyit üzent, hogy gondolkodott rajta, és megpróbál felállni. Három hónappal később egy kellemes külsejű ötvenes ember köszönt rám az utcán, a nevemen szólított, és nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem volt ismerős. Néztem, hogy kicsoda, és teljesen zavarban voltam, hogy nekem ismernem kellene őt. Rövid hajú, kulturált, megnyerő ember volt. Amikor elmondta, hogy kicsoda, annyira örültem, hogy nem is jutottam szóhoz. Megköszönte, amit tettem, én pedig elmondtam neki, hogy ezt nem én értem el. Az én szerepem annyi volt, hogy elkezdett gondolkodni, de amit ő végigcsinált, azt csak saját magának köszönheti. Mindez hihetetlen nagy sikerélmény volt.

Ez a beszélgetés arról tanúskodik, hogy mögöttetek már most komoly tudás és tapasztalat áll. Mit hozhat még a jövő annak, aki ennyire fiatalon elköteleződik?

Orsi: Ha az a kérdés, hogy segítő pályán maradok-e, azt válaszolom, hogy valamilyen formában biztosan, de nem feltétlenül főállásban és teljes mellszélességgel, mert ízléstelennek tartom, ahogyan a szociális és más segítő szakmákkal ma Magyarországon elbánnak, és én nem szeretnék a magam ellensége lenni. Másrészt viszont nagyon szeretem ezt csinálni, és úgy érzem, hogy tudom is. S valóban: miért ne csináljam azt, ami jó a kliensnek, és nekem is jó?

Dóra: Én még nem tudom, hogy mi lesz a jövő. Most csak azt látom, hogy nagyon szeretem a beszélgetéseket, szeretem, hogy segíteni tudok embereken, de nem tudom elképzelni, milyen lenne, ha nap mint nap ezt csinálnám mint kötelező munkát. Én úgy tekintek erre a tevékenységre, mint életem szerves részére. Bennem most sok energia van, és nagy kedvvel csinálom, ugyanakkor azt is tudom, hogyha ezt kellene folytatnom egy életen át reggel nyolctól este hatig, akkor óhatatlanul kiégnék. Én szívesebben segítek néha – nem hivatásszerűen, hanem mintegy kedvtelésből –, viszont egy életen át.

A beszélgetést Földes Petra szerkesztette.